A Monde-ban olvasom, hogy a franciák ölre mentek az idei irodalmi érettségi-tétel ürügyén. Bagatell, mondhatnók, igazán kár a jobb ügyhöz méltó buzgalomért, az epés kifakadásokért, a feddő visszavágásokért és a nagy nemzetközi nyilvánosságért. Mert – úgymond – miféle dolog az érettségizőket olyan lehetetlen feladat elé állítani, hogy elemezzék Mauriac egyik fiatalkori versét, amelyről az évtizedek múltán írott előszóban maga az író is lekicsinylően nyilatkozott. Hát szabad a diákot tévútra vezetni, kellemetlen helyzetbe hozni, arra kényszeríteni, hogy kínos-kelletlenül bizonygassa a nagy író zsengéjének vélt erényeit? Így a tételrombolók. De persze nem késett a válasz sem, s az újabb levélírók emlékeztettek arra, hogy az érettségizőtől nem elvakult csodálatot várnak, hanem józan, okos és egyéni hangú, a francia hagyományok szellemében fogant szövegmagyarázatot. Erre pedig a föladott Mauriac-vers csöppet sem alkalmatlanabb, mint más.
Ennyi. Valóban nem nagy ügy. Még akkor sem, ha a mellékelten közölt első díjas dolgozat kellőképpen meggyőz arról, hogy a vers csakugyan nem páratlan remekmű, s mégis lehetett róla világosan és értelmesen értekezni, úgy, hogy a célratörő, viszonylag rövid írás egyaránt tanúskodjék szerzőjének alapos irodalomelméleti jártasságáról, filozófiai tájékozottságáról és elemzőkészségéről.
Egy tanulsága azért talán van az ügynek. Mert túl azon, hogy nem szép minden semmiségen hajbakapni, mégiscsak elgondolkoztató, hogy a tanárok hiába aggodalmaskodnak, a biztos tudású diák úgyis kivágja a rezet, nem hagyja magát tévútra vezetni, és helyes ítéletet mond. Összecsaphatnak vélemények és ellenvélemények, a versről az érvelés dönt, a szövegértelmezés kialakított képessége.
Egy irodalom annyit ér, amennyit az olvasója – mondotta Valéry. – Bűn-e, hogy engem ez a vita erre emlékeztetett?
Megjelent A Hét IV. évfolyama 31. számában, 1973. augusztus 3-án.
