Évente lelkesen várják és halálát kívánják, előbb rengeteget vitatkoznak róla, majd kiosztják, hogy aztán a kitüntetett körül csapjanak össze a vélemények: ez a Goncourt-díj. Az idei újdonság: maguk a Goncourt Akadémia tagjai dugták össze a fejüket, hogy a bajokra orvoslást keressenek.
De mi is a baj? Az, hogy a Goncourt-fivérek végrendelete voltaképpen a visszájára fordult; míg ott az áll, hogy a hagyatékból származó évjáradéknak a tíz akadémikus függetlenségét kell biztosítania, akik mellesleg díjjal jutalmazzák az év legjobb regényét, a valóság ma az, hogy járadékuk jelképessé zsugorodott (évi 250 frank), ezzel szemben a díj jelentősége mérhetetlenül megnőtt. És közismert az évek óta ismételt vád: az önkényes, távolról sem csalhatatlan választással egy – illetve a többi díjakkal együtt néhány – műre összpontosul a vásárlók érdeklődése, és ezzel méltánytalanul homályba merül a többi, esetleg éppoly rangos alkotás.
Hervé Bazin, az Akadémia alelnöke ezért javasolja: ne osszák ki a díjat, ha nem akad arra érdemes mű; szüntessék meg a Párizs-központúságot, és esetenként tüntessenek ki a francia nyelvterület bármely vidékéről származó alkotást; a díjazott mellett válasszon ki az Akadémia még két-három könyvet, s azok ezzel a megjelöléssel kerüljenek piacra.
Viták, javaslatok – sok bornak kell még a Goncourt-asztaltársaság ülésein az akadémikus garatokon lefolynia, hogy bármi is megváltozzék. Egyelőre: a díj maradt. Idei nyertese Jacques Laurent, Les Bétises (Ostobaságok) című regényével. Sosem fordult még elő, hogy a díjat tizenegy szerzőnek ítéljék oda – jegyzi meg a Monde cikkírója –: Laurent ugyanis tíz álnéven publikál. 1949-ben bestsellerré vált regénye után írt bűnügyi regényeket és szirupos történeteket, forgatókönyveket és történelmi tanulmányokat. Sokoldalú szellem és termékeny író, tehetségére ezért a könnyű megoldások, a „fegyelmezetlenség” veszélye leselkedik. S csakugyan, a díjazott regényről írt méltatásokban a legfőbb kifogás a barokk zsúfoltság és halmozás. Mindenekelőtt a szerkezetben; alig ötvenöt oldalt tesz ki az Ostobaságok című egykori, félbemaradt regény, amelyhez az író főhős magyarázatot fűzött, majd naplót és filozófiai értekezést illesztett hozzá, s végül a könyv terjedelme meghaladja az ötszáz oldalt. Feltűnő másfelől a regény gondolatgazdagsága – az irodalomtól a politikáig a legváltozatosabb témákról elmélkedik benne a szerző. Stílusának bravúros könnyedsége és változásaiban is megőrzött azonossága menti meg a regényt a széteséstől, az olvasó pedig, miután nyomon követte egy irodalmi mű születését, majd tanúja volt az önmegismerés folyamatának, mindkettő kudarca után végül az egyén eredetiségének ápolását, az életben való önfeledt elmerülést hirdető tanítást szűrhet le a könyvből. A gúnyos vagy akár cinikus hangvétel ellenére ugyanis úgy tűnik, az értékek keresésének szenvedélye ad nemes tartást Laurent regényének.
Szintén álnéven közölt bűnügyi regényeket a Renaudot-díjjal kitüntetett Le sac du palais d’été (A nyári kert kifosztása) című regény szerzője, Pierre-Jean Rémy. S a hasonlóság, bár talán véletlen és felszíni csupán, egyebekben is megmutatkozik; a terjedelem, a réteges szerkesztés, a rendkívül változatos valóságanyag halmozása terén. Rémy regénye Kínában játszódik, kiindulópontja, „törzsanyaga” a század elején élt jeles francia költő, Victor Segalen kínai útjának felidézése. E köré szövődik a napjainkban játszódó történet, amely a Távol-Kelet és Amerika, a fasizmus évei és a mai diákmozgalmak között ível, a gyors egymásutánban váltott képek jegyzet-cédulákhoz hasonlóan sorakoznak a gyűjteményben, amelynek végén… irodalmi bibliográfia is található. Az egymásra torlódó epizódokból az ismeretlen messzeség csalóka vonzása feletti meditáció csendül ki, a tájak és korok látszólag önkényes felvonultatása az újszerű írói technika révén az egységében láttatott világ, mai világunk értelmének keresésével párosul.
Szemfényvesztés, történelmi karnevál, közismert személyiségek, események álcázott körmenete, amely fejtörést okoz és kedvet támaszt a rejtély megfejtésére – röviden így jellemzi a kritika Jean d’Ormesson La gloire de l’empire (A birodalom dicsősége) című regényét, amelyet a Francia Akadémia nagydíjával tüntettek ki. A szellemi játék magával ragadja az olvasót, de a szédítő forgatag észrevétlenül halad előre, és a könyv lassan a történelem útjait kutató hamis történelmi regénnyé változik. Elmélyültség és játékos csapongás, irónia és gondolatiság sajátos ötvözése d’Ormesson legnagyobb érdeme.
S a furcsán harmadszor is ismétlődő, ötszáz oldalon felüli terjedelem mellett újabb hasonlóságokra is utalhatnánk a regények kapcsán. De maradjunk most a látszatoknál és érjük be azzal, hogy előlegezünk ötszáz-ötszáz oldalt a még kiosztásra váró Médicis- és Fémina-díjak jelöltjeinek.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.
