Amit az olvasó e lapokon talál, az A Hét című bukaresti hetilap történetének egy epizódja. A kötetbe gyűjtött írások Golyóstoll rovatcímmel 1980 és 1982 között jelentek meg a hetilap hasábjain. Akkoriban sokan olvasták és sokan értették őket. Szerzőjüknek számos barátot szereztek.
Kiadásuk negyed század elteltével nem teljesen kockázatmentes. A történelem elsöpörte azt a rendszert, minden kellékével együtt. Javarészt megérdemelten a süllyesztőbe került e rendszer sajtója is. Az utókor nem lát benne – pontosabban: nagyobb részében – mást, mint egy korszak hazug, hamis, végtére unalmas lenyomatát. Elferdített tények, színlelt lelkesedés, az önkörébe zárkózott világ groteszk apoteózisa. Az efféle sommás ítélet indokolt, mégsem teljesen igaz. Mert nem ugyanúgy érvényes a napi sajtóra és az irodalmi vagy a művelődési hetilapokra és folyóiratokra, ahogyan az sem mindegy, hogy a hatvanas-hetvenes éveket tartjuk-e szem előtt vagy a rendszer utolsó évtizedét. Ha változó sikerrel, ha sokszor alig érezhetően is, azokon a lapokon mindvégig föllelhető a szabadságát nem feladó gondolat törekvése, hogy kibeszéljen a rácsok közül, hogy létrehozza a szellemi kommunikáció értelmes köreit.
Műfaji meghatározását tekintve a Golyóstoll leginkább sajtószemlének nevezhető. Ötletét is az adta, hogy a mindinkább elszíntelenedő, sivár létre ítélt művelődési sajtó vitamin után kiált, és van is mód azt beszerezni, hiszen attól, hogy nálunk egyre romlanak a szellemi önállóság feltételei, a világ nem hagyott fel a gondolkodással. Ehhez járult az a másik megfontolás, amely kifejezetten a közlés feltételeinek ismeretére alapozott. A szerkesztő azon nem tudott változtatni, hogy a közlésre szánt írásokat az első betűtől az utolsóig cenzorok olvassák és véleményezik, s csak az láthat nyomdafestéket, amit engedélyeznek. De bizonyos határok között a szerkesztő kísérletezhetett azzal, hogy a cenzor feje fölött teremtsen kapcsolatot olvasójával. Sok kijelentésről állítható: mindegy, kinek a szájából hangzik el. Ha delet mutat az óra, közömbös, hogy ki mondja éppen: „Dél van”. Ám az a kijelentés, hogy a Föld forog, egykor új is volt, meg veszélyes is, pedig ma egy elemista szájából sem meglepő. A magunk akkori helyzetére alkalmazva: bármely szöveget mintegy lebegtetni lehet pusztán azáltal, hogy állandóan társul hozzá a kérdés: Ki mondja? E kérdésnek köszönhetően a szavakat eleve értelmezi a közlés helye (a hetilap és benne a rovat), a szerző aláírása, a részek összetársítása. A szöveg nem arról szól, amiről kötelező beszélni. Vagy ha mégis, akkor ebben a keretben annak eltérő, esetleg éppen ellentétes az értelme. E játék sikere abból fakad, hogy amiről kötelező beszélni, az ugyanaz, mint amiről nem szabad (másként) beszélni. Elegendő mással mondatni, s az máris más beszéd. A szöveg irányítja tulajdon értelmezését.
Több ízben, bőségesen szó esik például e szemlékben arról a főleg fiatalokat mozgósító rendezvényről, amely emblematikus jelensége a szóban forgó éveknek. Az egyik nyelvből a másikba átfordítva a szöveg ugyanaz maradt, mégis teljesen másként csengett: a fordítás kiderítette róla, hogy nem más, mint vidáman törleszkedő, harsány nacionál-kommunizmus.
Ahol az ellenőrzött és irányított, kultikusan önismétlő nyilvánosság merev szövegként kényszeríti magát a világra, ott minden ettől való eltérés másként gondolkodás. Ebben az értelemben A Hét – egyik-másik laptársával együtt – egyszerre volt a hatalom ideológiai szócsöve és titkos ellenzéke: első oldalán (az évek múlásával mindinkább: első oldalain) fényképpel és öles betűkkel dicsőítette a császárt, hogy a lap fennmaradó részében ne azt tegye, hanem valami mást, alkalmasint annak az ellenkezőjét. Efféle szándék munkált a Golyóstoll című rovatban is, persze minden hivalkodás nélkül – hogyan is lehetett volna ilyesmivel hivalkodni? –, inkább csak színlelt naivitással, kópés ártatlansággal. Mozgást ajánlott, nézelődést, tereferét. Monománia helyett könnyed ugrándozást egyik tárgyról a másikra. Futólag jegyzem meg: a rovat címének megválasztása sem volt egészen véletlen, hiszen ez az összetett szó is játékosan kétértelmű. Annál mulatságosabb, hogy a cenzori hivatal román igazgatója a címet egyszerűen így emlegette: „Pix”.
Talán megkönnyíti e szövegek megértését, ha ejtek néhány szót magáról a szerkesztőségi munkáról és a cenzúráról, valamint a politikai nézetek alakulásáról azokban az években.
Korábban a hivatalos zsargon az újságírót vagy lapszerkesztőt „a párt aktivistájának” nevezte. Azok számára, akik közvetlenül a háború után, de még a későbbiekben is hittek a rendszerben, akik feladatukat a párt szolgálatának fogták fel, ez feltétlen lojalitást jelentett a hatalom iránt. Nyomaiban az effajta gondolkodás még megvolt ugyan a hetvenes évek szerkesztőségében, de a személyes tapasztalatok, a történelmi fejlemények már alaposan kikezdték. Bukarestben ugyanúgy meghamisították a magyar 56 emlékét, mint Budapesten, de már a prágai tavaszt követően, különösen pedig a hetvenes évek közepétől fokozatosan terjedni kezdtek a rendszert kontestáló nézetek. Ezekben az években ugyanakkor az is kiderült, hogy Bukarest önálló kíván ugyan lenni külpolitikájában, de csak azért, hogy annál keményebben térjen vissza a rendszer dogmatikus, parancsuralmi hagyományához. Az elhatalmasodó személyi kultusz a hithű kommunisták utolsó maradékát is kiábrándította, a rendszer egyre agresszívabb magyar-ellenessége láttán azután feltétlen híve a magyarok soraiban nem is maradt. A rendszer mellett ekkor már csak az opportunisták és a szolgalelkűek tartottak ki – volt belőlük sorainkban is néhány, ha nem is nagyon sok. Szerencsére A Hét szerkesztősége ilyen példányokkal nem dicsekedhetett, ami feltétlenül jót tett az egymás iránti bizalomnak, segített abban, hogy a félelemtől sem mentes rossz közérzet ne legyen teljesen úrrá rajtunk. Idősebbek és fiatalabbak között lehettek vélemény-különbségek, de a szó szoros értelmében vett nemzedéki ellentét nem volt. Miután pedig a Golyóstoll mozaikra vagy kollázsra emlékeztetett, magától értetődő volt, hogy a sokféleséget keresi, a mozgásban létező gondolatot.
A szerző akkor már több éve megtapasztalta a cenzúra intézményének működését. A hetilap betördelt oldalait át kell küldeni a minisztérium kisebbségi osztályára, vagyis a cenzori hivatalba. A feladattal megbízott személy másnap közli: az oldalakat elolvasta, készen áll a megbeszélésre. Olykor irodájában fogad, máskor ő maga teszi tiszteletét a szerkesztőségben. Kiteregeti az elolvasott oldalakat. Rajtuk széljegyzetek, helyenként bekeretezett passzusok. A cenzor magabiztos, de nem haragos. Feladatot teljesít, amelynek elvégzéséhez megfelelő hatalmat bíztak rá. Utasít, de nem vádol és nem gyanúsít. Töröljünk egy szót vagy egy mondatot, hagyjunk ki egy bekezdést, mondjunk le teljes egészében egy szöveg megjelentetéséről. Észrevételeit rendes körülmények között megindokolja. Az indoklás nem kötelezően ésszerű, nem is mindig érthető egészen. Tiltó jellege azonban kötelező érvényű. A szerkesztőnek szabad magyarázkodnia, akár vitatkozhat is, de sokra ezzel nemigen megy. Hivatali hatalmánál fogva a cenzor döntési jogköre fölülmúlja a szerkesztőét. A tilalmak egy része annyira evidens, hogy megszegésükkel még csak kísérletezni sem érdemes. Ez a magyarázata annak, hogy miközben azokban az években baráti beszélgetésekben a lengyelországi fejleményekről esett szó a leggyakrabban, ennek a Golyóstoll szövegeiben közvetlenül semmi nyoma.
Csakhogy mivel e különös viszonynak megvannak a maga szabályai, azokkal játszani is lehet. Mindjárt elsőként ilyen az a javunkra fordítható szabály, hogy az ország sajtója egységes lévén – értsd: egységesen ellenőrzött –, valamely románul megjelent írás szemlézése ellen a cenzor nem emelhet kifogást. Akár észreveszi, akár nem, hogy a szöveg jelentése valamelyest elmozdult, túlhajtott hazafias szólamokról nem állíthatja, hogy magyarul humorosabban hangzanak, mint románul. Azt sem teheti szóvá, hogy másként cseng őstörténeti badarságokat hangoztatni ezen a nyelven, mint amazon. Az adott hatalmi viszonyban a cenzor fölötte áll a szerkesztőnek, mindazonáltal az ő hatalma is korlátozott. Ha a fordítás ferde tükörként működik, nem emelhet óvást a szöveg benne látható másik arca ellen. (Bár kivételesen még ez is előfordult: a cenzor nem engedte megjelenni a román írótársadalom viszályait bemutató szemlét. A vita lezárult, mondta, nem kell neki újabb tápot adni.)
Elvben ez a szabály a magyarországi sajtóra (és könyvkiadásra) is vonatkozott. Nem volt-e az ugyanúgy jó kezekben, mint a romániai? A két rendszer növekvő különbsége azonban mindinkább nyilvánosságuk minőségében is megmutatkozott. Valódi sajtószabadság persze Budapesten (vagy a Vajdaságban) sem volt, ám ott az értelmes beszéd, az eredeti gondolat távolról sem volt ugyanúgy gúzsba kötve, mint Bukarestben. A szemleíró ezt a különbséget kívánta érzékeltetni és kiaknázni. Volt idő, amikor a magyarországi sajtóra mifelénk is minden korlátozás nélkül elő lehetett fizetni. Ez az idő lassan lejárt, a magyarországi sajtó behozatala egyre több akadályba ütközött, végül szinte egészen leállt. Az a magyar valóság úgy volt akkor, a nyolcvanas évek elején, ellentétes a romániaival, ahogyan a rosszal áll szemben a kevésbé rossz, ez pedig, ha politikai állapotokról beszélünk, nem kevés. Budapesten jobbak voltak a viszonyok, s ennek megfelelően más beszédmód is dívott, nemcsak a politikáról, hanem a történelemről és a kultúráról is. A szemleírónak elég volt olykor egymás mellé sorakoztatnia az eltérő szövegeket. A beszédmódok között támadó feszültség mindenki számára sokat mondott. Akkor is, amikor Pozsgay Imre gondolatmenetét ismertette, vagy amikor a magyar párt első emberének életrajzát recenzálta – sikertelenül, mert az írás nem jelent meg. (A tiltás így szólt: az ügy fontosságát tekintve magasabb instancia hatáskörébe tartozik, kell-e nekünk – s ha igen, hogyan – a baráti ország első emberének pályaképét megrajzoló könyvet ismertetnünk.)
Az első évtizedben a szerkesztőség tekintélyes számú külföldi napilapra és folyóiratra fizethetett elő, a francia Le Monde-tól és Le Nouvel Observateurtől az olasz Espressoig és a német Die Welttől az angol Times-ig vagy Plays and Playersig. Az előfizetésre szánt összeget egy idő után kezdték lefaragni, majd teljesen eltörölték. Valamikor 1981 táján közölték azt a rendeletet, hogy külföldi kulturális intézetek rendezvényeit csak előzetes engedéllyel szabad látogatni. Az önmagába zárkózó rendszer drasztikusan szűkítette a tájékozódás, a gondolatok cseréjének szabadságát. a cenzor egyre éberebben figyelt, a határok mind jobban szűkültek. A szellemi izgalom mellett növekedett a játék kockázata.
A Golyóstoll kezdetben rendszertelenül jelent meg, változó terjedelemben a hetilap tetszőleges oldalán. Kedvező fogadtatása, a szerkesztőségtől elismert státusa egy idő után állandóságot szerzett a rovatnak. A lap utolsó oldalára került, ahol –, ha a körülmények engedték – két hetente volt olvasható. Előállítása amolyan szenvedélyévé lett szerzőjének, aki úgy érezte, hasznos dolgot művel, noha e művelet jelentőségét túlbecsülni akkor sem vélte helyénvalónak. Ne feledkezzünk meg azonban arról: minden diktatúrának velejárója, hogy az arányok eltorzulnak. Nem csupán egy könyv megjelentetése, de egyetlen félmondat, egyetlen szó kinyomtatása, ha az olyan, személyes sikernél többnek, valóságos eseménynek számít. És hát az sem teljesen mellékes, hogy A Hétnek több ezer olvasója volt azokban az években.
E könyv lapjain a rovat teljes terjedelmében olvasható, mind a nyomtatásban megjelent, mind (szögletes zárójellel jelölve) a kicenzúrázott szövegek (már amennyire ez utóbbiak mind megőrződtek). Sok év után újraolvasva őket, szerzőjük óhatatlanul átérzi, mennyire viszonylagos e teljesítmény mérete. A körülöttünk manapság áradó információk, nagy horderejű gondolatok, viharos szócsaták közepette e szövegek súlya jóval szerényebb, mint amilyen a nyilvánosság akkori környezetében lehetett.
Úgy találtam jónak, hogy e szövegek (ritka stiláris javításokat leszámítva) válogatás és változtatás nélkül jelenjenek meg. Ennyi volt: nem több, nem kevesebb. Talán nem önteltség azt gondolni, hogy e szövegek egyetlen sora sem hoz szégyent szerzőjük fejére, legfeljebb ma nehezebben érthető, miért kapott helyet egyik vagy másik írás a rovatban. Érvényes ez mindenekelőtt a párt központi napilapja, a Scânteia, vagy elméleti folyóirata, az Era Socialista cikkeinek alkalmi ismertetésére. Volt-e valami figyelemre méltó bennük, vagy egyszerűen azért esett rájuk a választás, hogy nagyritkán legyen ilyen is? Mára majdhogynem mindegy. Talán mondanom sem kell: két évtized múltán magam sem értek egyet a leírt gondolatok, értelmezések némelyikével. Megnyugtatónak találom viszont, hogy olyan fogalmak, mint a szabadság, a türelem, a demokrácia folytonosan visszatérnek e lapokon. Ahogyan sokféle arcát mutatja ellentétük is: a fanatizmus, a zsarnokság és a kultusz. A kollázsban a dolgok nem a helyükön vannak, hanem a helyüket keresik.
Jómagam 1970 őszétől 1983 őszéig voltam A Hét belső munkatársa. Eleinte a világirodalmi rovat szerkesztője, két év múlva a filmoldalé is, majd 1975-től főszerkesztő-helyettes. A Hét kezdettől fogva a művelődési minisztérium kiadásában jelent meg, annak munkatársai irányították és ellenőrizték, méghozzá a központi bizottság illetékes osztályának munkatársaival egyetemben. A viszonyok fokozatos romlásában ők voltak a főszereplők, bár nem ők változtak meg az évek folyamán, hanem a felsőbb utasítások – maga a rendszer. Mindez abból következett, hogy alapvetően módosultak Romániában a hatalom gyakorlásának elvei és technikái. Létrejött a végletesen centralizált, a politikai rendőrség hatalmas apparátusával ellenőrzött társadalom. A hatalom megpróbálta a kultúrát még sohasem látott mértékben az ideológia szolgálatába állítani. Ennek része volt a médiumokban eluralkodó gátlástalan személyi kultusz. A sajtószabadság korlátozásának fokozatai vannak – a nyolcvanas évek elején a rendszer e korlátozások lehetséges maximumát ostromolta.
A kétértelműséget egyetlen diktatúra sem tudja kiiktatni világából, jóllehet arra törekszik. Engedelmességet követel, és hatalmánál fogva azt ki is kényszeríti. De azt már nem áll módjában eldönteni, hogy az engedelmesség őszinte-e vagy sem. Ráadásul a rendszer azt is elvárja alattvalóitól, hogy fennhangon hirdessék: szabadnak érzik magukat. S mert elvárja, bizonyos határok között el is tűri. Az írók írjanak, a rendezők rendezzenek, a festők fessenek, a szerkesztők szerkesszenek. Mindenki jeleskedjék abban, amihez ért: szabadon és engedelmesen. E viszony kétértelműsége mindenkor feszültséggel járt, a nyolcvanas évek közepétől Romániában a képtelenségig fokozódott. E képtelenséget a hatalom elkeresztelte fesztiválnak – hozzá fogható politikai buffó kevés született a 20. századi Európában!
E rovat szerzője a sportember rugalmasságával fogadta hónapokon át, hogy szövegeit a hivatal embere olykor könnyed mozdulattal félresöpri, máskor ezenfelül a szemöldökét is ráncolja hozzá. Később azonban haragos, feddő, fenyegető megjegyzések is elhangzottak. A kérdés nem az volt, mennyire viselik meg ezek saját idegállapotát. A rossz pontok ugyanis a szerkesztőség rovására gyűltek. Be kellett látnia: a lap érdeke azt kívánja, hogy a Golyóstoll szűnjék meg. Önként határozott úgy, hogy a rovat ideje lejárt. Egy év múltán, 1983 őszén, korántsem önszántából, a főszerkesztővel együtt távoznia kellett a szerkesztőségből.
Nem volt abban semmi előre megfontolt, hogy az utolsó hetekben a szemle tárgya egy folytatásokban ismertetett szovjet regény lett – szerzője az írószövetség akkori elnöke, Georgij Markov. Évek óta ismertem a Szovjet irodalom című folyóiratot, a magyar kultúra Moszkva iránti nem lankadó érdeklődésének e lehangoló tanúbizonyságát, amely egy dermedten stagnáló rendszer akkoriban újra unalmas irodalmáról tudósította a világot. Markov regénye úgy támasztotta fel derűs együgyűséggel az ötvenes évek hangulatát, mintha azt üzenné olvasóinak, hogy a pártfunkcionáriusok bornírt világa maga az örökkévalóságig tartó történelem. Ez a sztori igazán nem igényelt kommentárt, miután csak úgy árasztotta magából az önkéntelen paródia levegőjét. Örömmel tölt el, hogy az a rovat, amelyben kezdettől fogva volt valami huncutság, hahotázva búcsúzott az egyébként korántsem vidám jelentől.
Kolozsvár, 2006. október 12.
Horváth Andor Golyóstoll című kötetét – Egy értelmiségi jegyzetfüzetéből 1980–1982 – a marosvásárhelyi Mentor Kiadó jelentette meg 2006-ban. Köszönet a kiadó jeles igazgatójának, Káli Király István írónak, hogy előkereste és rendelkezésünkre bocsátotta a szerző előszavát – a sorozat darabjai megtalálhatóak A Hét kollekciójában is; de a könyvben, egybeszedve hatásuk erősebb.
