Kedves Zsolt,
soha nem voltam jó levélíró, most mégis ezt a formát választom, hogy szóljak hozzád – és rólad. Talán azért találom így könnyebbnek, mert máris olyan érzésem támad, mintha társalognánk, mintha a tegnap félbehagyott beszélgetést fűznénk tovább.
Nem saját magunkról persze, legalábbis nem elsősorban magunkról, ez már bevett szokás nálunk, hanem – miről is? Mondjuk: a világról, s benne a minket szorosabban érintő dolgokról – közügyekről, ahogyan hagyományosan nevezni szokás. De hát mi az voltaképpen? Erről kívánok ezúttal elmélkedni, arról, amit számodra jelentett – nemzedéked java részéhez hasonlóan – a közéletiség, nem elvontan, nem szűk értelemben, hanem az irodalom, a műveltség oldaláról, mint közönségformálás, és ekként mint közügy, elsőként természetesen a maga esztétikai mivoltában, de persze azon túl is, mint emberformálás, erkölcsi tájékozódás, mint a szabadság köreinek mindenkor a lehetőségek szerinti tágítása a kortársak számára. Kedvenc íród, Thomas Mann fordulatával élve – mint érték és mérték. Évtizedeken át, úgy vélem, ez volt a programod irodalomkritikusként és szerkesztőként, nem könnyű körülmények között.
A szavak értelmét a történelem szabja meg. Ha közéletiséget mondok, történelmi körülményeket kell rendelnünk a szó köré. Ez máris úgy hangzik, mintha a szót mentegetni kellene, mintha annyira a múltba veszett volna, hogy szinte illetlenség lenne előhívni onnan. Hát még ha népszolgálatot emlegetnék – pedig megint csak a történelem rá a tanú: ilyen fogalom is volt, egykor teljesen tisztességesen csengett, s talán effajta múltidézésben ma sem indokolatlan az emlegetése. Hogy ma már egyik sem közkeletű, egyik sem használatos? Mitől voltak mégis évtizedeken át iránymutató, értelmes, tartalommal teli kifejezések? Effélékről elmélkedem egyebek mellett, de közben magam is tudom, mekkorát változott körülöttünk az irodalomról szóló beszéd. Tempora mutantur… Holott az írógépekből akkor ugyanolyan szépirodalom bújt elő, mint manapság a számítógépekből (feltéve persze, hogy az volt, szép irodalom, miután öntöttek magukból az írógépek silány fércműveket is). Még csak nem is volt akkoriban kevésbé igaz, hogy az írónak nem annyira nemzetben, hanem inkább mondatban kell gondolkodnia, legfeljebb nem jött még el az ideje, hogy egy szellemes mondás legyen az írói tehetség vezérlő csillaga. Beérem itt annyival: a kettő talán nem is esik oly messze egymástól.
Érdekesnek találom, hogy nemzedéked tagjainak – maradjunk most a nemzedék némiképp hozzávetőleges fogalmánál – megadatott az a történelemben nem teljesen ismeretlen kiváltság, hogy egymást követően két rendszerben csalódhatott élete folyamán. Persze nem volt egyforma a két csalódás, ahogyan nem volt az a hit (és a vele járó remény) sem, amely megelőzte. Fogadjuk el, mint e meditáció céljaira alkalmas feltételezést, hogy amikor közéletiséget mondok, úgy gondolok az írástudóra, mint aki hivatásánál fogva készségesen tud reményeket is táplálni, ám azt is feladatának tekinti, hogy ítélkezzék a világról, amelyben él, és igyekezzék szilárdnak tekintett értékek mellé szegődni. Az értékek alapvetően nem változnak, jóllehet a helyzetek és a körülmények, amelyek között ápolni kell őket, igencsak módosulnak az évek folyamán.
Kezdem a két korszak közül másodikkal. Nem azért, mert egyszerűbb, hanem mivel közelebb van, hiszen még zajlik, életünk állandó tartozéka. Természetesen 1989-ről van szó, és mindarról, ami követte. Az 1989. decemberi fordulat után te lettél a bukaresti hetilap, A Hét főszerkesztője (és az is maradtál egy bő évtizeden át, korántsem kedvező feltételek között). Miben hittél, miben hittünk akkor valamennyien? Abban, hogy demokrácia és (legalább mérsékelt) jólét lesz Kelet-Európában, ami pedig minket, romániai magyarokat illeti – s hozzánk hasonlóan a többi magyar kisebbséget –, a nacionalizmus kísértetétől végre megmenekült szabadabb, testvéribb közszellem Trianont követő történelmünkben. Ha valamikor, hát akkor csakugyan tág teret kapott a közéletiség, az a meggyőződés, hogy nemcsak szólásszabadság van, hanem a szó szabadsága egyben meg is hatványozza az értelem szerepét a világban.
Három idézetet választottam ki 2000-ben közölt cikkeidből. Azt találom bennük rád oly jellemzőnek, ahogyan a kritikai hangvétel a gondolkodásra való felhívással és az összefüggések helyes érzékelésének igényével párosul. Már azt látni bennük, hogyan tépázta meg újra az idő a kezdeti hiteket, hogyan tette ismét próbára a történelem a józan mérlegelés képességét.
„Meg kellene értenünk és értetnünk, hogy a különböző előjelű totalitarizmusok idején végsőkig torzult szélsőséges nacionalista gyakorlat, az erőszakos vagy burkolt homogenizáló szándék, előítéletesség, mentalitás nem egyeztethető össze a demokratikus jogállam kiépítésének igényével és országunk európai integrációjával. Románia tényleges nemzeti érdekeit nem a nemzeti kisebbségek jogegyenlőségének gyakorlati érvényesítése, hanem az agresszív nacionalizmus, a xenofóbia, a gyűlöletkeltés, a gyanakvás légköre veszélyezteti” – írtad Marosvásárhely „fekete március”-ának tizedik évfordulóján (A Hét, 2000. április 13.).
Majd, néhány hónappal később, a parlamenti választásokat követően, a politikusi gátlástalanság bizonyos tüneteit kommentálva:
„[…] a hazai pártok többségének esetében nem a programok, az ország javát szolgáló koncepciók a meghatározók, hanem a pillanatnyi hatalmi érdekek. […] Mindaz, ami napjaink hazai politikai életében történik, arra figyelmeztet, hogy a pártrendszer, mint a demokrácia nélkülözhetetlen tényezője, kialakulatlan és éretlen. Ez pedig egyértelműen a demokrácia gyengeségének, felemásságának, ingatagságának a jele. Mint ahogy erről tanúskodik – többek között – a parlament, a végrehajtó hatalom, az igazságszolgáltatás iránti bizalmatlanság, az érdek-érvényesítés erőszakos módjainak terjedése, a közömbösség és fásultság, a fogékonyság a demagógiára, a szélsőséges szólamokra.” (A Hét, 2000. szeptember 21.)
Ugyanazon év nyarán, a Román PEN Központ iaşi-i értekezletén így idézted fel a négy évvel korábban, a Nyelvi Jogok Világkongresszusa barcelonai tanácskozásán elfogadott Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának jelentőségét:
„ [ez a Nyilatkozat, amely] a világ számos nyelvén, köztük szinte minden európai nyelven megjelent, […] jótékonyan hat egy olyan világban, amelynek naponta szembesülnie kell egyrészt a jogkorlátozó szélsőséges nacionalizmusok garázdálkodásával, másrészt a Janus-arcú globalizáció nyelvi és kulturális ártalmaival, amelyek nemcsak a nyelvi kisebbségeket érintően lazítják a nyelvi közösségek belső kohézióját.” (A Hét, 2000. július 13.)
Több mint tíz év telt el e sorok megjelenése óta, s amikor újraolvasom őket, legelső érzésem az, hogy mennyire nem vesztették el aktualitásukat. Ez szomorú, ha azt nézzük, hogy miért időszerűek továbbra is, és elismerést érdemlő, ha arra figyelünk, hogy az akkori ítélet helytállónak bizonyult.
De engem most ennél is jobban érdekel az írásaidban érvényesülő gondolamenet vonalvezetése, logikája. A történelmi tapasztalat diktálta érvek erővonalai. Csalódás, vagy inkább rossz sejtelmek igazolódása? A rendszerváltás kapcsán csalódásról akkor beszélhetünk, ha jogosnak vélt várakozások nem teljesültek, elkerülhetőnek hitt torzulások halmozódtak, röviden: nem a jó változat valósult meg, hanem a rossz. Vajon így bizonyult egészében véve kudarcnak az a folyamat, amelytől veled együtt a történelem egy teljesen új irányának a kezdetét reméltük? Vajon nem az történt-e inkább, hogy bekövetkezett, ami sejthető volt, vagy amitől – talán így pontosabb – eleve okunk lehetett tartani?
Mi a magyarázat minderre? Hol keressük a csalódást kiváltó fejlemények eredetét, okait, indokoltságát? Mi történt Romániában – és az egykori szovjet tömb országaiban – 1989 után? Miért az említett „felemásság”, a félsiker, miért az elhibázottság érzése? Miért a „fásultság” és a kiábrándultság? Végtére is: hol tartunk – és mit várhatunk ezután?
Az általad ismételten használt érvekben nagy súllyal esik latba a megelőző korszakok hagyatéka („totalitarizmus”, „nacionalizmus”), ami azt sugallja, hogy a felelősség a történtekért jelentős mértékben a múltat terheli, amely szinte predesztinálta az új rendszert a korábbi bűnök, tévedések, zsákutcák megismétlésére. Akár úgy, hogy aktív erőként munkált az újat akaró szándékok mögött, akár úgy, hogy a szereplők frissen színre lépő gárdáját – szinte öntudatlanul – alkalmatlanná tette feladata megfelelő ellátására. Különösen erős hangsúlyt kap írásaidban a múlt tehertétele, valahányszor figyelmed a kisebbség ügyeinek rendezésére irányul, ezen a területen ugyanis kiváltképpen érzékelhető, hogy a múlt nem csupán rejtetten él tovább, hanem nyíltan vállalt folytonosságban is egyébként kimúlásra ítélt dogmák, előítéletek, mentalitások formájában.
Mégis miként van az, hogy miután 1989-ben vége szakadt egy rendszernek, és elvben minden – a politika és a gazdaság, a jogrend és a nyilvánosság – új alapokra helyeződött, az eredmény ennyire „felemássá” sikerült? Miért nem leljük a helyünket a demokrácia hagyományos európai képletében? És e kérdésekhez most már azt is hozzá kell tennünk: hogy áll a demokrácia ügye a világban, merre tart maga Európa?
Nem vitázni kívánok nézeteiddel, inkább csak tágítani a kérdések és a töprengés körét, élve természetesen azzal az eséllyel is, amelyet a szemünk láttára tovább alakuló – tovább bonyolódó? – világ lehetséges válaszként felkínál.
Érdekes tanulmányt olvastam nemrég hiedelmeink mibenlétéről. A hiedelmet (és a hitet) rendszerint a tudás ellentétének tekintjük. Míg az utóbbi szilárdan megalapozott igazságok rendszere, addig az előző véleményekből (doxa) áll össze, amelyeket a szubjektív vállalás („vallás”) tart össze. A kettő viszonyát először Pascal helyezte új megvilágításba (majd nyomában mások is), amikor a „fogadás”-ról szóló híres gondolatfutamában kapcsolatot teremtett a hit és a valószínűség között. Mint ismeretes, érveivel Pascal kifejezetten a hitetlen embert (az ateistát) célozta meg. Az érvelés – egészen rövidre fogva – úgy szól, hogy az ateista két feltételezés között választhat. Az egyik szerint van Isten, a másik szerint nincs. Ha azt választja, hogy nincs, és ennek megfelelően rendezi be életét, ám végül kiderül, hogy mégis van, akkor rosszul jár, mert elkárhozik. Ha ellenben döntése úgy szól, hogy van, és ez csakugyan igaz, akkor nem veszít semmit, ám annál többet nyer, részesül ugyanis az üdvözülésben. (Nem állok most meg két lehetséges ellenvetésnél. Az egyik: mit jelent az, hogy „nem veszít semmit”? A második: mi van akkor, ha azt vallja, hogy nincs Isten, és csakugyan nincs? Nem lényegtelen ellenvetések, fontos témái lesznek a későbbi európai bölcseletnek és erkölcsfilozófiának.) Pascal érvelésének merészsége abban rejlik, hogy a hit képzetéhez társítja a nyereséget, azt pedig a valószínűségszámítással hozza összefüggésbe. Aki Isten létére fogad – ez volna tehát a konklúzió –, azért jár el bölcsen, mert a legnagyobb nyereség kilátását biztosítja magának. És ezt Pascal még kiegészíti azzal a korántsem mellékes megjegyzéssel, hogy a hithez akaratra is szükség van: gyakorolnunk kell magunkat abban, hogyan egyezik meg a hit saját céljainkkal és szándékainkkal.
De mai fogalmaink szerint a tudományos ismeret sem az, aminek egykor képzelték. Nem olyan sziklaszilárd, nem olyan megingathatatlan – korábban biztosnak vélt elméletek sokasága dőlt meg vagy fogta szűkebbre érvényességi körét. Egészében véve a tudományos ismeret is (többnyire) csupán a valószínűség lehető legmagasabb fokán igaz, nem pedig abszolút értelemben.
Elnézést a spekulatív kitérőért, de közvetlenül kapcsolódik ahhoz, amiről beszélek. Nézzük saját elmebeli állapotunkat – a bennünk formálódó hitet – az 1989-es fordulat óráiban a valószínűség fogalma felől. Nem volt talán ésszerű arra fogadnunk, hogy nemcsak piacgazdaság lesz és parlamentáris többpárt-rendszer, hanem valódi demokrácia is, beleértve a kisebbségi jogok végre valóságos rendezésének lehetőségét? Ésszerű fogadás volt az minden bizonnyal, hozzátéve azt is, hogy a fogadásba beletartozott a sokunkat mozgósító szándék, hogy így is legyen, ami – lévén szó dinamikus, emberi cselekedetek alakította folyamatokról – csak tovább növelte annak esélyét, hogy valóban ez az egyedül helyes fogadás.
Egy további irány, amely felé gondolataid terelnek: a múlt súlya, tehertétele. Elfogadom azt, hogy nagy szerepet tulajdonítasz neki az 1989 utáni történésekben. Nem is vitázom tehát a nézőponttal, inkább csak próbálom kiegészíteni, tovább pörgetni, különös tekintettel arra, hogy 2000 óta újabb bő évtized telt el, vagyis még több okunk van töprengeni azon, mit is jelent valójában az, hogy a múlt „tovább él”. Tudjuk, mi él tovább, mármint rossz értelemben: az előítéletek, a tévképzetek, a mentalitások, csak azt nem értjük, miképpen történhet ez meg, ha egyszer közben megváltozott a rendszer, és – már csak életkori okoknál fogva is –a közélet szereplői jórészt szintén kicserélődtek. Miért gondolkodnak hát ugyanúgy a kétnyelvű helynévtáblákról, a nemzeti szimbólumok használatáról, a „kis lépések” csalóka taktikájával az állam létét aláásó kisebbségi politizálásról?
A te válaszod erre nézve határozott és egyértelmű: azért, mert hosszú évtizedek politikai gyakorlata erre a pályára állította a román közgondolkodást. A román politikai nemzet az egyazon nyelvet beszélő, azonos kultúrájú etnikum egységes állammá szerveződésével jött létre, ez az állam pedig kezdettől fogva – részben már a 19. század végén, de különösen 1918 után – a homogén nemzet megteremtésének eszményét tűzte célul maga elé. Elfogadta az etnikai-vallási kisebbségek létét az ország területén – elvégre mást nem is tehetett –, ám az őket érintő jogi-politikai kérdések kezelése terén beérte az alkotmánynak az állampolgári egyenlőséget kimondó tételeivel. Az pedig a magát közösségként is meghatározó nemzeti kisebbség számára elégtelen, különösen ha a hivatalos állampolitika következetesen diszkriminatív vele szemben.
Így van, és ez csakugyan súlyos történelmi feltételrendszerbe kényszeríti a kisebbség jogvédő küzdelmét, olykor nemcsak kétséget ébresztve a siker lehetősége iránt, de akár a kilátástalanság érzését is táplálva. Mindamellett – magad is jól tudod – vannak szerencsére olyan tényezők és tapasztalatok is, amelyek az ellenkező irányba mutatnak: részben reményre jogosítanak, részben saját feladatainkra figyelmeztetnek.
Mi az, ami reményre jogosít? Például az idézett írásban fontos hivatkozási pontként megjelenő Nyelvi Jogok Nyilatkozata, és körülötte mindazok a nemzetközi fejlemények, amelyek kedvezőbb feltételeket teremtenek a nemzeti kisebbségek jogvédő küzdelmeinek. Vagy például a nemzetközi élet jelenségeinek hatására is a román politikusok és a román értelmiség egy részének nyitottabb, előítélet-mentesebb, pragmatikusabb gondolkodása, a többség és a kisebbség viszonyát más perspektívában szemlélők már érzékelhető jelenléte körünkben, akik e kérdések rendezését más típusú megoldások mentén gondolják el. És feltétlenül ide sorolnám – mint tagadhatatlan szociológiai tényt – a nemzetek életét és kapcsolatait, magyarokét és románokét is, közvetlenül befolyásoló jelenségek tág körét a kereskedelemtől a turizmusig, a szakmai együttműködéstől a társas érintkezésig, amely, ha lassan is, érezhetően a számunkra kedvező fejlemények irányába hat.
Persze magam is tudom, nem az a gond, hogy jövőnket illetően egyáltalán nincs mire bizakodásunkat alapoznunk. A gond az, hogy hiányoznak a biztos kilátások, a megnyugtató rendezés szilárd támpontjai. Fel kell készülnünk, hogy továbbra is sok munka, sok kompromisszum, az olykor sikeres előrelépés mellett sok további erőpróba vár ránk. Alighanem mérsékelnünk kell azt a történelemmel kapcsolatos reményünket, hogy az igaz ügyek előbb-utóbb elnyerik a megérdemelt sikert. Nem így van, mert a történelem most sem az erkölcsi jó és rossz kategóriáihoz igazítja lépteit, s gyakran keresztbe tesz az ésszerű emberi terveknek.
De most már ideje e képzelt beszélgetés végére pontot tennem. Ami pedig a két korszak közül az elsőt illeti, arra most már csak egy rövid megjegyzésre futja e máris hosszúra nyúlt elmélkedésben. Ha mindjárt az elején a közügy fogalmát említettem, azért volt, mert életed egyfajta summáját látom benne: cselekedeteidben az a példás érzékenység irányított kezdettől fogva, amely mindenben – a szorosan vett magánéletet leszámítva – a másokkal való együtt-gondolkodást jelölte meg számodra feladatként, lett légyen szó irodalom- vagy színikritikáról, közéleti publicisztikáról, az intézmények életében vállalt tisztségekről. Létformaként ez nem volt sem régebb, sem újabban különösképpen könnyű, mint ahogy hálásnak sem mondható. Ám ha azt nézzük, mennyire nélkülözhetetlen, rögvest belátjuk, hogy fizetsége nem is lehet más, mint a jól teljesített feladat öröme.
Kívánom, hogy ezzel az örömmel tekints a magad mögött hagyott esztendőkre – és a születésnapod utániakra!
A marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában 2013-ban megjelent Gálfalvi Zsolt 80 éves című emlékfüzet írása.
