A körúti fényképész karja magasba lendül, és megállásra készteti a járókelőket. Egyesek tovább mennek, mások megtorpannak: rendbe hozzák öltözetüket, elsimítják hajukat, s amikor szembenéznek a fényképezőgéppel, a félszegen-mosolygós vagy szemérmesen merengő arc, a feszes testtartás immár az örökkévalóságnak szól. A gondozatlan természetesség, a véletlen rendezetlenség meghátrál, elrejtőzik a mindörökre rögzített pillanat súlya elől.
S ez nem a szépséghibákat eltüntető művi csinosítás, hanem a mindennapok önfeledt arcának pillanatnyi elkomolyodása, önkéntelen elrendeződése, amelyet elkerülhetetlenül kivált a tudat, hogy ez a pillanat sok másik helyett fog beszélni példaként, bizonyságul fog szolgálni és emlékként megmaradni.
Kissé talán ez történik az irodalommal is, vagyis inkább a valósággal, amely kisimítja ráncait, önmagába mélyed, amikor a nyomtalanul elmúló ezernyi pillanat közül egynek megadatik, hogy túlélje önmagát. S mégis ez a pillanat nem tagadja meg lényegét, nem rejtheti el szüntelen, forrongó azonosságban-átalakuló arcát.
Irodalmunk hitelességének, hatóerejének – idehaza és külföldön – legfőbb biztosítéka a pillanat ilyenszerű rendezett-hű megragadása. Örömeink és gondjaink, eredményeink és tennivalóink nemcsak a mi számunkra lesznek egyszer emlékezetesek vagy tanulságosak máris. Társadalmi állapotok és történelmi távlatok belülről történő, szubjektív láttatása könnyen vezethet elfogult értékítélethez, mégis bizton állíthatjuk, hogy mindaz a valóságos erőfeszítés és valóságos eredmény, amely hazánkra irányította a nagyvilág érdeklődő tekintetét, nem közömbös irodalmunk feladatai és sikerei, hazai és nemzetközi sorsa szempontjából sem. S származzék bár ez az érdeklődés nemzetgazdaságunk vagy külpolitikánk, népművészetünk vagy tudományos sikereink jóvoltából, igazolódnia kell és igazolódni fog irodalmunkban is. Mert ennek az irodalomnak a táptalaja egy tevékeny, harcos, önmagával és a történelemmel birokra kelt közösség, amelynek a szüntelen változásból kiragadott arca nemcsak nekünk értékes, de valóságosan gazdagítja az emberiség önismeretének könyvét.
… S ha majd megtekintjük azokat a fényképeket, megmosolyogjuk talán a megilletődött rendezettséget, de ezek az arcok nem lesznek üresek, semmitmondók, mert a szemérmes merengés vagy a félszeg mosoly valójában nem a fényképezőgépnek szól, hanem az abból szembenéző Időnek. S az üresen mosolygó reklámfotók unalmas csillogásánál többet mond a gondjait feledő dolgos ember önmagára figyelő s magáról mégis megfeledkező arca.
Megjelent A Hét II. évfolyama 19. számában, 1971. május 7-én.