Deák Tamás: Boldog verseny. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973
A pszichológusok szerint kétféle színész van: az egyik bámulatos képlékenységgel tud azonosulni a legkülönbözőbb szerepekkel, valamiféle sajátos önmegtagadás árán tudja magában megszerkeszteni a legváltozatosabb jellemek lelki struktúráját, míg a másik minden szerepében önmagát adja, mindenikhez önmagában találja meg a kulcsot.
Nos, az esszéíró Deák Tamás feltétlenül az utóbbival tart rokonságot – nem bújik senki bőrébe, hogy titkát kifürkéssze, nem kívánja eltüntetni a távolságot a vizsgált szerző vagy mű és saját ízlése, ember- és irodalomszemlélete, művészi és erkölcsi eszményvilága között, egyszóval nem intuitív, beleérző, hanem elemző típus. Keresve sem találni jobb példát erre, mint az Ovidius-esszé, a kötetnyitó Tengerparti séta, amely formailag első személyben elmondott szubjektív hangú vallomás ugyan, a költő panaszainak és önérzetének, irodalmi és politikai nézeteinek, egész gondolatvilágának megszólaltatásával azonban sajátosan szerzőnkre vall. Ilyen volt-e, csakugyan így tépelődött a Tomisba száműzött Ovidius – ez itt kevésbé lényeges, mint az, hogy a hang hitelesen csengjen, a megidézés csak ugyan feltámassza a költőt. Célt és módszert röviden summázva az idézett írás alapján máris megfogalmazható Deák Tamás esszéinek eszmei indítéka: művészekről és művekről nem kell és nem is lehet elmondani az igazságot, ha ezen a kimeríthetetlen ismereteknek valamiféle semleges kivonatát értjük, bőségesen elegendő feladat az esszéíró számára, hogy tárgyát egyéni szempontok szerint rendszerezze és értelmezze –, hogy életre keltse a halhatatlanokat.
A Boldog verseny mintegy felét kitevő világirodalmi esszék javarészt erre a feladatra vállalkoznak – sikerrel. De máris hozzá kell tennünk, hogy a legsikerültebbek (mindenekelőtt a Baudelaire árnyéka, továbbá a Csehov, Az ismerős, az O’Neill, A százéves Dickens, a Molière) egyike sem csupán íróportré, hanem egyben kísérlet is az életpálya és az életmű – fontos esztétikai, stílustörténeti kérdésekbe torkolló – értelmezésére. S ezekben az írásokban maradéktalanul megmutatkoznak a szerző esszéírói erényei is: a jellemző, hitelesítő részletek felsorakoztatásának és az általános összefüggések megteremtésének, a fikciónak és az érvelésnek, a hangulatkeltésnek és a személyes állásfoglalásnak az a szintézise, amely írásainak legegyénibb jellegzetessége. Legtökéletesebb példája ennek véleményem szerint a remekbe sikerült Baudelaire-esszé, amely bravúros könnyedséggel vált frappáns helyzetképből lélekelemzésbe, hogy azután alkotáslélektani vizsgálódással jusson el a költő irodalomtörténeti jelentőségének újszerű megvilágításához. A hibátlan felépítés, a stílusba oldott ismeretközlés, a nagyobb távlatok közé helyezett végkövetkeztetés gondolatilag és formailag egyaránt példaszerű ebben az írásban. S a fentebb említett esszék mindenikére épp így jellemző az életművek elmélyült ismerete, a szerzőnek az a törekvése, hogy belső szerkezetüket, művészi értékeiket és erkölcsi-filozófiai tartalmukat a történelem s az irodalomtörténet hátterében világítsa meg, anélkül azonban, hogy az elfogadott értékeléseket csalhatatlanoknak tekintené. Szívesen száll vitába nemcsak a részkérdések, hanem egy-egy életmű (Beethoven, Dickens), egész beállításával, s általában úgy építi fel írásait, hogy az alkotókat emberileg is közel hozza olvasójához – némelyikről „családias vonzalommal” beszél, de azt sem titkolja el, mily kevéssé vonzónak érez másokat –, s úgy bontja ki tehetségük vagy művészi programjuk belső dialektikáját, a választott műformával vagy külső körülményekkel való küzdelmüket, hogy feszültséget, mozgalmas szellemű légkört teremt. Ezt a célt szolgálja az értelemnek az az örökös készenléti állapota: humora és iróniája is, amely a kisiklani kész gondolatot a kifogástalanul működő gépezet fölényes derűjével inti meg és téríti a helyes útra.
A Boldog verseny világirodalmi esszéinek zöme: alkalmi írás. Többnyire évfordulókra írt megemlékezés (Baudelaire, Dickens, Michelangelo, Beethoven ), illetve elő- vagy utószó (Götz von Berlichingen, Montherlant). Ez természetesen önmagában teljesen mellékes körülmény, noha nem nehéz felismerni, hogy rendeltetésük szerint az esszéik belsőleg is különböznek egymástól: a megemlékezések gondolatmenete inkább egyetlen központi kérdést ragad meg, gyakran a bevett értelmezésekkel polemizálva, a többiekben viszont fokozottan kerül előtérbe a szövegkritika, a konkrét műelemzés. Végső soron ezek a külsőleges körülmények minőségi különbségekben is érzékelhetők – általában a túlnyomórészt műelemzésre épülő írások javára. Pedig Deák Tamás az évfordulókat korántsem csupán a hódolatteljes tisztelgésre, az ünnepelt érdemeinek felemlegetésére tartja alkalmasnak, hanem – mint már említettük – elsősorban arra, hogy az alkotót és a művet mai szemmel újraértelmezze, tévedéseket korrigáljon vagy igazságot szolgáltasson. Nem véletlen, hogy előző kötete előszavában esszéinek éppen ezt a jellegét, beállítását emelte ki programszerűen. („Az esszé… mérlegelés”, „Mi az, amit manapság ébreszt bennünk a mű. Valamennyi viszonyításom ezt kutatja…”)
Esszéinek alapötlete, gondolatmenete, végső kicsengése nem ritkán csakugyan újszerű, részmegállapításai legtöbbször maradéktalanul helytállóak: ahogyan például felvázolja Csehov józan pesszimizmusát, magányos tisztaság-eszményét, ahogyan a Dickens írásművészetét leegyszerűsítő irodalom történeti értékeléssel vitázik, ahogyan a „nyílt személyiségek varázsában” keresi Molière modern értelmezésének kulcsát stb.
Annak ellenére azonban, hogy egy helyütt megjegyzi: „idegenkedem az általánosításoktól”, előfordul, hogy ő sem kerüli el ezt a veszélyt. A kérdés valójában nem elvi, hanem gyakorlati jellegű, s a kötet egyik-másik esszéje keltette hiányérzet csak részben magyarázható az esszé műfaji követelményeivel, legalább annyira mai szellemi-irodalmi közegünk szükségletei, az esszéíróra jelenlegi viszonyaink közt háruló feladatok indokolják.
Idéztük már előző esszékötete előszavát, amelyben Deák Tamás „mérlegelésnek” nevezi az esszét, amely alkalmanként népszerűsít, kétkedést vagy hitet ébreszt s „inkább kérdezni tanít, mint felelni”. S megjegyzi: „Következtetéseimben számomra az a megnyugtató, hogy vitathatóak, tehát elevenek.” Nos, számomra éppen az nem megnyugtató, valójában mily kevésbé vitatható legtöbb megállapítása; Deák Tamás esszéit esetenként az teszi számomra problematikussá, hogy sok igazságot közölnek; elfogadott igazságokat, illetve – többnyire – a szerző saját, igazságként előadott meggyőződését. Ezt részben írásmódja, stílusa teszi – tehetsége, amely néha visszájára fordul. Szóltunk már arról, milyen könnyed természetességgel olvasztja szövegébe az ismeretközlést, a hiteles életrajzi adatokat, láthatatlanul is milyen következetesen építi fel gondolatmenetét, milyen gondosan szerkeszti meg írásait. Adatai, érvei és következtetései azonban írásmódja – műfaj-koncepciója – folytán nem keltik olvasójában azt az érzést, mintha az esszé valamely belső tisztázódásnak, az egymást felváltó gondolatok, az egymással összecsapó érvek küzdelmének a színtere volna – a tárgyról értekező értelem nyilatkozik itt meg, amely mindenek előtt világosságra és pontosságra törekszik, a felépítés és a gondolatvezetés logikájára, a gazdag és árnyalt kifejezésre. Ismét csak a stílus! Ez az érzékletes, hajlékony, gondosan kimunkált nyelvezet, amely tetszés szerint erélyesen érvelő vagy metszően gúnyos, paradoxonokra kihegyezett vagy fennkölten ünnepélyes, s amely kimondatlanul is azt a meggyőződést sugallja, hogy a szerző számára a szép szó, a formásan kifejezett gondolat a kultúra legfőbb – és akár ismerten is legfontosabb – igazsága.
Érzésem szerint Deák Tamás világirodalmi esszéit oly mértékben a stílus határozza meg, hogy ebben az értelemben eredményük alatta marad a szerző tételesen megfogalmazott programjának. Gondolatait stílusa teszi eredetivé, de egyben viszonylagossá is teszi eredetiségüket – csupán az adott szövegösszefüggésben és megfogalmazásban újak, a saját diadaluk számára felállított küzdőtéren. Nem kétséges: részben éppen a szó tágabb értelmében vett küzdőtér körül van baj, s látszat csupán, hogy a stílus állít titokban csapdát a szerzőnek – Deák Tamás túlontúl tudatos, írói eszközeit biztonsággal kezelő művész ehhez.
A világirodalmi műveltség, az érték- és ízléskategóriák mai állapotáról ugyancsak nehéz lenne mifelénk bizonyosat mondani. Az viszont tudott dolog, hogy csupán egy-egy évfordulóra írott megemlékezés, elő- és utószó, s nagy ritkán a kéretlenül megszülető esszék, hosszabb-rövidebb tanulmányok hivatottak nálunk arra, hogy világirodalmi ismereteinket ébren tartsák, illetve felfrissítsék. Nos, a Boldog verseny tanúsága szerint ez még nem vezet gépiesen az igények feladásához, az arányok megválasztásában és a perspektíva beállításában viszont feltétlenül kimutatható. Ennek a jele egyébként az is, hogy a kötetben közölt esszék zöme alkalmi írás. Ismét csak nem megszületésük indítékára célzunk, hanem arra, ahogyan ez az írások szerkezetében, belső arányaiban kifejeződik, nevezetesen arra az összegező-ítélkező eljárásra, amely inkább csak felvillant néhány új összefüggést, és csupán sugallja bővebb kifejtésük lehetőségét. Ebből a szempontból jellemző, hogy a kötet nem egy esszéje kérdéssel vagy le nem zárt gondolattal ér véget, s meggondolkoztató, ha a befejezésben csupán megpendített gondolat alkalmasint a szerző legmélyebb meglátása a tárgyról. (Lásd a Racine-ról, Beethovenről, Dickensről szóló esszét.)
Ha a kérdésre: „Mit tud ma az átlagolvasó Corneille-ről?” – nyugodt lélekkel azt válaszoljuk: „Keveset vagy semmit”, ezzel csakugyan indokolttá válik az újbóli ismeretközlés és összegezés. De ha az esszéíró arra vállalkozik, hogy mérlegeljen, mai szemmel ítélkezzék a művek fölött, objektíve aligha kerülhető meg a kérdés: mit lehet ma tudni ezekről a művekről, s – világirodalmi alkotásokról lévén szó – vizsgálódása eredményei nem mentesülhetnek attól, hogy összevessük őket a tárgyuk mibenlétét meghatározó kategóriarendszer mai állapotával. A műalkotások elidegeníthetetlen tartozéka ez – történelmi folytonosságuk, amelynek meglétéről Deák Tamást kell a legkevésbé meggyőznünk, s amely a filozófia az esztétika és a korántsem feltétlenül hagyományelvű szaktudományok mai törekvéseiben nyilvánvalóan ugyancsak a korszerűség nevében munkálkodik.
Az esszéíró nyilván szabadon választja meg, mit helyez egyik vagy másik írása középpontjába, milyen és mennyi ismeretei közöl, mennyire veszi tekintetbe a vizsgált életmű szakirodalmát. Módszerét, szemléletét, stílusát szintén maga dönti el. De az is kétségtelen, hogyaz esszé funkciója, szerepe és hatása rajta kívül álló tényezők függvénye. Az elmondottakból korántsem következik, hogy az esszéírónak szaktudóssá kellene előlépnie – vagy degradálódnia. De mindenképpen számolnia kell azzal, hogy tárgyát időközben a szaktudomány is vizsgálat alá vette, számolnia kell azzal is, hogy noha nem szaktudós, a szaktudást számonkérik tőle. S végül: hogy akad-e, aki vitatkozzék vele vagy véleményét – hipotéziseit és tévedéseit is – habozás nélkül elfogadják. Hogy a körülmények folytán csalhatatlannak vélik, noha nem tartott erre igényt és nem is az.
Nem elsősorban filológiai pontatlanságokra gondolok, noha éppen a szaktudás okán számomra ismert művekről írott elemzésekben ilyenekre is bukkantam. (Például a Corneille-esszében. „Ezen a ponton (hogy tudniillik másodrangú szenvedélynek tekinti a szerelmet – H. A.) Corneille szembekerül korával, amely rövidesen Racine-nak tapsol, akinek tragédiáiban a szenvedély az igazi hatalom, nem a kötelesség”. Az irodalmi tudatunkban kortársakként számon tartott Corneille és Racine első jelentős tragédiájának bemutatóját – 1636, illetve 1667 – harmincegyév, egy kerek emberöltő választja el egymástól, ami háromszáz évvel ezelőtt is együtt járt az ízléskategóriák teljes felfordulásával, jelen esetben pedig a korhangulat is gyökeresen átalakult. Vagy másutt: „Az «erős lelkek» érdeklik, akiknek akarata győz a szenvedélyeken, ahogy Descartes tanította a szenvedélyről szóló értekezésében” – a megjegyzésnek eleve ellene szólnak az évszámok – Cid; 1636; Discours de la méthode, 1637; Traité des Passions; 1649 –, de különösen a Descartes-i filozófia tényleges elterjedését bizonyító adatok.)
Filológiai pontatlanságok ezek, amelyek csak viszonylag érintik az esszé lényegét, de ami itt igazából felmerül, az a tágabb filológiai összefüggések kérdése, bizonyos gondolatsémák, társítások, viszonyítási rendszer továbbélése és működés”. Gondolunk itt például éppen a Corneilia drámaírói koncepciójának részletes, látszólag oly dialektikus, valójában irodalom történetileg megalapozatlan ismertetésére (többek között: a korabeli viszonyok között a Ciddel nem a rendkívüli győzött, hanem a valószerű), legfőképpen pedig a Corneille-i dráma erkölcsi világképének teljesen hagyományos szemléletére. Senki sem kíván hatja, hogy az esszéíró idegen tollakkal ékeskedjék, de objektív tény, hogy az esszében idézett La Bruyère, Voltaire és Faguet óta újabbat és érdekesebbet is mondtak a Cidről, aminek a mellőzése óhatatlanul levon a tárgyról lefolytatott vita értékéből. Mint ahogy Racine és Molière, s nyilvánvalóan valamennyi klasszikus művészetének mérlegelése sokat nyerhet azzal, ha az esszéíró tekintetbe veszi a modern irodalomkutatás riasztóan elhatalmasodott, ám használható, célját kiválóan szolgáló tényanyagát, sőt vég eredményben alaptételei és következtetései is csak ezzel szembe állítva minősíthetnek valóban újszerűnek.
És végül még egy megjegyzés, amelyre, úgy hisszük, maga a szerző jogosít fel. Méliusz regénye kapcsán jegyzi meg: „aki írta, az már 29 éves korában nagyon jól ismert mindent, ami a kor irodalmában valóban új volt és ígéretes, s ez bizony meglátszik a könyvén. Mint ahogy, sajnos, annyi tehetséges írónk könyvén meglátszik, mind a mai napig, hogy szellemi kíváncsiság és szorgalom híján nem egykoriak a gyorsan változó idővel és nem ismerik azt, amit mellőznek”. Noha ez a megjegyzés elsősorban alkotókra vonatkozik, s noha az írótól nem illik számonkérni olyasmit, amire nem vállalkozott, meggondolkoztató, hogy Deák Tamás két esszékötete egyetlen ismeretlen, számunkra általa felfedezett írót sem mutat be (a nem egészen új Montherlant-t leszámítva, akinek két drámája Deák Tamás fordításában és a kötetben is olvasható utószavával jelent meg a Kriterionnál). Holott irodalmunknak talán mégsem kizárólag egyénileg megoldandó gondja a mai világirodalomban való tájékozódás, s ki más vállalkozhatnék rá inkább, mint az esszéíró.
„Kellemesen írni, eredetien s zamatosan az irodalomról ma már csak tehetség dolga” – olvassuk a Szerb Antalról írott esszében. Bizonyára így igaz, de vitatható, hogy amit Szerb Antal forradalmi újítással valósított meg, változatlanul a legkorszerűbb feladat-e ma is. A magam számára Deák Tamás világirodalmi esszéi végső soron éppen azt teszik kérdésessé, mennyire indokolt ma nálunk ennek a szépírói megalapozottságú esszének a művelése, amelyben – végletesen fogalmazva – a stílus teremti meg a tárgyat.
A választ ugyancsak Deák Tamás kötete adja meg, a Boldog verseny második része, amelyben hazai szerzőknek szentelt esszéit, esztétikai tárgyú kisesszéit, két erkölcsi tárgyú írását és Meghitt számadás című úti esszéjét olvashatjuk. Ezek az esszék nemcsak cáfolják, meg is világítják iménti észrevételeinket, nevezetesen azt, hogy illuzórikus az esszét kizárólag úgy tekinteni, mint a szerzőnek választott tárgyához való viszonyát, kiiktatva az eleve feltételezett harmadikat: a közönséget, s annak reális szükségleteit és lehetőségeit A Szem lét költészetét vagy a Méliusz regényét elemző írások valójában sem szemléletileg, sem módszertanilag, sem stilárisan nem különböznek a világirodalmi esszéktől – a megváltozott közegben mégis más a funkciójuk és a rangjuk. Nem nagyobb szellemi töltetük, igazságtartalmuk, formai erényeik okán kiemelkedőbb teljesítmények, pusztán azért, mert az adott keretek között, az adott cél tekintetében objektíve maradéktalanul megfelelnek feladatuknak. Akárcsak a kiváló érzékkel megszerkesztett, ötletgazdag, frappáns esztétikai tárgyú kisesszék, amelyek egy-egy vitatott – vagy vitatható – művészeti jelenség kapcsán új fényben világítják meg az alapigazságokat is, az érvelés belső logikája szerint állítják csatarendbe a klasszikus példákat és sorakoztatják lel a jelenkori művészet bizonyítékait, hajlékonyan támadnak és rugalmasan védelmezik a szerző igazát – informálnak és rendszereznek, s főként: szenvedélyesen kutatják, meddig terjed a művészetben a modernség és hol kezdődik a divat, milyen veszéllyel jár a művészet egyik vagy másik sajátosságának elméleti vagy gyakorlat leegyszerűsítése stb. Noha csupán kettő – a Színház és illúzió, illetve a Változatok egy fáradt problémára – közvetlenül vitairat, valójában valamennyi írás polemikus, az adott szellemi közeg organikus terméke, a tisztázódás kényszeréből született – s ezért eleven, vagyis vitatható.
De vitathatatlan az értelemnek az a dicsérete, a kultúra védelmének az a pátosza, amely ezeket az írásokat átfűti, s a szellemi mozgékonyságnak az a belőlük áradó igénye, amely józan eligazodásra szólít a korszerűség nevében, de a korszerűség hamis látszatai ellen. S végül a legmeggyőzőbb példa: a Meghitt számadás című úti esszé, a kötet talán legsikerültebb írása, amelyben a személyes élmény teszi érzékletessé a művészeti és erkölcsi kérdéseknek szentelt, az eddigiekben még elvontabb fejtegetéseket. S miközben Deák Tamás beszámol az utazásai közben látottakról, új ismerősökről, találkozásairól, voltaképpen továbbra is a kultúráról értekezik – s milyen csakugyan meghitt közvetlenséggel csengenek például a Goethe szülőházában tett látogatásról írott sorok, s mennyit elárulnak erkölcsi fogantatású művészeteszményéről.
Esszéinek egyébként is vissza-visszatérő motívuma művészet és erkölcs kapcsolatának kérdése, számára maga a jó művészet is erkölcs, ezért reagál érzékenyen minden olyan kísérletre, amely hamis alternatívákkal veszélyezteti kölcsönös feltételezettségüket. Mitől korszerű a vers című esszéjében írja Deák Tamás: „Azt hiszem, manapság a gondolkodás valamennyi területén a kérdezgetés a fő dolog, s nem árt olyasmit is kérdésessé avatni – tekintélye igazából annak van, amit nem tudunk! –, amire akad jónéhány patinás, fáradt, s inkább csak közmegegyezés, mint meggyőződés jóvoltából eléldegélő magyarázat. Ezek a magyarázatok úgy hatnak pillanatonként változó világunkban, mint a régi viccek, amelyek megőrizték esetleg néhai zamatukat, csak éppen az a világ szűnt meg, amelynek rezonanciájukat köszönhették, elültek a valamikori hullámok, másféle viharok dúlják az irodalom tengereit, a látványuk is különbözik.”
Végezetül hadd idézzük Németh László beköszöntő sorait a Tanú első számából. „E folyóirat nem dióhéjműveltség tudatlanok számára; a szellemi élet klorofilja inkább, melyen az ismeret problémává s a probléma magatartássá válik.”
A program összecseng, a dilemma – úgy hisszük – mégsem avult el máig.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.
