A nyári viszonylagos pangás után a francia könyvpiac őszi újdonságai az irodalmi évszakváltás tavaszát jelentik, s megjelenésüket az életadó folytonosságnak kijáró lelkesült érdeklődés kíséri. Ugyanakkor a rövidesen kiosztásra kerülő díjak várásában megindulnak a találgatások; a kritikus méltatása a zsűriknek is szól, amelyek aztán döntésükkel alátámasztják dicsérő szavait vagy feloldják vétóját. Köztudott dolog, hogy az irodalmi díjak nem a halhatatlanságot biztosítják, csak a sikert, ez utóbbinak azonban megvan a kétségtelen előnye, hogy azonnali és az olvasók vásárlókedvének ugrásszerű növekedésével mérhető.
A múlt ősz szépprózai újdonságait ismertető kritikákban böngészve meglepő néhány rokon jelentésű jelző gyakorisága. Arról értesülünk például, hogy az új regények hangulata kísérteties vagy apokaliptikus, szerzőik nagy gonddal mitologikus-szimbolikus építkezést kísérelnek meg bonyolult áttételekkel, rejtett utalásokkal. Az ember kiszolgáltatottsága, az erőszak, az anarchia, a lázadás, a téboly – megannyi ismétlődő motívum. (Talán sok, a téma, szerkesztés és hangvétel szempontjából eltérő regény is látott napvilágot, ám az, hogy a beszámolókból a fentebb jelzett kép körvonalazható, szintén jellemző.)
Hírt adtunk a tehetséges fiatal prózaíró, Le Clézio új regényéről, A háborúról. A könyv főszereplője napjaink világának forgataga, a zaj, a sebesség eluralkodása, maga a Város, amely harcra szólítja az embert, véget vet hagyományos békéjének. Alain Robbe-Grillet új regényében (Egy New-York-i forradalom tervezete) a többsíkú-többértelmű szerkesztés újabb labirintusába invitál. A homályosan jelzett New-York-i színen ködösen ábrázolt alakok valótlanul távoli forradalmat készítenek elő, s a folyamat útját valós hullák jelzik. Zsarolás, kínzások és gyilkosságok peregnek le a szemünk előtt, de talán nem kell elhinnünk, hogy megtörténtek – minden kétértelmű a regényben. A kibogozhatatlan cselekmény labirintusa régóta csábítja a szerzőt, s az aggodalmaskodók szerint abban előbb ő maga, majd az olvasó téved el. Robbe-Grillet a maga igazolására arra hivatkozik, hogy korunk rémképeit ábrázolja. A kérdés csupán az tehát: milyennek kell lennie az ábrázolt rémképeknek, indokolt-e kaotikusan kifejezni a káoszt? A meghökkentő, megbotránkoztató regények sorában azonban az idén valószínűleg Pierre Guyotat vitte el a pálmát Éden, Éden, Éden című regényével. A nemi életet mániákus kizárólagossággal, kihívó – és sokak szerint kiábrándító – merészséggel taglaló regényhez három neves író írt előszót (Michel Leiris, Roland Barthes, Philippe Sollers), ez is jelzi, hogy nem mindennapi vállalkozásról van szó. S míg egy óvatos kritikus tanácstalan és tartózkodik az ítélettől, mondván, hogy talán a jövő hozza meg a szerzőnek az elismerést, s a műnek a megértést – a hatóságok szűkkeblűen másként vélekedtek s betiltották a regény reklámozását.
A fentebb elmondottak fényében talán jobban kiviláglik, mit és miért tart ma díjazásra érdemesnek az irodalmi közvélemény – több-kevesebb hűséggel zsűrik képviselte – ítélete. A társadalmi meghatározottság s az irodalomnak az egyediben is hasonító eleven vérkeringése fejeződik ki az eddig említett, s a következőkben vizsgálandó művek rokonságában.
A Goncourt-díjat Michel Tournier kapta, A rémkirály című regényéért. Tournier 1924-ben született, filozófiát tanult, majd egy kiadónál dolgozott. Néhány éve elvonultan él vidéken. 1967-ben, első regényével elnyerte a Francia Akadémia nagy díját. A rémkirály második regénye. Könyvének címe azonos az ismert Goethe-balladáéval, amelyre a regényben többször történik utalás. A két alkotást azonban ennél mélyebb rokonság fűzi össze: a francia író korunk történelmébe kivetítve éleszti újjá Goethe balladájának motívumait, az ártatlan gyermeki tisztaság, a mesebeli szörny és a vágtató halál képeit. A történet elején a főszereplő Abel Tiffauges-ról elmondatik ugyan, hogy szörnyeteg, de mi sem látszik ezt bizonyítani. Anarchistának vallja magát, s miközben munkáját végzi egy garázsban, leginkább abban leli örömét, hogy felidézi iskolai éveit. Már akkor különös vonzalmat árult el a gyermekek és a sebesültek, és szenvedélyes érdeklődést a mindenütt fellelhető sejtelmes jelek iránt. Ez utóbbiak rendkívüli gazdagsága ejti majd hatalmába német hadifogolyként a második világháborúban, olyannyira, hogy mit sem törődik a nyers és ijesztő valósággal. Nem véletlen, hogy amikor nem mindennapi körülmények között egy halottra bukkan, azonosítja a rémkirállyal, s azzal maga is fokozatosan azonosul. Szörnyetegnek érzi magát, és rokonszenvez a valóságos szörnyetegekkel, Göringgel vagy akár Hitlerrel, aki a fiatalok ezreit ragadja magával a halálba. Végül felfedezi a haláltáborokat és a tudat, hogy azokban legfőképpen lelki testvérei, Ábel fiai, a zsidók pusztultak el, a halálba kergeti. A regény nyugtalanító, felkavaró, jelekkel és szimbólumokkal teli világára kétségtelenül illik az apokaliptikus jelző. Nem történelmi és nem lélektani regény ez, de a mesebeli és fantasztikus elemek rendkívüli hitelt és súlyt kapnak a történelem és a lélek abnormitásokban bővelkedő valóságának fényénél. Így a regény voltaképpen azt példázza, hogy amint káros a valóságot bármiféle lényegi összefüggés kihámozása nélkül szemlélni, éppen úgy veszedelmes lehet, ha az ember – vagy az emberiség – elvész a mélyebb jelentés hordozóinak vélt jelek tengerében, s közben vakon bukdácsol a valóság szembeütköző tényei között.
Jean Freustié-nek, a Renaudot-díj idei nyertesének regényét – amelynek címe Isabelle vagy az utószezon – a kritika már megjelenésekor elismeréssel köszöntötte, kiemelve az ábrázolás lélektani hitelét és költői szépségét. Egy szerelem története a regény, de ez a szerelem nem kiábrándult unatkozók alkalmi időtöltése, hanem csaknem őrület, csaknem átok, mint Racine tragédiáiban. Az első személyben írott vallomás során a főszereplő – maga is regényíró – előbb nyugtalanul, majd boldog beletörődéssel észleli és veti papírra a benne egyre inkább elhatalmasodó érzelem jeleit. A feszültség forrása: a férfi saját, felnőttként felfedezett lányába lesz szerelmes, aki szintén vonzalmat érez apja iránt. A könnyelmű, de okos és határozott lány azonban hamarosan lemondóan menekül, visszaváltozik közömbös idegenné. Két ember találkozásának és vívódásainak vagyunk tanúi a regényben, s miközben szemünk előtt nyílnak ki az érzelmek beteg virágai, részesei vagyunk az életnek, örömeivel és poklaival együtt.
Bertrand Poirot-Delpech regénye, Litvánia bolondja (a Francia Akadémia nagydíja) lélektani és bűnügyi regénynek tűnik, bár valójában sem egyik, sem másik. Amint nem hagyományos levélegény sem, jóllehet a hősnő szenvedélyesen küldözgeti a megválaszolatlanul maradó leveleket egykori barátnőjének, a féktelen és bolond litván lánynak. S miközben rejtélyes módon halnak meg körülötte a szereplők, egyre bonyolódnak, majd szertefoszlanák a látszatok, s a regény végén kiderül, hogy az őrült asszony sosem létezett személyhez intézte leveleit, akiben a szabadság, az igazi élet vágyálmát testesítette meg. Egy életforma erőteljes gondolati-erkölcsi alapozású megtagadása ez a regény, akárcsak a Michel Déoné, az Interallié-díjat elnyert Vad pánik, amely az utóbbi három évtized történelmének ábrázolásával mond ítéletet az értékeit vesztett nyugati világ felett.
Kockázatos és fölösleges a zsűrik döntésének jogosságát bizonygatni vagy megkérdőjelezni. Az irodalomban az egyedül érvényes, a csalhatatlanság igényével várt döntést az időre kell bíznunk. Az ideális zsűri sem tesz mást, mint jóhiszeműen kitüntet, s józanul lemond a csalhatatlanság illúziójáról. A díj-kiosztóknak azonban a hivalkodóan forradalmi és a szerényen klasszikus szándék végtelen kombinációjából született művek sűrűjében kell rangsorolniuk, s ez egy olyan irodalom esetében, amely az önrombolásig feszíti a regény teherbírásának formai-gondolati-erkölcsi kereteit, anélkül, hogy másrészt lemondana az élet- és olvasóképes, bonyolultságában is emberi irodalom műveléséről – nem lehet könnyű feladat.
Megjelent A Hét II. évfolyama 2. számában, 2021. január 8-án.