Beszélgetés Arvind Krishna Mehrotrával
Hiába keresem a távolit, az egzotikust ebben a huszonhat éves indiai fiatalemberben, csupán derűs közvetlenséget, rokonszenves lelkesedést és kíváncsiságot fedezek fel benne. Nem kell szabódnom, hogy csupán hírből tudom: jó költő, s amerikai tartózkodása alatt tekintélyes folyóiratok közölték verseit – talán ez jelzi csupán számomra, hogy oly távoli ország fia, ahova sok-sok tapasztalattal, nagy tervekkel és tettvággyal tér vissza, s emlékül a bukaresti városnézés alkalmával vásárolt ködmönnel, amelyet kamaszos örömmel mutogat új ismerőseinek.
– Mikor kezdett el írni?
– Nyolcéves koromban.
– Milyen nyelven?
– Angolul.
– Miért?
– Hosszú mese. A szomszédunkban lakott két gyerek, legjobb barátaim: Amit és Alok Rai, nagyapjuk az egyik legnevesebb hindi író volt. Iskolások voltunk, amikor közösen elhatároztuk, hogy írni kezdünk – valójában kevéssé törődtünk még azzal, hogy milyen nyelven. Minden bizonnyal az iskola döntötte el, hogy végül az angol nyelvet választottuk: tíz tantárgy közül csak egyet tanultunk hindi nyelven. Persze számított az is, hogy többnyire angolul olvastunk, hatott ránk például az a véletlenül kezünkbe került amerikai avantgard folyóirat is, amelynek a mintájára mi is lapot alapítottunk. A cím elég különös: Légy átkozott. A sokszorosított, kis formátumú lapnak hat száma jelent meg.
– Úgy tudom, korántsem rendkívüli dolog, ha egy indiai író angolul ír. Mégis most, hogy a dolog végleg eldőlt, mit jelent ez az ön számára: nem sajnálja-e például, hogy nem hindi nyelven ír?
– Nem is tudom… a legegyszerűbb talán, ha azt válaszolom: ez tény. Alahabadban, ahol lakom, én vagyok az egyetlen angol nyelvű író (legjobb gyermekkori barátom meghalt, testvére jelenleg Oxfordban él). Természetesen találkozom a városban élő írókkal, „esténként” a kávéházban, de kétségtelen, hogy az azonos környezet ellenére írótársaimtól bizonyos fokig elszigetelten élek.
– Milyen tervekkel tér haza Indiába?
– Nagy tervem: összeállítani a mai indiai költészet antológiáját, az ország függetlenségének kikiáltásától napjainkig – s hogy én is 1947-ben születtem, ez valahogy érzelmileg is külön ösztönző számomra. No, de nem ez a lényeg, hanem hogy ez lenne az első összindiai antológia, amely felölelné a tizennégy legfontosabb indiai nyelv költészetét – a vállalkozás újszerűségéről és fontosságáról csak annyit, hogy egyetlen indiai nyelven sincs még az egész indiai költészetet átfogó versgyűjtemény. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy az egyes indiai nyelvek irodalma javarészt ismeretlen a más nyelvet beszélő indiaiak számára is. A tervezett antológiának éppen ez lenne a legfőbb rendeltetése, hogy azt az elszigeteltséget föloldja, hogy hozzájáruljon az egységes nemzeti irodalmi tudat kialakulásához. Másrészt azt is remélem, hogy a nagyvilág is felfigyel majd általa az indiai irodalomra, sikerül értékeinket a nemzetközi irodalmi köztudatba is bevinnünk. S hogy végső soron önmagunk megismerése és megismertetése, az összkép, amelyet az antológia nyújthat, a szellemi mozgás, amely létrejöttének és fogadtatásának velejárója, serkenteni fogja irodalmi életünket, lehetőséget ad nemcsak az összegezésre, hanem a továbbhaladásra is.
S meg kell mondanom, hogy hasonló, kettős feladatra csupán angol nyelvű antológia vállalkozhat – másként aligha valósítható meg maga a fordítás, meg aztán a válogatás és szervezés szintén nem csekély munkája. Jó magam például az északi nyelvekkel még boldogulok valahogy, de a délieket már nem ismerem, az országnak abban a részében nem is jártam. S hogy az antológia megszervezése mennyi vesződséggel jár, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Amerikából harminc költőt kértem fel levélben a közreműködésre – s mindössze két választ kaptam. Ennek részben az a magyarázata, hogy több sikertelen vállalkozás, ígérgetés után egyesekben megingott a bizalom, hogy ilyen antológia valaha is elkészül, mások meg egyszerűen nem mérik fel a jelentőségét. Egyébként az antológia, amelynek a gondolata is Amerikában született meg, s az előkészítéséhez is ott fogtam hozzá, az Iowa City-i íróprogram gondozásában jelenne meg. Terveimről kérdezett – erről beszéltem legelőbb, nemcsak mert ez foglalkoztat most a leginkább, de mert a legfontosabbnak is tartom. Most már talán azt is elmondhatom, hogy szeretnék ezután is verseket írni, s van még egy tervem: megpróbálom lefordítani egy XV. századi hindi költő, Kabir verseit. Már Tagore is fordított közülük néhányat, s érdekes módon épp a tavaly egy amerikai költő is belevágott – az ő fordításait azonban túlságosan is szubjektívnek érzem. Én szeretném őket az eredetihez hívebb változatban megszólaltatni – ehhez pedig először az szükséges, hogy szakképzett tanár segítségével tanulmányozzam a középkori hindi nyelvet.
– Véleménye szerint Indiának jelenleg mi a legégetőbb társadalmi gondja?
– Egy szóban kifejezhető: a táplálék. Ezt nyilván íróként is tudomásul kell vennem, de korántsem egyszerű a válasz, ha azt kérdezik tőlem: hol a helyem, mi az én feladatom. Sajnos úgy érzem, hogy az indiai írónak ma minimális valóságismeret birtokában döntenie kell: vagy az irodalmat választja, vagy a közvetlen társadalmi harcot. A választás számomra sem volt könnyű, hosszas lelki vívódás során rá kellett döbbennem, hogy ez két olyan véglet, amely ma Indiában nem egyeztethető össze: mindkét feladat egész emb ert követel. Nem arról van szó, hogy az ember megtagad bizonyos célokat, eszményeket, egyszerűen arról, hogy milyen eszközökkel szolgálhatja őket, és mit várhat ettől. A dolognak csak egyik furcsasága, hogy, mondjuk, az író társadalmi harcra buzdít egy olyan lapban, amelynek a tulajdonosa húszmillió dolláros svájci bankbetéttel rendelkezik – a lényeg az, hogy kihez jutnak el szavai: egy százezer példányban megjelenő lap esetében is csupán a városi lakosság csekély hányadához, a középosztályhoz, hiszen a nagy tömegek írástudatlanok. Ha pedig lapot indít, kinek adja el, ki vásárolja meg? Talán az egyetemek kávézóiban a fiatalok. De ezzel sajnos továbbra sem ért el tömeghatást. Mozgósító szerepre az írott szó egymagában manapság alkalmatlan mifelénk; talán a Majakovszkij-típusú költő, aki vizuális agitációval, személyes varázsával is hatni tud közönségére… Vagy a színház, a film, de noha fejlett filmiparunk van, a film nálunk javarészt kommersz műfaj, a kikapcsolódást szolgálja.
– S mégis, ma világszerte a népek legfőbb jelszava, mozgatóereje a haladás…
– Tudja, ez olyan, mint a pillangó és az elefánt: a kis tömeg mozgását másként érzékeljük, mint a nagyét. Pedig az elefánt is halad előre…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 41. számában, 1973. október 12-én.
