Tudtunk már La Mancha lovagjáról, ha nem másért, azért, mert megjegyeztük: Peter O’Toole és Sophia Loren a két filmszereplője.
És mégis, amikor az elsötétülő moziteremben tudatosult bennünk, hogy amit látni fogunk, az Cervantes regényének musical-változata – kíváncsiságunkba némi szorongás is vegyült. De felhangzott a nyitány, és egy csapásra otthonossá vált a hangulat: ez a San Remo-i fesztiválok divatos és könnyed, de mindenképpen mai ízlésünknek megfelelő ritmus- és melódiavilágát idéző muzsika azonnal elárulta – ha lesz is szentségtörés, mindenesetre kellemes lesz. Nos, a film igazi meglepetése, hogy nemcsak szentségtörés nem volt, de olyan élményben részesültünk, amelynek a tanulságai túlnőnek a megzenésített Don Quijote erényein és fogyatékosságain. Természetesen ismét az irodalmi művek oly sokat vitatott, elméleti érvekkel és gyakorlati példákkal igazolt vagy cáfolt kérdéséről van szó, méghozzá annak egy újabb és végletesebb formájáról.
A La Mancha lovagja éppen azért alkalmas a per újrafelvételére, mert végletesen merész, és ezzel példamutató. Egész sor kulturális beidegződést kell átértékelnünk ahhoz, hogy elfogadjuk a belőle adódó tanulságot. Elsőként az irodalmi szöveg iskolás tiszteletét. Mert tulajdonképpen valahol itt kell keresnünk annak a gyanakvó elzárkózásnak a gyökereit, amely az irodalmat és a filmet eleve összebékíthetetlennek minősíti, s szenvedélyesen kutatja, miként károsodott meg az irodalmi mű a megfilmesítés során. A vita azonban elvileg feloldhatatlan, hiszen még egymástól homlokegyenest különböző művészetek (illetve művek) objektív alá- vagy fölérendeltsége sem teszi semmissé a kérdést: mit jelentenek ma az emberiségnek, mekkora a hatósugaruk. A Cervantes-regény zenés változata kétszeresen tanulságos: egyrészt mert egy immár négyszáz éves irodalmi művet kelt életre, másrészt, mert a legdivatosabb – hogy ne mondjuk: legmodernebb – ruhába öltözteti. Valószínűleg a távolságok eltüntetésének ez a kihívóan merész gesztusa kelti azt az érzést, hogy a jelenség némileg ahhoz fogható, ahogyan a görög tragédiaköltők a mindenki által ismert mitológiai történeteket dolgozták fel, mintegy azzal a szándékkal, hogy a bennük foglalt – vagy belőlük kihámozható – erkölcsi mondanivaló ne menjen veszendőbe. Görög tragédia és musical – a társítás talán frivol, ám korunk lelke rajta. Noha anélkül, hogya műfaji lehetőségek valamiféle mentegető eszményítésével kellene kísérleteznünk, filmünk erényei sem lebecsülendő módon igazolják ezt a társítást. Kétségtelen, hogy a betű szerint vett regény nyomtalanul elveszett a filmben, mint ahogy hiába keresnék benne az írói stílus, a mesteri meseszövés, a nyelvi ötletek és gondolatok gazdagságának hű mását. Helyette azonban új életre kel a mű szelleme, a négyszáz éve palackba zárt gondolat, amellyel valamikor mindnyájan megismerkedtünk, de amelyet – valljuk be – oly ritkán hívunk elő a sok száz lap rejtekéből. Don Quijote kupléban adja elő lovagi krédóját, és dalolva fogad örök szerelmet Dulcineának (egyébként viszonylag keveset énekelnek a filmben) –, az ötlet nyilván meghökkentő és a „hangváltás” óriási.
Ám mégis ő az, a Búsképű Lovag, kalandjai láttán ismét bűvös körébe von a talány – megszállott, rögeszmés őrült-e vagy egy igaz eszmény tisztalelkű bajnoka? S amikor a forgatókönyv – illetve az alapjául szolgáló színdarab – szerzője Don Quijote kalandjait Cervantes élettörténetének hiteles eseményei közé ágyazta, jó érzékkel fűzte szorosabbra az eszményi lovag és a „haszontalan” művészet közötti lényegi szálat. Amerikai ízlés szerint viszont némileg gyermeteg és fölösleges koncentrációban kell többször is meghallgatnunk az eszmei mondanivalót – ez elmaradhatott volna, de mit sem von le a vállalkozás értékéből.
A következő lépés nyilván az éneklő Hamlet, Cid vagy Faust. A hithű irodalmárok kétségbeesésére? Talán. Ám mégsem kell valakinek a Gutenberg-galaxis halálában hinnie ahhoz, hogy elismerje: a tömeghatást tekintve korunk első számú művészete a film, s az irodalmat nem a filmesek összeesküvése sodorta veszélybe, ha ugyan egyáltalán veszély fenyegeti. Mert azért valahogyan a kultúra mégiscsak egy és oszthatatlan, a fontos csak az, hogy ha valahol veszteség támad, azt másutt nyereség pótolja. Attól még nem lesz valaki a korszerű művészet apostola, ha zenés filmet forgat – de kétségtelen, hogy fogékony szellem és rugalmas szemlélet nélkül elképzelhetetlen a művészetek megújulása is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 48. számában, 1973. november 30-án.