Irodalmi reflex nyilván, hogy felkapom a fejem, amikor hallom, hogy a költő feleségét Medeának hívják; de lám – találok rá egyik versére –, ő is elmerengett ezen: „Kitéptem Medeát az Argonauták kezéből“ – írja, majd arról beszél, hogyan találkozott a grúziai ősz pompázó szépségében a „fehér virág“-gal. A görög mondára való hivatkozás mégis külsődleges eleme csupán annak a rokonságnak, amely a grúz költő, Ioszif Nonesvili verseit a mediterrán világhoz fűzi. Színek, illatok és zamatok, a táj mind-mind jellegzetesen napfényes, életörömtől sugárzó világot láttat – az érzékletes képek, a verssorok lejtése, a természet szépségének eleven élménye, ennek a költészetnek egész hangulatvilága reneszánsz irodalmi emlékekkel rímel, franciául olvasva különösen Ronsard-ral. S ugyanez a derűs kedély, lelkesültség és keresetlenség jellemzi beszélgetés közben is a költőt, miközben szovjet hazájáról vall, a nagy múltú civilizációra visszatekintő Grúziáról, amely virágzó gazdagságát évszázados harcok árán védte meg a hódítóktól, miközben nemcsak megőrizte, állandóan gazdagította is kultúráját és küldte el szellemi követeit távoli országokba. Grúz származású volt például az az Antim Ivireanu, aki a XVIII. században Munténiában nyomdát alapított, egyházi szövegeket írt és fordított. S ennek a szellemi értékek cseréje révén népeket közelítő hagyománynak újabb példázata Katona József Bánk bánjának a fordítása és sikeres grúziai bemutatása, a grúz költészet román nyelven nemrég megjelent antológiája, a román költők műveiből most készülő grúz válogatás.
– Tudjuk Grúziáról, hogy természeti szépségekben és kincsekben gazdag ország, hogy nagy kultúrájú, viharos múltú nép lakja. És persze hallottunk a grúz vendégszeretetről, arról, hogy a grúzok sokáig élnek… Arra szeretném kérni, beszéljen történelméről – arról, hogy miként fedezte fel ön a maga számára, miként alakult ki önben a felismerés, hogy grúznak született.
– Nem emlékszem, mikor ébredtem tudatára annak, hogy grúz vagyok, ugyanúgy, ahogyan nem emlékszem arra sem, mikor írtam az első verset – csak azt tudom, mikor jelent meg első versem. Azt hiszem, életemből sohasem hiányzott a költészet – mintha mindig magamban hordoztam volna a verseket. Ugyanígy nem tudnám megmondani, mikor ismertem fel, hogy grúz vagyok – grúznak születtem. Talán amikor első ízben hallottam a grúz nyelv szavait, amikor először láttam hegyeinket, amikor először találkoztam a grúz nép múltjának hagyatékaival, amikor szüleim régi legendákat meséltek, grúz népmeséket. Azt hiszem, olyan ember vagyok, aki úgy érzi magát, mint a gyermek otthonában, az pedig, hogy grúz vagyok, büszkeséggel tölt el. Ahogyan bárki büszke lehet a nemzetére. Büszke vagyok, mert valóban ősi nép a grúz – az ókorban kolchoknak nevezték őket; Nyugat-Grúzia neve Kolkhasz, Kelet-Grúziáé Ibéria vagy Ivéria volt; már Homérosznál – az Odisszeában felbukkan Grúzia, a költő a grúz bort dicsőíti. Utána pedig Szophoklész és Euripidész műveiben is megjelenik Grúzia, majd később a világirodalom egész sor költője és írója adózott az ország természeti szépségének, a szellemi élet gazdagságának. Nem volt könnyű megőrizni ezt a szellemi örökséget. A grúz egyik kezében az eke szarvát tartotta, a másikban pedig kardot – Tbiliszi fölött, amely 1500 éve főváros, látható az a nagyméretű szobor, amelynek Grúzia anyja a címe, s amely a nemzetet jelképezi: egyik kezében kardot tart, mint őseink – ki tudja, talán vannak még ellenségeink –, a másikban pedig borral teli serleget azok számára, akik baráti érzelmekkel jönnek hozzánk. A Szovjetunió többi népeihez hasonlóan, mi, grúzok is a jövőt építjük; aki eljön hozzánk, saját szemével is láthatja majd, mit valósítottunk meg a gazdaságban, a kultúrában. A legfontosabb azonban, hogy megőriztük nemzeti jellegünket; korunkban – ebben az információkban oly gazdag korban –, amikor a művészetet is az elszürkülés, az uniformizálódás, mondhatni „iparosodás” fenyegeti, minden írónak kötelessége, hogy védelmezze egy-egy kultúra, egy-egy nyelv eredetiségét. Ez az irodalom hivatása, és én grúz író vagyok.
– A múlt szellemi örökségét említette. Véleménye szerint hogyan illeszkednek be ennek a régi kultúrának az értékei a mai megváltozott körülmények között a köztudatba? Mindenki hallott például Rusztaveliről; ez a XII. századi költő olyan kulturális hagyomány, amilyennel kevés modern európai nemzet büszkélkedhet. De olvassák, ismerik-e manapság?
– Mondhatni, nagy szerencsénk, hogy Rusztaveli, aki nyolcszáz évvel ezelőtt élt, a legöregebb és egyben a legfiatalabb költőnk. Mindmáig kimeríthetetlen ihletforrásunk, s az egymást követő nemzedékek mindig találnak benne valami újat. Költői nyelve maradéktalanul érthető – a kolhozparaszt és az akadémikus egyként örömét leli benne. Lehet, hogy éppen ennek a nagyszerű költeménynek köszönhető, hogy sikerült megőriznünk nyelvünket. Annak, hogy értéket képvisel, amely érdemesnek bizonyult a megőrzésre, hogy jóformán betéve ismerték a századok során egymás nyomába lépő nemzedékek, s ez egyik biztosítéka lett a nemzeti nyelv megőrzésének. A modern grúz nyelv persze a többi nyelvekhez hasonlóan gyors ütemben fejlődik, de alapvető szókészlete érintetlenül megmaradt. Hadd érzékeltessem röviden, milyen népszerű ma is Rusztaveli.
A grúzok nemes hagyománya volt – s ez a szokás ma is él –, hogy a könyvnyomtatás feltalálása előtt a házasulandó lány lemásolta Rusztaveli költeményét. Ezt a kéziratot tekintették hozománya legértékesebb darabjának. Nem volt esküvő, amelyen Rusztaveli könyve ne került volna elő. 700 éve élő hagyomány ez, s noha a könyveket ma már nem kézírással sokszorosítják, úgy illik, hogy a férjhez menő lányok hozományában ma is ott legyen Rusztaveli költeménye. S hadd tegyem hozzá: állandó viszály oka ez a házasulandó fiatalok és a nyomdaipar között. Néha a példányszám alacsonynak bizonyul, máskor viszont a kivitelezés nem elég gondos. Azért meséltem ezt el, mert mi úgy tartjuk, hogy Grúziát a költészet és a pallos őrizte meg évszázadokon át. Mindenekelőtt éppen Rusztaveli költészetére gondolok – minden grúz ismeri a költőnek azt a sorát, hogy többet ér a dicső halált választani, mint a rabsorsot. Ez a verssor többet tett talán, mint néhány ezer harcos, mert nevelte, lelkesítette őket; bölcsőtől bölcsőig szállott. A kis lélekszámú népeknek szükségük van ilyen költőre, aki vezeti őket. Ilyen költő volt Eminescu, aki népe lelkét öntötte versbe, ennek a költőtípusnak az eszményi képviselője számomra Petőfi Sándor, aki nemcsak költészetével, hanem életével, vérével is hitet tett népe mellett. Ezt minden költőnek tudatosítania kell magában.
– Az irodalomnak ez a hagyománya minden bizonnyal beleépül a mai tudatba, a mai irodalomszemléletbe is. Hogyan látja ön az irodalom szerepét a mai adottságok, a szocialista politikai-társadalmi viszonyok közepette?
– Az irodalomnak a haladás és a humanizmus ügyét kell szolgálnia; én viszont a haladást csakis a nemzet felvirágzásával szoros egységben tudom elképzelni. Mi, a Szovjetunió különböző köztársaságaiban élők kölcsönösen segítjük egymást, közös erőfeszítéssel oldjuk meg az állam előtt álló feladatokat. De ugyanakkor adnunk is kell egymásnak valamit, gazdagítanunk kell egymást, a legjobbat kell átvennünk egymástól, miközben megőrizzük nemzeti arculatunkat, hiszen közös a célunk, de mindenik köztársaságnak, mindenik népnek ápolnia kell mindazt az értéket, amit az évszázadok során felhalmozott. Olyan dialektikus viszony ez, amely elősegíti a fejlődést. Lehet, nekünk nagy segítségünkre van az irodalom hagyományos tekintélye, a grúzoknak a költészet, a haza iránti szeretete. Persze arra a szép és nemes érzésre gondolok, amit patriotizmusnak nevezünk, és ami merőben más, mint a szűk látókörű nacionalizmus. Mint már mondtam, mindenikünk büszke a népére, és a grúzok is büszkék szülőföldjükre, amelyért az évszázadok során annyi vért hullattak. Ha pedig akkor is sikerült megőriznünk kultúránkat, amikor ellenségek vettek körül, milyen szégyen volna, ha ezt a kultúrát nem tudnánk megőrizni akkor, amikor baráti népek között élünk!
– Ön sokfele járt szerte a világban. Mit jelentenek az ön számára ezek az utazások, mi az, amit élményeiből költészetében tovább tud adni népének?
– Szeretek utazni, de gyűlölöm a rögtönzést, benyomásaimat, élményeimet nem tudom azonnal versbe foglalni. Háromszor jártam például Magyarországon, de élményeimről eddig mindössze egyetlen verset írtam. Csupán azért említem ezt, mert most Romániában utazván, érzem, hogy új versek születnek bennem, de nem tudom, mikor fogom papírra vetni őket. Csak annyit tudok, hogy az Isten nagyon ravasz volt. Van ugyanis egy grúz legenda arról, hogy miért szép és gazdag ország Grúzia. A legenda szerint, amikor Isten felosztotta a Földet, a különböző nemzetek képviselői sorba álltak és egymás után eléje járultak. Az Isten pedig mindeniküknek adott egy földdarabot. A grúzok viszont nem szeretnek sorba állni, ezért félrevonultak és iddogáltak. Végül eztán ők is az Isten színe elé járultak és földet kértek. Mire az Isten megkérdezte, hogy ők kicsodák, és hol voltak addig? A grúzok erre azt válaszolták, hogy az ő egészségére ürítettek poharat. Ez megtetszett az Istennek, s gondolkodóba esett. „Derék emberek vagytok – mondta –, de már az egész Földet felosztottam. Kiszemeltem viszont a magam számára egy darab földet, ott szeretnék öregségemre meghúzódni. Isteni hely, minden megterem rajta. Legyen hát a tiétek – én megmaradok az égben.“ Nos, most, miután széltében-hosszában bejártam Romániát, hegyen-völgyön át utaztam, azt mondom, hogy Isten ravasz volt: még egy gyönyörűséges darabja van a Földnek – Románia.
Megjelent A Hét V. évfolyama 47. számában, 1974. november 22-én.
