Miért könnyebb vígjátékot írni, mint tragédiát – s nehezebb vígjátékkal halhatatlanná válni, mint tragédiával?
A most 350 éve született Molière esetében a dilemmát az irodalomtörténet rég túlhaladta azzal a felismeréssel, hogy a mindmáig legnépszerűbb francia színpadi szerzőnek olyan vígjátékokat sikerült alkotnia, amelyekben többnyire ott bujkál a tragédia lehetősége. Ezért olyan titokzatosak Molière legnagyobb vígjátékai – a Tartuffe, a Don Juan, az Embergyűlölő – s ezért csaptak össze körülöttük oly hevesen, az érdekeltek felzúdulásán túl erkölcsi-esztétikai síkon is a vélemények már az író életében s folyik azóta is vita egyikük-másikuk értelmezése körül.
Ugyanis Molière legmélyebb műveiben is megvalósul a jelentéseknek az a fajta rétegződése, amely ha nem is általában a remekmű, de minden talányos remekmű kiváltsága, Molière-nél is – mondottuk: részben, mert ez látszólag kevésbé fér össze a műfaj lehetőségeivel, részben pedig azért, mert néhány erre vonatkozó felfedezés friss keletű. (Még nem született ugyan meg a Barthes-féle Racine-elemzés párja.)
Persze, bármely irodalmi műfaj lehetőségei korlátlanok. Valójában Molière-nek nem is ezekhez, hanem inkább az olcsó eszközökkel és felszínes emberismerettel mulattató középkori komédiázás gyakorlatához képest sikerült mérhetetlenül többet nyújtani a vígjátékaiban. Többet és mást – Shakespeare-hez képest viszont csupán azáltal többet, hogy mást. A műfaj mindenkori programnyilatkozatai – így Molière előszavai, ajánlásai is – a neveltetésben és a visszásságok, emberi és társadalmi bűnök ostorozásában jelölték ki a vígjátékíró feladatát.
Molière dicsőségének legkönnyebben felismerhető összetevője: a konkrét társadalminak ebből adódó követelményét úgy tudta érvényesíteni, hogy ezzel nem ítélte vígiátékait elévülésre, arra, hogy a kigúnyolt korjelenségek és korabeli figurák megszűnte után élvezhetetlenek legyenek.
Ez a dicsőség természetesen másnak is kijár. De épp a vígjátékírók ritkán vívják ki maguknak. S valamennyiük között Molière kiváltképpen megnehezítette a dolgát. Mert gyakran él ugyan olyan vígjátéki ötletekkel, amelyeknek valamely „örök” emberi vonás kigúnyolása az alapja, legtöbbször mégis azt állítja színpadra, ami kortársai gondolkodásában és viselkedésében sajátosan századára vall és ami szenvedélyes állásfoglalásra készteti. Halhatatlanságának legfőképpen ezen kellett volna elbuknia. Nemcsak azért, mert korjelenségek váltották ki felháborodását, de főként azért, mert a tisztító szenvedély hajlamos arra, hogy válogatás nélkül romboljon, anélkül, hogy bármit is épségben hagyna maga körül.
Csakhogy Molière sohasem volt elvakult, józan, mértéktartó szenvedéllyel támadt, s csak arra, ami azt megérdemelte. Ilyen is akadt bőven. Szokás munkásságát röviden így jellemezni: vígjátékaiban felvonul a korabeli francia társadalom valamennyi osztálya és Molière valamennyin elveri a port… De ez éppen mellette szól, csupán elfogulatlanságának okait kell keresnünk.
A társadalmi okok nyilvánvalók: mint a polgárság szószólója, Molière éppoly józan kíméletlenséggel szemléli az arisztokráciát, mint a köznépet vagy akár saját – önmagával még alig azonosult – osztályát. Erkölcsi állásfoglalása szintén világosan felismerhető: mindent a természet követelményeihez mér és mindenben, ami ezeknek ellentmond, felismeri a komikum forrását. Olyan komikumokét azonban, amely nem a természetben, hanem a társadalomban, embertársai között élő ember ferdeségeire figyelmeztet.
Vígjátékainak szilárd erkölcsi alapja Molière halhatatlanságának legfőbb biztosítéka. Etikájában nincs semmi rendkívüli – ezért elévülhetetlen. Egyik vonásánál mégis érdemes kissé elidőznünk: legfőbb vonatkoztatási alapja a család. Gondolatban végigfutva a Molière-vígjátékok során, feltűnő, mennyi bennük a fiatal szereplő. Kevésre emlékszünk név szerint, kevésnek az alakja valóban összetett, sokrétű, de csaknem minden darabban jelen vannak, s bennük testesül meg az érzelmi szabadságnak, a józan, természetes életnek az igénye. Ők a jövő családja, amelynek a megszületéséért zsarnok apák és gyámok ellenkezésével kell megküzdeni. A megszületendő család – Molière legtöbb vígjátékában kissé ekörül zajlik a bonyodalom, ha annak nem is a fiatalok a főszereplői, hanem a „felnőttek”. A romlott felnőttek, akik fösvénységből, gyámapai fellángolásból vagy azért, hogy nemest, háziorvost, illetve álszent képmutatót tegyenek vejükké, útját állják a fiatalok boldogságának. S bármily ijesztő arcot öltenek is ezek az alakok, ha rútságukban valóságosabban is hatnak, mint az epekedős többnyire egyformán talpraesett szerelmesek, pusztán azzal, hogy nem egymaguk népesítik be a színpadot, már az oly váratlanul jóra forduló történetek befejezése előtt elvesztik a játszmát.
Azt a játszmát, amelynek a kimenetele amúgy sem a gyakorta szokványos befejezéssel dől el. Á váratlanul megoldódó bonyodalom, akárcsak a jellemek állandósága, egyesek szerint Molière pesszimizmusáról tanúskodik. De ugyanígy igaz az is, hogy az író viszolygott minden művészileg váratlan és indokolatlan befejezéstől, a jellemfejlődés épületes bukfenceitől. A tagadás-állítás, a rossz és jó viszonylatában a színpadon életre keltett helyzetekben és szereplőkben ezért a tagadásra helyezte a nyomatékot, s nem az összeomlás felemelő látványa kedvéért növelte nagyra szereplőit, hanem inkább bukásuk szükségessége tekintetében tett engedményeket.
Megtehette, mert sohasem egyszerűsít. Szereplőinek hitelessége az azokkal való azonosulás gondolatához vezet, ezt aknázta ki a korabeli pletyka és gúnyirat csakúgy, mint később az irodalomtörténet, amikor a felszarvazott férjek és képzelt betegek nevetségességét – vagy csupán kínjait – saját élményeiből eredeztette.
Az indítéktól függetlenül a döntő mégis az azonosulás művészi képessége, az elfogultság művészi követelményeinek tiszteletben tartása. A bűnök veszedelmesek, de a bűnösök ember voltukban egyaránt lehetnek nevetségesek, meggondolkoztatók vagy éppen megrendítők.Az ítélkezés szempont kérdése és Molière nem teremt abszolút ítélkezési alapot. Nem erkölcsi relativizmusból, hanem az ember és az élet valósága iránti tiszteletből. Nem átkoz és nem ment fel, hanem bemutat, nem megoldást nyújt, hanem figyelmeztet. S van bátorsága hozzá, hogy az Embergyűlölőben – legösszetettebb művében – kétségeket támasszon afelől, hogy min is kell nevetnünk voltaképpen.
Ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a kényeskedés, az álszent képmutatás, az arisztokrácia romlottsága ellen Molière mennyire élet-halál harcot vívott kortársaival, talán ezen csodálkozhatunk a leginkább: művészi következetességén, azon, ahogy a mindennapok harcaiból tartós igazságokat tudott leszűrni. Szenvedéllyel, de a művészet igazi rendeltetése iránti mély tisztelettel…
Többek között ezért nehéz vígjátékot írni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 5. számában, 1972. február 4-én.