Olvasom, hogy amikor William Lamb – aki később lord Melbourne néven miniszterelnök lett – első ízben megkérte a kezét, Caroline visszautasította, mivel – ahogy később bevallotta: – „Imádtam, de tudtam, hogy fúria vagyok, és nem akartam hozzámenni.” Viszont hajlandó lett volna megszökni a fiatal ügyvéddel – miként később Byront is megpróbálta rávenni a szökésre. Amikor aztán William Lamb 1805-ben másodszor is feleségül kérte, beleegyezett a házasságba – huszonkilenc éves volt ekkor.
Olvasom, hogy amikor 1812-ben, a Childe Harold megjelenése után Byron nevét egyik napról a másikra szárnyra kapta a hírnév, Lady Caroline, aki, mint mindenben, irodalmi dolgokban is hangadója volt az arisztokrata társaságnak, kijelentette, hogy okvetlenül meg akarja ismerni a költőt.
„Sánta, és rágja a körmét” – figyelmeztette egy barátja. „Látnom kell, ha olyan csúnya is, mint Aesopus.” Ám alig két nap múlva, egy estélyen, midőn a háziasszony felajánlotta, hogy bemutatja a költőnek, a hódoló nők gyűrűjében pillantva meg Byront, hirtelen sarkon fordult és tovább állt. Este pedig ezt jegyezte föl naplójába: „Bolond, gonosz, veszedelmes vele megismerkedni.” A bemutatkozás két nap múlva mégis megtörtént, s valószínűleg aznap került Lady Caroline naplójába a híres mondat: „Ez a szép sápadt arc a végzetem.”
Olvasom továbbá, hogy utána Byron meglátogatta otthonában, a Melbourne House-ban, és kérte, találkozhassék vele gyakrabban, majd ezután kilenc hónapon át jóformán nála lakott, mindenestől felforgatva a házi szokásokat – elsőként például azonnali hatállyal kitiltotta az éppen felkapott keringőt, amelynek, természetesen, Lady Caroline otthona volt a központja.
Olvasom a világirodalom egyik legkülönösebb és legmegrendítőbb szerelmi történetét. Maga a leghitelesebb romantika; nem holdfényes éj és nem melankolikus sirám, hanem shakespeare-i méretű szenvedély és szenvedés: nyers és kegyetlen, az őrület és a nevetségesség határán táncoló, megmásíthatatlanul „végzetes”. Az irodalomtörténészek nagyjából megegyeznek abban, hogy Byron nem szerette lady Caroline-t, aki viszont találkozásuk után tizenkét évvel is azt írta róla: „Jobban szerettem, mint az erényt, jobban mint a vallást.” Annyira szerette, hogy feltehetőleg ő írta azt a levelet, az egyetlent, amely az igazi szenvedély hangján szól hozzá, s amelynek a már aligha tisztázható hitelessége más fénybe állíthatná kapcsolatukat. Annyira, hogy amikor a család és a barátok erélyes közbelépése nyomán Írországba kellett utaznia, fehérbe öltöztetett parasztlányokkal különös, pogány szertartást rendezett, verseket szavalt és elégette Byron képmását. Annyira szerette, hogy Byron Angliából való távozása után elméje többször is elborult. (1828-ban halt meg, négy évvel később, mint Byron. Ekkor írta róla férje, akitől sosem vált el: „Minden tévedése csak saját magának okozott szenvedést.”)
Olvasom a történetet – és nem értem az angolokat! Soha drámaibb, ha kell, „látványosabb” forgatókönyvet, mint ennek az asszonynak a sorsa, amelyre sötét visszfényként vetül a páratlan jelenség: Byron. Ehelyett készült egy film a „romantikus” – szertelen, szeszélyes, hisztériás – Caroline-ról, aki időnként szánnivaló, nevetséges, s akiből éppen csak az a tragikus nagyság hiányzik, amely mintaképéből sugárzik. (Noha felvágja az ereit, ami nem igaz, ha hinni lehet az irodalomtörténészeknek, mint ahogy ők talán azt sem helyeselnék, hogy a rendező merész ötlettel egy éjszakára a Wellington ágyába bújtatja.)
Mindezek után az talán már említést sem érdemel, hogy Byron nem sánta, hiszen semmi sem úgy történik ebben a filmben, ahogy állítólag történt.
Lám, néha az angolok is elsétálnak Shakespeare mellett, anélkül, hogy észrevennék.
Megjelent A Hét V. évfolyama 22. számában, 1974. május 31-én.