A hír tragikus és érthetetlen: Henry de Montherlant 76 éves korában Párizsban öngyilkosságot követett el. Az idén másodszor kelt megrendülést, hogy idős, nemzetközi rangú író menekül a halálba, s a Nobel-díjas Kawabata csendes távozását még tragikusabbá tette a hitelesnek tetsző magyarázat: a kitüntetés sodorta válságba azáltal, hogy mérhetetlenül megnövelte igényességét, s elvette bátorságát. Montherlant-ról sokkal inkább feltételezhető – ha egyáltalán illik most találgatásokba bocsátkoznunk –, hogy hemingway-i módon fordított hátat az életnek; hogy menekült a valóságos vagy rettegett szenvedésektől.
Bátornak kellett-e ehhez lennie vagy gyávának – a kérdésre amúgy sincs egyértelmű válasz. Halála csupán újabbal szaporítja az ellentmondásokat, amelyek személyét és életművét körülvették.
„Korunk legnagyobb írója” – mondta róla Bérnanos, de akadtak, akik a dicséretet siettek kétértelművé tenni olyanformán, ahogy Gide állapította meg Hugóról: „A legnagyobb francia költő – sajnos”. Montherlant-nak megadatott, hogy mindenkit elégedetlenné tegyen; csodálóit és híveit, akik szemére vetették, hogy elárulta tehetségét, illetve ellenségeit, akiknek nem szerezte meg az elégtételt, hogy rosszhiszeműség nélkül mindvégig ellenfelüknek tekinthessék.
Nem kötelezte el magát semmiféle vallásnak vagy eszménynek, fennen hirdette a gide-i attitűddel rokon, önmagához való hűtlen hűség jogát, Gide-től eltérően azonban nem akart oktatni, senkitől sem kérte, hogy meghallgassa és kövesse, nem áhította a népszerűséget. Hatása mégis jelentős volt a harmincas-negyvenes évek fiatalságára, s Mauriac keserűen jegyzi meg, hogy ő, aki valójában a hit szolgálatára volt hivatott, inkább eltérítette tőle az ifjúságot.
De ez már inkább a kor, mint Montherlant választása. Hiszen egyéniségének és életművének számlálhatatlanul sok arcából többféle, szélsőségesen eltérő tanítás szűrhető le. Fölényes volt és arisztokratikusan gőgös, az életerő prófétája, az érzékek jogát hirdette, megírta a férfiasság és a szenvedélyes nőgyűlölet regényét, a Fiatal lányokat; rajongott a sportért és a bikaviadalokért, és megteremtette magának a céltalan hősiesség erkölcsét, amely az önmagát szüntelenül meghaladó magányos tökéletesség eszményét tűzi az ember elé. De a lemondás keresztényi elvével szembeszegezte a boldogság önző követelését, s egyszerre kereste és megvetette a dicsőséget. Lenézte a középszerűséget s vele együtt néha az embereket is. Talán legjobb regényében, az Agglegényekben mégis oly megindító részvéttel tudott szólni a XX. századi világban csak tévelygő, szánalmas arisztokratákról.
Egyik drámájához írott utószavában Montherlant maga is elismeri az életművén végighúzódó kettősséget. Vallásos (sőt janzenista) és profán vonulatról beszél, lényegében a reneszánsz életöröm és a corneille-i nagyság ellentéte ez. Az El Greco látomásaira emlékeztető spanyol drámákban Montherlant tragikus nagyságú hősöket teremt, valójában az értelmetlen tragikum mártírjait, akiknek önpusztító szenvedélyén a leginkább lemérhető az időn kívüli montherlant-i erkölcs sebezhetősége.
Egyik legimpozánsabb hőse Don Alvaro (A Santiago rend nagymestere), akinek a szemében minden földi kötelék és jog elhalványul az isteni tisztaság vonzásában, azt vallja: „vesszen Spanyolország, vesszen a világ! Ha kegyelemben részesülök… mentve minden”; a Spanyolország bíborosában pedig Cisneros megszállott hatalomvágyát nem csak a történelem csúfolja meg, megcáfolja már előbb az őrült királynő valóságfeletti, háboríthatatlan békéje. S a Spanyolország bíborosával egyazon esztendőben Montherlant megírja az öregedő Don Juan mítoszromboló, nyersen evilági komédiáját, s az önző életöröm diadalába tragikus színeket kever.
Mint mindig, az utókor dönti majd el, mennyire alkotott maradandót. Kortársai elismerték nagyságát, s klasszikusnak nyilvánították, ismét kétértelműen, szembeállítva vele a formátlanabb alkotókat, akik belevetették magukat a történelem sodrásába.
Nem hitt a történelemben – most hát a történelem kisajátítja.
Megjelent A Hét III. évfolyama 39. számában, 1972. szeptember 29-én.
