Bevallom, már-már mulattat, hogy az egész kezd hasonlítani ahhoz a meséhez, amelyben nagyapó retket ültet, s az oly nagyra nő, hogy nem tudja egyedül kihúzni a földből; hívja nagyanyót, de úgy sem megy, hívják a kisunokát, az pedig a kutyát, a cicát stb. Mert mi is történt? Levelet kaptunk egy olvasótól, aki kifogásolta egyik cikkünket, mondván, hogy nem látja indokoltnak a kerti törpék, e kedves mesefigurák elleni harcot. Közöltük a levelet, s mellette munkatársunk, D. Varga Katalin válaszát, amellyel – valljuk be mindjárt – egyetértünk. S most itt a két újabb levél, amely felszólít: valljunk színt. Nekirugaszkodjunk-e újra? Mármint a reteknek. Tudniillik hiába tevődött át látszólag a kérdés, valójában továbbra is ugyanarról van szó: arról, hogy bizonyos fajta ízlés és bizonyos fajta gondolkodás elzárkózik attól, hogy szembenézzen a való élet tényeivel.
Mert természetesen fel sem merült, hogy hirtelenében forradalmasítsuk az emberiségnek a meseirodalomhoz való viszonyát, s a meséket merész mozdulattal lesöpörjük a könyvespolcok állványairól és kivegyük a gyermekek kezéből. Munkatársunk vitacikket írt, s az ilyen alkalmakkor szokásos – és a helyzet megkívánta – sarkítással (nevezzük akár túlzásnak) sommásan igyekezett érzékeltetni, hogy az az érvelés, amely szerint a kerti törpe ártalmatlan bája a mesék világával összeforrott gyermekkort őrzi meg a felnőtt számára, többek között azért is hamis, mivel a mesék egy része korántsem az egyetemes harmónia és szeretet jegyében fogant. Ami nem jelenti azt, hogy a mesék ártalmasak, romboló hatásúak a gyermeki lélekre; jelenti viszont azt, hogy a mesék jelrendszerét, naiv optimizmusát változatlanul valló felnőtt kettős illúzió áldozata: nem ismeri fel milyen a mese, és nem ismeri fel, milyen a valóság. Mesét persze felnőttként is szabad olvasni, de felnőttként minden akadályon győzedelmeskedő királyfinak képzelnünk magunkat – vagyis a mesét teljes egészében, gyermeki hittel mese-mivoltában érzékelnünk – éppoly különös – és mondhatni veszélyes –, mint például gyermekfejjel azon töprengeni, vajon sikerül-e megoldani a világ élelmezési gondjait…
Hogy tehát elkerüljük a további félreértést: nem a mesék ellen küzdünk, hanem az ellen, ha belőlük csak az illúziót, illetve az illúzióhoz való idejétmúlt ragaszkodást olvassuk ki. Ragaszkodást a hithez a megismerés ellenében, a képzelgéshez a cselekvés ellenében, a bálványhoz az önálló, felelős személyiségvállalás ellenében, az ízléstelenséghez az ízlés ellenében. S noha azt kívánjuk, hogy az emberek ne kerti törpével díszítsék környezetüket, ez céljainknak csupán az irányát jelzi, nem pedig teljes terjedelmét; nyilvánvaló, hogy ilyen értelemben már régóta nem – vagy nemcsak – a kerti törpéről vagy a meséről van szó – ez a szál messze és sokfele vezet: azoknak a körülményeknek és követelményeknek az irányába, amelyeket a család és az iskola, a kis és nagy közösség teremt a személyiség korszerű gondolkodási, viselkedési és ízléskategóriáinak a kialakítása érdekében. Olyan kategóriák fele, amelyeknek – egyebek mellett – az is sajátosságuk, hogy nem hirdetik magukat kizárólagosaknak és csalhatatlanoknak.
Szabad vitatkozni arról, mekkora művész Chaplin vagy arról, hogy mi a hősiesség manapság. Szabadjon hát vitatkozni a kerti törpéről és a meséről is, pro és kontra egyaránt, ha a cél s az eszközök a közösség javát szolgálják. A kerti törpe nem tehet róla, hogy erős gyökereket eresztett, de hisszük: nem árt beszélni ezekről a gyökerekről. Mert a mesétől eltérően nem az a bizonyos kisegér fog segíteni, hogy kirántsuk a földből ezt az óriásretket.
Megjelent A Hét V. évfolyama 42. számában, 1974. október 18-án.
