Beszélgetés Étienne Souriau-val, a Nemzetközi Esztétikai Bizottság tiszteletbeli elnökével
Április 14 és 16 között Bukarestben tanácskozott a Nemzetközi Esztétikai Bizottság a jövő évben Bukarestben megtartandó VII. esztétikai kongresszus előkészítéséről. A tanácskozáson részt vett Étienne Souriau, a bizottság tiszteletbeli elnöke, Joseph Gartner, a bizottság elnöke, Jan Aler főtitkár, valamint – többek között – Mikel Duirenne, Heinrich Lützeller, Philippe Minguet, Luigi Pareyson esztéták, a román szervezőbizottság képviseletében pedig Marcel Breazu egyetemi tanár és Ion Pascadi.
Ebből az alkalomból felkerestük Étienne Souriaut, hogy a tanácskozás eredményei, az esztétikai kutatás időszerű kérdései felől érdeklődjünk.
– Mindenekelőtt arra kérem, ismertesse röviden a Nemzetközi Esztétikai Bizottság tevékenységét, célkitűzéseit.
– 1910-ben Berlinben ültek össze első ízben a különböző országok esztétái, és már akkor felmerült a gondolat, hogy találkozásaikat rendszeresíteni kell. Erre végül is csak a második világháború után került sor. 1956-ban, az esztéták athéni kongresszusán megalakult a Nemzetközi Esztétikai Bizottság, amelynek elsőrendű feladata, hogy rendszeresen előkészítse a kongresszusokat, gondoskodjék a kutatások számbavételéről, tájékoztatásról, s állandósítsa a kapcsolatot a különböző országok esztétikai társaságai között. Ezt a célt szolgálja Közlönyünk (Bulletin international. d’esthétique), amely Ion Alernek, bizottságunk főtitkárának irányításával jelenik meg. A bizottság egyik alapító tagja és elnöke voltam, majd amikor két évvel ezelőtt magas koromra hivatkozva kértem felmentésemet, tiszteletbeli elnökké választottak.
– A Nemzetközi Esztétikai Bizottság bukaresti tanácskozásának célja a VII. kongresszus előkészítése volt. A részvevők megállapodtak abban, hogy a kongresszus témája Az esztétika, a művészet és a mai ember lesz. Mi indokolja a témaválasztást?
– Akárcsak az egyénben, a társadalomban is él az esztétikum szükséglete. Velünk született igény ez (bár a nevelés nagymértékben fokozza, árnyalja), s ha megvalósulásának valami útját állja, ez egyénben és társadalomban egyaránt hiányérzetet kelt. Minthogy erre már volt példa a történelemben, feladatunknak érezzük, hogy számba vegyük nemcsak az esztétika, de általában a művészetek helyzetét, s vitáink középpontjába az emberhez, a mai emberiséghez való viszonyulásukat állítsuk. Akkor, amikor nemcsak a művészi irányzatok, törekvések változnak meg rendkívüli gyorsasággal, hanem a társadalmak szerkezetében is folytonos átalakulás megy végbe, az emberiség választ keres a művészet jövőjének kérdésére. És ez megszabja az esztétikai kutatások irányát is. Ezért a múltat, a művészet és az esztétika történetét is elsősorban a jelen, a folytonosság, a fejlődés dinamikája alapján kell szemlélnünk. Bár a tudomány az emberiség fejlődésének legfőbb hordozója, nem helyettesítheti a művészetet, amely az emberi harmónia, az emberi teljesség nélkülözhetetlen tartozéka. Témaválasztásunk érzékelteti azt, hogy nem az önmagába zárkózott, hanem a kor jelenségeivel szembenéző tudományosság szemléletét érvényesítjük: a művészetek vizsgálatát nem szakítjuk el az emberi lét időszerű kérdéseinek értelmezésétől, az esztétikába hagyjuk beleszólni az etikát is. Ezért is választottuk a kongresszus egyik melléktémájául az embert érő környezeti hatások vizsgálatát. Valamennyien egyetértettünk abban, hogy az esztétikum a művészinél tágabb fogalom, s vizsgálatának – ahhoz, hogy lépést tartson az ember mai létfeltételeivel – ki kell terjednie a bennünket körülvevő tárgyakhoz, a természethez való viszonyunk, mindennapjaink világának ilyen szempontú felmérésére is. Sokoldalú megvilágításban szeretnénk tehát megközelíteni a témát, erre kérjük fela különböző országok esztétáit. Emellett azonban a kongresszuson elhangzanak majd a témához szorosan nem kapcsolódó, az egyéni kutatások eredményeit összegező közlemények is.
– A részletkutatások és az interdiszciplináris kutatások világszerte tért hódítanak. Milyen kihatással van ez az esztétikára?
– Napjaink humán tudományaira általában a módszerbeli sokoldalúság, gazdagodás jellemző. A kísérleti lélektan és a nyelvészet, akárcsak a matematika, betörtek az esztétikába is. Egyes esztéták valamennyi művészetet nyelvezetként, a kifejezés elemeinek meghatározott rendszereként vizsgálják, a matematika pedig a valószínűségszámítás segítségével támasztja alá a művészi alkotómunka folyamatára irányuló kutatásainkat. Napjainkban talán ritkább a teljességre törő rendszeralkotó, de a részelemzések szükségképpen beilleszkednek valamely általánosabb koncepcióba, többé-kevésbé ahhoz vezetnek, és fordítva, bármely rendszer a részelemzésekben, az újabb kutatások eredményeiben kell igazolódjék. Jómagam például azokban a következtetésekben, amelyekhez a valószínűségszámításnak az esztétikában való alkalmazása vezetett, felismertem korábbi elképzeléseim igazolását, elsősorban ami a művészi fogalmát, az alkotási folyamat lényegét illeti. Az alkotási folyamat lényege a művészi megteremtés (instauration) dialektikája. Minden létező magában hordozza a művészi létezés lehetőségét, és keresi a művészt, aki azt megvalósítsa. A művésziben valóság és alkotó dialektikája, kölcsönös feltételezettsége ölt testet; az, ahogyan létrejöttében megnyilvánul a választás kényszere és szabadsága, a hiánytalan megvalósulás lehetősége, a valószínűségszámítás körébe is vágó kérdés.
– Az esztétika a művészi gyakorlatból fakadó következtetéseket szűri le, foglalja tételekbe. Mennyiben áll ez napjaink esztétikájára?
– A művészetek, a tudományok és a filozófia mindig szoros kapcsolatban állnak a társadalmi viszonyokkal. Az előbbiek azonban viszonylagos autonómiával rendelkeznek, amely abban is megnyilvánul, hogy nem párhuzamosan fejlődnek. Úgy tűnik, a művészetek a legérzékenyebbek a társadalomban bekövetkező változásokra, a szellem megismerő, tükröző funkciójából fakadó feladatokra, mintegy megsejtik, előrejelzik azokat. Hasonlatos ez ahhoz, ahogy a nap sugarai, mielőtt a lapályra érnének, megvilágítják a hegy csúcsát. A reneszánsz XIV. századi művészetében például olyan törekvések jelentkeznek, amelyek a filozófiában a XV., a tudományban a XVI. században kerülnek előtérbe. S a jelenség nem egyedülálló.
Napjainkban a művészi és tudományos alkotómunka, valamint a filozófia próbálkozásai roppant sokrétűek és szövevényesek, a hatások közvetlenebbek és kölcsönösek, az időrendiség nehezebben áttekinthető. S bár az esztétika továbbra sem mond le arról, hogy a művészi gyakorlat nyomában haladva értelmezze, rendszerezze és általánosítsa azt, hogy a történelmi korok szüntelenül változó művészetéből kimutassa azt, ami állandó, ugyanakkor napjaink művészetében igyekszik felfedezni azt is, ami változik, és megpróbál belőle a művészetek további fejlődésére következtetni.
A kortárs művészet jellemzői között kétségtelenül az első helyen áll a változatosság és a nagyfokú találékonyság. Úgyszintén megfigyelhető, hogy ha a szorosan vett értékteremtés nem is, de a műélvezet egyre inkább közösségi jelleget ölt, s nemcsak azáltal, hogy a nevelésük révén egyre többen válnak műélvezőkké. Ehhez vezet a műalkotásnak a közönség érzékelésében és értelmezésében beteljesedő újszerű eszménye is. A művészet kétségtelenül új formákat keres, a jövő formáit, miközben talán már magában hordozza ezt a jövőt. Hogyan látja el hivatását, hogyan szolgálja napjaink emberiségét, és hogyan lesz képes feladatának a jövőben is eleget tenni – ezek már olyan kérdések, amelyekre kollektív erőfeszítéssel, valamennyiünk munkájával kell választ találnunk. Ezt várjuk a jövő évben sorra kerülő kongresszustól.
Megjelent A Hét II. évfolyama 17. számában, 1971. április 23-án.