Horváth Andor: A nélkülözhetetlen költészet. Beszélgetés André Frénaud-val
A véletlen úgy hozta, hogy épp egy nappal a költővel való találkozás előtt kerekasztal-értekezleten vettem részt, ahol francia kritikusok (Jean Onimus és Alain Guillermou professzor) ismertették az irodalomtudomány Franciaországban művelt új és legújabb módszereit, irányzatait, törekvéseit. Majd mintha csak meg akarta volna cáfolni tulajdon tudós szavaik érvényességét, Onimus így fejezte be előadását: Szép a tudás a poézisről, de a poézis még szebb. Ügyeljünk, nehogy az ismerős megfojtsa az élményt, az értelmezés háttérbe szorítsa az eredeti művet. A költészet – inkább mint bármikor – napjainkban nélkülözhetetlen. Másnap aztán találkoztam André Frénaud-val, a költővel, aki írószövetségünk vendégeként tartózkodik hazánkban, s egyszeriben eltűnt belőlem a tudóskodás, hatalmába kerített a költészet varázsa.
– Miben látja költészetének sajátosságát, hogyan talált rá egyéni hangjára az indulásakor divatos irányzatok között?
– Költői pályafutásom sajátossága, hogy tehetségem viszonylag későn nyilatkozott meg. 1938-ban (harmincegy éves voltam akkor) született meg Sírfelirat című versem, mellyel az Ellenállás alatt 1943-ban kiadott első kötetem indul. Bár tizenöt-tizenhat éves koromban én is írtam verseket, akárcsak a legtöbb fiatal, tanulmányaim elvégzése után sokáig kellett várnom, míg úgy éreztem – írnom kell. Az is különös, hogy környezetemben, ismerőseim között többen költőnek tartottak, bár egy verset sem mondhattam még magaménak. Költői indulásom különben a szürrealizmus idejére esik. Ismertem a szürrealizmust, és a későbbiek során megismertem az irányzat képviselőit: Aragont, Eluard-t. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a szürrealizmus lehetőségei kimerültek. Másrészt pedig sohasem vallottam magaménak elképzelésüket, hogy a valóság szorítása könnyűszerrel legyőzhető, ha a tudatalatti és az álom segítségével fölébe emelkedünk. Tényleges költővé válásomat hosszas meditáció előzte meg, s ez rávezetett saját magam és az ember, a valóság és a történelem ellentmondásainak feloldhatatlanságára. Úgy tartják, a francia költészetet Baudelaire újította meg – s ez igaz. Számomra azonban Rimbaud jelentette és jelenti mindmáig a nagy újítót, és magaménak érzem a költészetét átható kettősséget, mely a világ megváltoztatásának vágya és tehetetlenségünk érzése között feszül.
– Rimbaud világához szervesen hozzátartozik a lázadás is. Milyen formában jelentkezett ez az ön pályafutásában?
– Rimbaud lázadása metafizikus és a feloldhatatlan ellentétek tagadására tör. Én igyekeztem költészetemben az általam átérzett ellentét küzdelmében nem a tehetetlenség, de a változtatás vágyának pártjára állni. Természetesen pusztán az a tény, hogy költő lettem, már egymagában is lázadás: szembefordulás azzal az életformával, amelybe – burgundiai gyógyszerész fiaként – beleszülettem. Tudatosabb és elvontabb szinten jelentkezett ez a lázadás a neveltetésemmel, az ebből származó erkölcsi világképpel való szakításban. Hamarosan felismertem ugyanis, hogy gyermekkorom keresztény vallása képtelen választ adni a költőt foglalkoztató erkölcs-filozófiai kérdésekre. Végül aztán a lázadás legfelső fokának az embert emésztő szenvedélyek és kétségek, létének korlátai és az azokból való kitörés szándéka közötti ellentmondások felismerését és tagadását tartom, azt a feladatot, mely a költőre s bizonnyal mindnyájunkra hárul, hogy harmóniát teremtsünk közöttük. A pesszimizmusnak nem szabad az emberen eluralkodnia, még ha létük korlátaiból fakadóan esetenként és időnként megalapozottnak is tűnik.
– Hogyan sikerült az önt foglalkoztató erkölcsi kérdésekre megoldást találnia? Egyhelyütt ezt írja: „Mintsem elfogadni az elfogadhatatlant, inkább a vesztünkbe rohanni”.
– Úgy érzem, az ember hajlamos önmaga elvesztésére. A kielégítetlen vágy dacot és kegyetlenséget szül, mely a rombolás, vagy az önrombolás formáját öltheti. Az emberre leselkedő olyan veszély ez, melyet, bár benne foglaltatik költészetemben, mindig tagadni, elhárítani igyekeztem, a nemesebb emberi indulatokkal. Hiszek abban, hogy az „erkölcsi követelményt” mindenki képes önmagával szemben felállítani és győzelemre vinni. A vallás karitás-eszményét én az emberibb és szerényebb testvériség gondolatában testesítem meg.
– Megkérném önt, szóljon néhány szót első verséről, a Sírfeliratról, melynek hangvétele és látásmódja nagymértékben jelzi későbbi verseit.
– Hadd kezdjem talán Walt Whitman soraival, melyeket első kötetem mottójául választottam: „Kedves utitársam, bevallom, rávettelek és továbbra is ráveszlek arra, hogy kövess, bármit sem tudok sorsunkról, arról, hogy gyözünk-e vagy teljesen eltipornak és legyőznék”. Sírfelirat című versem szembenézés a halállal, a Semmivel: nem beteges vonzásból született és nem is a rémület váltotta ki – egyfajta józan számvetés ez. A vershez később magam fűztem magyarázatot, s ebben kifejtettem, hogy az elmélyülés útja a vállalt, nem pedig a megkerült élet; az átélt életből születik a költészet, míg végül aztán az egyén feloldódik, megsemmisül a mindenség mozgásában. A költemény tehát a reménytelenséget idézi, de létrejöttével egyben életre hívja a reményt. A költészet mintegy átvilágítja az ellentmondást, s ezáltal a meddő tagadást felváltja a vele szembeforduló átlényegített tagadás. Oly valóság tárul így fel, mely továbbra sem az áhított tökéletesség, a megálmodott összhang, de talán a legtöbb, amit elérhetünk. Ebben rejlik a költészet nagysága és nyomorúsága látszólagos ellentmondása, amiről egyik versemben így írtam: „gyűlölten is szerelmem költészet”.
– Hogyan látja ön költő és közönség viszonyát napjainkban? Fennáll-e az annyiszor kárhoztatott szakadék közöttük Franciaországban és másutt?
– Jobban, mint bármikor – legalábbis mifelénk. A költészetet háttérbe szorítják a tudományok. örömmel tapasztalom azonban, hogy a költészet kedvelőinek tábora távolról sem csökken a kelet-európai országokban.
– Honnan ered érdeklődése Európa e részének népei iránt, és milyen kapcsolatban áll íróikkal, költőikkel?
– 1930-ban francia lektorként Lengyelországba kerültem. Itt nyílt először alkalmam bepillantást nyerni a kis nemzetek életébe, s rájöttem, hogy fel kell adnom a honfitársaimra gyakran jellemző francia-centrikus látásmódot ahhoz, hogy megérthessem Európa és a világ népeinek történelmét. Később aztán utazásaim során csaknem valamennyi kelet-európai országot megismertem (most éppen Jugoszláviából jövök), számos költővel kötöttem szoros ismeretséget. Mihai Benluc-kal például a Comes értekezletein találkoztam Rómában, az ő meghívására látogattam el első ízben Romániába, 1964-ben az Eminescu emlékünnepségekre. Nagyon megragadott a moldvai kirándulás alkalmával látott kolostorok szépsége. Crohmălniceanuval Leningrádban. Maria Banuşsal pedig Olaszországban ismerkedtem meg. De sorolhatnám tovább: Georgeta Horodinca, Caraion, Doinaş… A napokban pedig találkoztam Ana Blandianaval, akinek a tehetsége – mint mondják – vetekszik szépségével.
– María Banuş egyben az ön verseinek román tolmácsolója. Ismeri-e a nemrég megjelent kötetet?
– A könyv kiállítása minden szempontból gondos munkára vall. Ám ha fordításoknál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy hálás vagyok romániai magyar fordítóimnak is, Lőrinczi Lászlónak, Tóth Istvánnak, Szász Jánosnak. S eszembe jut, hogy a nyáron a Balatonnál megismerkedtem egy igen fiatal, igen rokonszenves romániai magyar költővel, – várjon csak – a neve… megvan… Lajos… Magyari. Végül pedig nem feledkezhetem meg kiváló magyarországi fordítóimról, elsősorban az általam igen nagyra becsült Illyés Gyuláról, sem pedig Jékely Zoltánról, Weöres Sándorról, Nemes Nagy Ágnesről. Mint értesültem, az „Ész istennő” című poémám, melyben az ellentmondásain diadalmaskodó emberiséget énekeltem meg, Lukács Györgynek nagyon tetszett.
– Mivel magyarázza Ön a költészet iránti érdeklődés növekedését a szocialista országokban?
– A nyugat-európai államokban a gépi civilizáció vívmányai elfordítják, csaknem mentesítik az embert a gondolkodástól, önmaga és a világ vizsgálatától. Kit érdekel a költő tépelődése! Önöknél a társadalom fejlődésének és az ember átalakulásának a folyamata tartósította a költészet iránti érdeklődést. A harcos, a küzdő, a kereső ember sohasem nélkülözheti a költészetet.
Búcsúzáskor megkértem, köszöntse olvasóinkat. örömmel egyezett bele, de tolla egy pillanatra megállt a levegőben – magabiztosan beszélt a költészetről, de az írott szó a költőt mindenkinél jobban kötelezi.
Megjelent A Hét I. évfolyama 3. számában, 1970. november 6-án.