Beszélgetés dr. Hans Rudolf Hiltyvel
Költő, prózaíró és szerkesztő, az AZ című napilap kultúrrovatának a vezetője. Verseit 1969-ben Zu ervaren címmel gyűjtötte kötetbe – a különös cím mintegy költői program is, felszólítás: Ezt ügyeljétek. A beszélgetés során aztán, terveiről szólva (többek között könyvet ír Svájcról, ismét meglepő címmel: A lélekbe szorított Svájc, a lélekbe szorított forradalom) bővebben is beszélt arról, mire szeretné honfitársait figyelmeztetni, mit tekint ma a svájci iró feladatának.
– A svájci írók életműve gyakran amolyan „érdekes színfoltként” vonult be a német vagy francia irodalom történetébe, s ez némileg azt az érzést kelti, hogy a svájci irodalom nemcsak tematikájában, hanem érzés- és hangulatvilágában is helyi. Manapság mintha ennek a fordítottja lenne tapasztalható, Dürrenmatt vagy Max Frisch műveiből kevesebbet tudunk meg a mai Svájcról, mint a világot általában foglalkoztató kérdésekről. Véleménye szerint így van-e vagy csupán tájékozottságunk hiányai keltik ezt a látszatot?
– A svájci irodalomnak csakugyan hangsúlyozottan helyi jellege volt a XIX. században, ma azonban már nem az a legfőbb vonása, hogy ez a jelleg más irodalmakénál fokozottabban érvényesülne – ma a svájci irodalom első és legfontosabb sajátossága, hogy többnyelvű. Másodsorban az, hogy egységes: azzá teszi a közös történelem és a közös jelen. Legfontosabb XX. századi élményünk, hogy nem háborúztunk, az ország nem vett részt egyik világháborúban sem; nyelvi hovatartozásától függetlenül történelmünknek ez a sajátossága mindenik írónk műveiben nyomot hagyott. De ma, mint bárhol másutt, íróinkat is foglalkoztatja Európa és a világ minden gondja, emberi-közösségi konfliktusa.
– Hogyan hatnak az ország jelenlegi gazdasági, politikai, szellemi viszonyai az irodalom alakulására?
– Svájcban mindenekelőtt az intézmények és struktúrák nagyfokú stabilitása, az életformák és felfogások kiegyensúlyozottsága jellemző – ne feledje, hogy például Alkotmányunk és pénznemünk 1848 óta nem változott. Irodalmunknak valójában kettős meghatározottságban kell helytállnia; egyfelől a hazai olvasóközönséget kell megnyernie, másfelől az azonos nyelvű nemzeti irodalomban kell érvényesülnie. Dürrenmatt és Max Frisch világszerte ismert írók, mások pedig –Peter Bichsel, Dinkelmann, Walter Mathias, Georg Stein – elérték, hogy nyugatnémet kiadók jelentették meg műveiket, ami nem kis dolog. A külföldi kiadókkal való versengésben ugyanakkor a hazai kiadók száma lecsökkent, egy részük képzőművészeti (Skira) vagy tudományos művek megjelentetésére szakosodott. Hasonlóképpen rendkívül csekély – valójában csak a napilapok irodalmi mellékleteire korlátozódik – a folyóiratok szerepe. Itt azonban számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy az ország irodalmi élete nem szorítkozik a saját termésre, hanem jó másfél évszázada szüntelenül kapcsolatban, csereviszonyban áll a német, francia, olasz szellemiséggel, ezeknek a termékeit is bekapcsolja saját vérkeringésébe. Svájcban például viszonylag kevés a különböző nyelvű irodalmak közötti fordítás, de részben ez is azzal magyarázható, hogy az olvasók döntő többsége két vagy három nyelvet ismer. Ha most már konkrétabban azt vesszük szemügyre, hogyan hatnak az ország mai viszonyai, a társadalmi létfeltételek az irodalomra, azt hiszem, különbséget kell tennünk írók és olvasók között. Az írók – mint mondottam – magukénak érezhetik az ország vagy az egész világ bármely problémáját. A közönség már sokkal inkább meghatározott és érdeklődését, az irodalom iránti fogékonyságát inkább a saját létfeltételek és életviszonyok határozzák meg.
– A fiatalságra is érvényes ez?
– Többnyire igen, bár a középiskolákban rendezett irodalmi találkozókon rendszerint érdekes, tartalmas viták alakulnak ki.
– Tapasztalható-e Svájcban a fiatalság balratolódása?
– Nem olyan erőteljesen, mint másutt, de a jelenség nálunk is észlelhető. Az utóbbi években fokozódott különböző társadalmi rétegek részvétele, állásfoglalása egyik-másik, az egész országot érintő kérdés – például a nők szavazati joga – megvitatásában. Más követelések – például az, hogy svájci cégek ne szállítsanak fegyvert a harmadik világnak, hogy ne vezessék be a kötelező katonai szolgálatot, hogy biztosítsák a vendégmunkások egyenlő jogait – szintén főként a baloldali jellegű megmozdulások zászlaján szerepelnek.
– Mit tekint ma az ország legégetőbb, megoldásra váró kérdésének?
– Talán ebben a kérdésben elfogult vagyok, mert könyvet készülök írni róla. Úgy vélem ugyanis, hogy Svájc, amely a XVIII. században európai viszonylatban forradalmi szerepet játszott, a későbbiekben ezt a szerepét megtagadta, elfeledte, kiiktatta a nemzeti tudatból. Szerintem ennek a tudatosítása ma elsőrendű feladatunk.
– Milyen következményekkel járt ez az ország fejlődésére?
– Elsősorban azzal, hogy meghonosodott egy hamis, posztrevolucionális tudat, amely szerint Svájcban már lezajlott a forradalom, tehát megvalósítása nem előttünk álló feladat.
– Véleménye szerint a szükséges változtatásoknak tudati, ideológiai szinten kell bekövetkezniük vagy a társadalmi szerkezetben?
– A kettő kétségtelenül összefügg. Az általános hiedelemtől eltérően például Svájcban igen nagyok a különböző társadalmi rétegek közötti életszínvonal-különbségek. Másfelől alacsony a nemzeti jövedelemnek az oktatás- és egészségügyre fordított hányada. Ezeknek a kérdéseknek a megoldása kétségtelenül a társadalom struktúrájában végrehajtott változtatásokat feltételez. A társadalom önismerete szempontjából viszont rendkívül fontos annak a tudatosítása, hogy demokráciánk, intézményeink, közéletünk megalapozásában és gyakorlatában elért eredményeinket mégiscsak a forradalmaknak köszönhetjük. S ami még fontosabb: számolnunk kell azzal, hogy ezek az eredmények nem alkalmasak változatlanul a mai körülmények között. A svájci magatartás kissé a sün viselkedésére emlékeztet; de a védekező elzárkózás – bármily hasznos is lehet némelykor – károssá válik, mihelyt a valóság tudomásul nem vételét jelenti.
– Úgy tudom, többször járt már hazánkban, versciklust is írt Romániáról. Mi vonzza hozzánk?
– Általában rokonszenvezek a latin népekkel, emellett pedig országaink történelmi sorsában is találok rokon vonásokat. A mai Románia fejlődését nyomon követve úgy vélem, hogy az országnak nemcsak külpolitikájában – ezt ugyanis fenntartás nélkül elismerik külföldön –, de gazdasági megoldásaiban és kultúrpolitikájában is sikerült egyéni, határozott vonalat kialakítania.
Megjelent A Hét III. évfolyama 15. számában, 1972. április 14-én.
