– A földrajzi és a kulturális távolság ellenére úgy érezzük, hogy Japánról elég sokat tudunk; ismerjük filmművészetét, írói közül is néhányat: Kawabatát, Abe Kobót, és persze hallottunk Mishimáról is. A nemzetközi könyvstatisztikák szerint viszont viszonylag keveset fordítanak a japán irodalomból. Mi a véleménye erről önnek, Kizsime Hadzsime?
– Iowában, ahol egy évet töltöttem az ottani íróprogram meghívottjaként, helyettem egy amerikai kolléga tartott előadást a japán irodalomról. A tankákról beszélt, a régi japán irodalomnak a haikuk mellett legnevezetesebb költői műfajáról. Nos, ezekkel a tankákkal úgy állunk, hogy fordításban jobban hangzanak, mint eredetiben. Némileg jellemző ez a mai japán irodalom külföldi visszhangjára is. Elsősorban az európai – vagy amerikai – elképzelésnek megfelelő „japánságot” keresik irodalmunkban, a „finomságot”, a „sajátos szemléletet” stb. Ezért azt hiszem, hogy nem a legjobb, a legnagyobb íróink váltak külföldön híresekké, noha persze ők otthon is ismertek. Van bizonyos önkényesség és persze véletlen is a lefordítandó művek megválogatásában – kevesen fordítanak japánból, másrészt a világsiker legbiztosabb útja az angol nyelven való megjelenés.
Másik furcsaság, hogy véleményem szerint a külföldön híressé vált íróknak – főként Abe Kobóra és Mishimára gondolok – az első könyvük volt a legjobb, utána egyre rosszabbul írtak, és egyre híresebbek lettek. De például Hiroshi Noma vagy Tanizaki, akit a legnagyobb élő japán írónak tekintek, sokkal kevésbé ismertek külföldön.
– Japánhoz, a japán nép életéhez, sorsához Hirosima, a második világháború legszörnyűbb emléke fűződik, másfelől az újjáépült ország az egyik leglátványosabb ipari fejlődést valósította meg. Miként jelentkezik ez a japán közszellemben és irodalomban?
– A háború óriási traumát jelentett – jómagam is ennek a hatására kezdtem el írni, hogy megszabaduljak tőle, de hogy örökre emlékezzem is rá. Tény, hogy a háborúnak óriási irodalma van nálunk, de azt is tudom, hogy a fiatalokat ma már nem érdekli – a „nemzedéki szakadék” Japánban óriási. Saját otthonomban is szembe kell néznem vele; szeretném, ha gyermekeim tudnának arról, ami történt, de nem szeretném erőltetni, nehogy megunják, nehogy visszájára forduljon. A dolog egyébként is rendkívül bonyolult. A nemzeti vallás nálunk azt tanította, hogy azok, akik hősi halált, halnak, utána istenek lesznek. És a háború idején sok író lett nacionalista. Jelenleg az új alkotmány tiltja ezt a vallást, de egyesek szerint újra vissza kellene állítani jogaiba. A keresztények és a buddhisták együttesen ellene vannak, de a konzervatívok között akadnak támogatói. Mishima is ezt a hősi nacionalista szemléletet, ezt az anakronisztikus hazafiságot választotta; egyébként mindig „enfant terrible” volt, Cocteau nyomában, s noha rendkívül tehetséges, ragyogó stiliszta volt, a gondolkodása zavaros. Kawabata köréhez tartozott, s tulajdonképpen ő szerette volna megkapni a Nobel-díjat, s eléggé ismert is volt külföldön, mégsem sikerült, mesterét viszont megillette az elismerés. Az irodalomban általában vitatott kérdés ez a japán társadalomban megfigyelhető tendencia a végletességre: a szélsőbaloldali vagy szélsőjobboldali állásfoglalásra, összefügg ez azzal is, hogy Japán zárt ország, nemcsak azért, mert sziget, hanem a nyelve és a szokásai is elszigetelik. Nálunk gyakorlatilag nincs emigráció – egyedül Brazíliában élnek japánok nagy tömegben, mintegy 2 milliónyian – még a fasizmus idején is igen kevesen hagyták el az országot, a japánok ugyanis rendkívül nehezen tanulnak meg idegen nyelveket; noha persze iskoláinkban kötelező az angol nyelv elsajátítása. Ami a kérdés másik részét illeti, a technikai fejlődés oda vezetett, hogy rendkívül megnőtt a műszaki értelmiség szerepe és rangja, a humán értelmiségé pedig egyre hanyatlott. Amikor 1951-ben elvégeztem az egyetemet, a diákokban még volt érdeklődés az irodalom iránt; ma tízszer annyi diák van, de sokkal kevesebb könyvet olvasnak.
– Véleménye szerint melyik ma a legégetőbb társadalmi kérdés Japánban?
– A környezetszennyeződés. Igaz, hogy a helyzet megjavítására máris sok pénzt költenek, de így sem oldható meg könnyen. A háború előtt a lakosság nyolcvan százaléka élt falun, ma már csak húsz százalék. S az iparosítás hallatlan ütemét tekintve borúlátó vagyok a nyersanyagellátás tekintetében is.
– Ön gyermekkönyveket is írt. Milyen a gyermekirodalom becsülete Japánban?
– Néhány éve nagyon sok óvodát létesítenek, s azóta fellendült a kereslet a gyermekkönyvek iránt. Azelőtt mindenki csak az iskolával törődött – kötelező a kilencosztályos általános iskola elvégzése – most viszont valóságos mozgalom indult az iskolás kor előtti gyerekek neveléséért. Az óvoda nyilván nem kötelező, de az emberek megszokják, megismerik a hasznát. Gyermekkönyveinken – most főként a rajzra gondolok – természetesen meglátszik, hogy gépi civilizációban élünk, de azért a hagyományos formák is továbbélnek; szerintem ez így természetes, noha még vitatkoznak nálunk róla, hogy át kell-e vennünk a nyugati stílust. Sok feldolgozás születik népmeséinkből, és gyakori a hagyományos versformák használata is, amelyeket persze mindenki ismer. Személy szerint sose mertem így írni, mert kötöttségük miatt igen nagy a veszély, hogy klisészerűvé váljanak; éppen ezért megvannak a szakemberek, akik csak ezt írnak.
Meggyőződésem, hogy ismerve a történelmi tapasztalatokat és a mai világot, a gyerekeket ma másként kell nevelni, s ebben a hagyományos értékeknek és az új világ követelményeinek egyaránt szavuk van.
Megjelent A Hét V. évfolyama 15. számában, 1974. április 12-én.
