Beszélgetés Dimitar Mantov és Ivan Trenev írókkal
Dimitar Mantov prózaíró, az Otecsesztven Front kiadó főszerkesztője, mindenekelőtt modern hangvételű történelmi regényekkel tette ismertté nevét.
Ivan Trenev sokoldalú lírikus, termékeny költő – eddig tizenegy verseskötete jelent meg.
Vendégeink a bolgár és a román írószövetség közötti csereegyezmény keretében látogattak el hazánkba.
– A történelmi regény mindig a kortárs olvasóhoz szól – s ez egyben korszerűségének biztosítéka. Hogyan határozná meg ebből a szempontból írói szemléletét?
– Tulajdonképpen hagyományos formájú történelmi regényeket írok, amelyekben azonban nemcsak a fokozottabb dokumentáris igény, a hitelesség igénye érvényesül, hanem az a törekvés is, hogy népünk történelmének sorsdöntő eseményeiből mai társadalmunk, mai közösségünk kérdéseire is választ keresek. Ezért, bár a családregény, egy család életének a megelevenítése és nyomon követése nemzedékek egész során át – legújabb regényciklusom címe: Ősök és utódok – nem mai keletű írói fogás, úgy érzem, hogy a családnak mint közösségnek, mint a nagyobb egység – a társadalom – sorsa és jellegzetességei tükrének a tanulmányozása a mi számunkra is rejt magában mondanivalót. Annak a megismerése, ahogyan az egyének és a nemzedékek élete összefonódik, mindenek előtt közelebb visz a nemzet, mai közösségi szellemünk eszményeinek a megértéséhez.
– A történelmi regény nemcsak a tények ismeretét, hanem azok értelmezését is feltételezi. Véleménye szerint melyek a bolgár történelem alakulásának specifikus mozzanatai, miben áll ezek hatása?
– A délkelet-európai népekre évszázadokon átnehezedő török hódoltság különösen súlyosan érintette Bulgáriát. Míg másutt ugyanis sikerült az ország vagy egyes területek viszonylagos függetlenségét megtartani, illetve időnként visszaszerezni, Bulgária teljes egészében, megszakítás nélkül szenvedte végig a török elnyomást. Ebből következett az is, hogy Bulgária az egyetlen ország, ahol nem érvényesülhetett a szabad, szomszédos államokkal fenntartott kapcsolatok jótékony ösztönző hatása. Felmerülhet hát a kérdés: egyáltalán hogyan sikerült a bolgár népnek nemzeti létét megőriznie? Az történt, hogy az ország lakossága a sík vidékről behúzódott a hegyek közé, és ott vészelte át a török hódoltság évszázadait. Kis települések jöttek létre, amelyek rendszerint az első család vagy éppen személy nevét vették fel, s ahol a közösségi élet sajátos törvényei honosodtak meg. Ugyanis a bojárok is a hegyek közé menekültek, de itt megszűntek az osztálykülönbségek, mindenkinek dolgoznia kellett, teljes egyenlőségben. Így magyarázható, hogy például eredetileg nemesi szokások a nép körében is elterjedtek; a bolgár nők jellegzetes fejdísze – amelyet a házasság alkalmával illesztenek a lány fejére és amelyet az első gyermek megszületéséig ünnepnapokon visel – eredetileg nemesi kiváltság volt. Hasonlóképpen a házasság szertartása, ez a napokig tartó, meghatározott rendet követő ünnepségsorozat nemesi gyökerű. Az elmondottakból következik, hogy az ország függetlenségének a kivívása, a modem bolgár állam megteremtése az ellentétes folyamat gyümölcse, amikor a lakosság elhagyta a hegyvidéket, visszahódította az ország egész területét. Ennek a történelmi fejlődésnek a sajátossága, hogya szocialista forradalom kezdetén nálunk két és fél millió kisbirtokos gazdálkodott a földeken, s úgyszólván ismeretlen volt a nagybirtok. Sajátos feladatok hárultak ezért nálunk a mezőgazdaság szocialista átalakítására, s népünk egyik nagy vívmánya, hogy ezt sikeresen megoldotta. De ugyancsak a történelmi tények folytán a család nálunk a közösség rendkívül szilárd láncszeme lett, ezért különösen indokolt a bolgár történelmet családi krónika formájában megeleveníteni.
– Hogyan vélekedik a fiatal bolgár prózaírók jelentkezéséről?
– Éveken át az Ifjúsági Kiadónál dolgoztam, így meglehetősen jól ismerem a kérdést. Sikerült olyan gyakorlati megoldást találnunk, amely feltétlenül helyes, és serkentően hat prózairodalmunk fejlődésére: Váltás címmel sorozatot indítottunk, amelyben adminisztratív megkötések nélkül jelenhetnek meg a kezdő írók művei. Érdekes és örvendetes jelenség, hogy a fiatalok között épp úgy vannak mérnökök, orvosok és munkások, mint irodalmárnak készülő humán végzettségűek. Az viszont már kevésbé örvendetes, hogy java részük azonnal önéletrajzi irodalmat művel, s ezzel, véleményem szerint, idő előtt merít ki vagy legalábbis dolgoz fel egy olyan témát, amely igazában csak teljesebb élettapasztalat birtokában értékesíthető. És persze közismert igazság, hogy az engedékenyen fogadott első kötet után az igazi próbatétel, a tehetség bizonyítéka a második. Szerencsére szép számmal vannak olyanok, akik sikeresen átestek ezen a vizsgán – Koljo Nikolov, Ljubem Petkov, Dimitar Valev nevét említeném, akik egyben az emberi-művészi tapasztalatok érettebb, sokrétűbb birtoklásáról is tanúskodnak.
– A költő Ivan Trenevet mindenek előtt arra kérem, jellemezze röviden azt a megújulást, amelyről a hatvanas években a bolgár költészet kapcsán sok szó esett.
– A bolgár költészet több mint másfél évtizedes megújulása szorosan kapcsolódik pártunk Központi Bizottsága 1956 áprilisi plenáris üléséhez, amely felszámolta a művészeti életben megnyilvánuló dogmatizmust, kedvező légkört teremtett a szellemi és művészi alkotómunka kibontakozásához. Költészetünk megújulása tehát mindenekelőtt a szellemi-erkölcsi értékek átfogó, fokozottabb érvényesítésében öltött testet, abban a törekvésben, hogy a művészet a maga teljességében tükrözze a valóságot és az embert, hogy a harmonikusan összefonódó alkotói szabadság és elkötelezettség olyan művészi értékeket teremjen, amely biztosítja az eleven kapcsolatot művész és közönség között, amely megfelel a ma embere, mai társadalmunk követelményeinek. Természetes tehát, hogy ennek a folyamatnak az egyik legjellemzőbb mozzanata az egyéni hangvétel, látásmód fokozott kibontakozása, s ez a sokrétűség indokolja, hogy a hatvanas évek kapcsán költészetünk megújulásáról beszéljünk. Ljubomir Levcsev új valóságunk, a szocialista építés eredményeinek a költője, Penio Penev a jövő felé tekint, és friss hangú versekben énekli meg a forradalmi átalakulás folyamatát. Petár Alipiev pedig tájleíró verseiben is szenvedélyesen vall az emberről – hogy csak néhányat említsek a tehetségekben gazdag közép-nemzedék képviselői közül.
– Milyen a költészet fogadtatása, sikere ma Bulgáriában?
– Talán legegyszerűbb ezt azzal a ténnyel érzékeltetnem, hogy volt rá eset, amikor egy verseskötet egymás után négy-öt kiadást ért meg, vagy hogy napok alatt tízezer példány fogyott el. A költészet iránti általános érdeklődésnek a bizonyítéka másfelől költői rendezvényeink népszerűsége és sikere. Évente megrendezzük nagy klasszikusaink szülőhelyén a Költészet Napját, vagyis évente egy-egy helységet a költészet fővárosának nevezünk ki, ahol költőink találkoznak olvasóikkal, felolvasóesteket tartanak, vitákon vesznek részt. Hasonló rendezvényekre a megyékben is sor kerül, ahol hagyománnyá vált egy-egy város költészeti ünnepségsorozata. És hosszasan sorolhatnám a példákat, a szófiai színháztól, amely rendkívül gyakran rendez a színészek közreműködésével szavalóesteket, egészen a gyermekirodalom minden áprilisban megrendezett ünnepéig. Általában április-május, illetve szeptember-október évente a költészet ünnepe jegyében zajlik.
– Végül arra kérem, beszéljen munkájáról, terveiről.
– Rövid idő alatt három verseskötetet fejeztem be, a legutolsó A bojanai mester imádsága, amelyben a képzeletbeli alak vallomása természetesen önmagámról, mai világunkról szól.
Megjelent A Hét II. évfolyama 52. számában, 1971. december 24-én.