Beszélgetés Domokos Gézával
Amikor először kerestem fel Domokos Gézát, hogy az itt következő beszélgetés időpontjában megállapodjunk, máris a készülő film hangulata fogadott. Telefonhoz kérték.
„– Látja – fordul hozzám –, még most is, amikor a forgatás befejeződött, mindennap akad dolgom. Elkezdődött a vágás – tulajdonképpen most dől el a film sorsa. Nagyon érdekes dolog, hogy a megvalósulás során miként alakul az eredeti forgatókönyv. Nemcsak arra gondolok, hogy új jeleneteket iktattunk be, hanem például arra is, hogy mivel a forgatás ősszel történt, át kellett írnom egyes jeleneteket, amelyek eredetileg nyáron játszódtak. Egyébként, nagy szerencsénkre, tavaly gyönyörű volt az ősz, nagyszerű felvételek lesznek a Csíkszereda és a Sepsiszentgyörgy körüli tájakról.”
Másnapra beszéljük meg a találkozót. Kértem, hadd olvashassam el a forgatókönyvet.
A történet napjainkban játszódik egy székely faluban. Hősei fiatalok, Ágnes és Matei, akik szeretik egymást, de akiknek szerelme elé akadályokat gördít a két apa közötti gyűlölködés. Mégis, a film befejező részében, a tragikus fordulat után is kitartanak egymás mellett.
– A történet feltétlenül emlékeztet a Rómeó és Julidra – a fiatalok érzelmeinek ugyanúgy a két család közötti ellenséges viszony állja útját. Ebben a viszonyban azonban olyan indulati töltet van, amely a múlt tanulságait, a kisebb és nagyobb közösségek belső kapcsolatainak a tapasztalatát is hordozza…
– Erdélyben vagyunk – az intim érzelmi kapcsolat itt elválaszthatatlan az együttélők közösségének sok száz éves történelmétől. Az én székely családomban is voltak például szászok. Meg is írtam egyszer, hogy egyik dédnagyanyámat Vinter Juliannának hívták, nyilvánvaló, hogy valamikor egy szász vetődhetett oda. Legjobb iskoláskori barátom Albu Jóska volt, aki most egyetemi lektor Kolozsváron. Zágonban két székely Albu család is van. S a románok között a Mogoșok a legtekintélyesebbek. Amikor pedig Régen mellett, Magyarón jártam, megismertem két nagy módos családot. A román família neve: Ladosi, a magyaré: Virginás. Nos, erről még csak annyit, hogy ennek a metamorfózisnak a sajátosan erdélyi, humanista üzenetét igyekeztem megfogalmazni.
– Elképzelésem szerint a filmben háromlépcsős tagolás, hármas rétegződés érvényesül majd. Az első, a mélyebb, rejtettebb: mondjuk a háttérben meghúzódó nemzetiségi érzelmek és indulatok rétege. A második tulajdonképpen a forradalom két, egymást követő fázisa, amelynek a falusi forradalmár, a falu új építőjének más-más típusa felel meg; s ez némileg jegye az elmúlt évek történelmének is. Az egyiket Clejan képviseli, Matei apja, a volt szövetkezeti elnök, aki a korszak nehezét végigcsinálta, ugart tört, megindított egy folyamatot, persze az illető korszak hibáival és tévedéseivel együtt, amelyeket most már nagyon jól felismerünk, s amelyek bizonyára elkerülhetők voltak. Miután betöltötte a szerepét, a folyamat következő fázisa, mint az új feladatra alkalmatlant, félreállította. Az építésnek, a józan, átgondolt cselekvésnek a korszaka következik, amelyben a szövetkezet elnöke Bartha lesz. De mert Bartha bizonyos értelemben az egykori „jó gazda” módján értelmezi anyagi stabilitását, társadalmi rangját, tudatában reprodukálódik egy sor olyan dolog, amellyel tulajdonképpen Clejan annak idején szembeszállt. Végül a harmadik a szerelmi történet. S mivel ez a falu már nem ugyanaz, mint az ötven év előtti, ezek a fiatalok szabadabbak, mint az előző nemzedékek voltak. Vállalják egymás szerelmét, átlépnek a tiltó korlátokon.
Amikor pedig Ágnes felismeri Clejan erkölcsi magasabbrendűségét, ahhoz is van ereje, hogy elforduljon apjától. Annak a számára, aki ismeri a székely falut, aki tudja, milyen a Bartha-típusú ember, ez hallatlanul merész tett. S végül, amikor Matei a tragikus fordulat után – erről részletesebben ne beszéljünk – hű marad szerelméhez, ebben is nagy az erkölcsi bátorság. Lesz – ha úgy tetszik – happy end, utána azonban egy rendkívül, nehéz élet kezdődik.
– Most már beszéljünk talán a filmről, hiszen a forgatókönyv máréletre kelt, filmszalagra került.
– A forgatókönyvtől hosszú az út a bemutatóig. Nem ez az első film, amelyben közreműködöm, részt vettem 1968-ban a Dózsa-film elkészítésében, sőt első forgatókönyvemet 1959-ben írtam, A kerék címen rövidítve meg is jelent az Utunkban.
– Meg aztán volt két évvel ezelőtt egy Utak című riportfilmem Kovászna megyéről. Mindezt csak azért mondom, hogy érzékeltessem: volt alkalmam saját tapasztalataimból tanulni. Mindenekelőtt megértettem azt, hogy a forgatókönyvírónak hozzá kell szoknia egy gondolathoz, magatartáshoz, nevezetesen ahhoz, hogy a film nemcsak rendkívül komplex, hanem kollektív mű is. Íróember nehezen alkalmazkodik ehhez a helyzethez, amikor a késznek hitt, dramaturgiailag kidolgozott szövegét valaki, sőt valakik a saját szemléletük, tapasztalatuk, ízlésük szerint átfogalmazzák, átgyúrják. De bármilyen nehéz is lélektanilag hozzászoknia, be kell látnia, hogy a forgatókönyv a filmnek csak nyersanyaga. Következik a rendezői forgatókönyv, amely nemcsak a technikai feltételeket veszi figyelembe, hanem tükrözi a rendező esztétikai szemléletét is. Azután jön a színész, aki végiggondolja a figurát, egyetért vele vagy sem, hozzáad vagy elvesz belőle. Utána meg a díszlettervező, az operatőr és a többiek, végül pedig a második rendező, a vágó, akinek munkája nemcsak formai, hanem tartalmi is, mert ezen múlik, hogy egy-egy kép vagy jelenet, egy-egy rejtettebb mozzanat felerősödik-e, előtérbe kerül-e vagy jóformán elvész.
– Úgy tudom, a női főszerepet, Ágnest eleve Széles Annának szánták.
– Igen, kezdettől fogva úgy éreztem, hogy ő a legalkalmasabb erre a szerepre Mateit Romeo Pop főiskolai hallgató játssza. Fábián Ferenc alakítja Barthát, Clejant pedig Emanoil Petruț. Az alakításokról szólva még annyit, hogy a színészválasztás folytán módosult például Ágnes anyjának a szerepe is a filmben. Elisabeta Jar alakítja, s noha igen kevés szövege van, jellegzetes, rendkívül kifejező arca mintegy felerősítette ennek az asszonysorsnak a jelentőségét. Az operatőri munka és a színészi alakítás révén ez a szerep feltétlenül több, mélyebb, tragikusabb. mint a forgatókönyvben, valami titokzatosság, balladai homály veszi körül. Már nemcsak megértő fájdalom van benne, hanem tiltakozás, kemény ellenállás is. És természetes, hogy ezek az emberek a történet lezárultával nem lehetnek már többé olyanok, mint addig voltak, mindannyiuk életét átformálja a közöttük lezajlott dráma.
Itt szeretnék még kitérni arra, hogy a film alkotói nagyrészt kezdők, noha nem mind egészen fiatalok. Első játékfilmje ez a két rendezőnek, Maria Callas Dinescunak és Ion Staneiunak (utóbbi betegsége miatt kivált a stábból), akik eddig tizenhét rövid- és riportfilmet készítettek. Ebben a filmben mutatkozik be főoperatőrként Constantin Dumitru Foni, s úgy tudom, Sever Frențiunak, a kitűnő festőnek is ez az első díszletterve.
Első filmes a hazai „pályán” Fábián Ferenc is. Nos meglehet, hogy éppen ezeknek az embereknek a találkozása, az első bizonyítással járó feszültség magyarázza, hogy a társaság olyan jól összeszokott, és olyan lelkesen dolgozott az egyesek számára teljesen újszerű erdélyi tájak és emberek között. Talán hozzájárult a film hangulata is, az érzelmes, romantikus légkör, mindenesetre, amikor a forgatás befejeződött, mindenki szomorúan vette tudomásul, hogy el kell válnunk.
– Hogyan vélekedik a romániai magyar írók és művészek fokozottabb részvételéről a hazai filmgyártásban?
– A hatvanas évek elején néhány jeles színészünk – köztük Kovács György és Csíky András – kapott nagyobb filmszerepeket. Később viszont színészeink meglehetősen keveset játszottak. Farkas Ibolya bemutatkozása például sikeres volt, de, nem tudni, miért, elmaradt a folytatás. A színészek foglalkoztatásának ügye egyébként általában megoldatlan a hazai filmgyártásban – gondoljon arra például, hogy milyen keveset szerepel mostanában a kitűnő Irina Petrescu. Színészeink közül újabban két nagy felfedezése van a filmvilágnak – Bencze Ferenc és Orosz Lujza. Úgy érzem azonban, színházkultúránk, színházképzésünk eredményei megkívánják, hogy a romániai magyar színészek több szerephez jussanak a hazai filmekben. S ha figyelembe vesszük a televízió magyar szerkesztőségének értékes kezdeményezéseit is, úgy hiszem, művészi valóságunkban minden adva van, hogy új, sajátos színnel gazdagodjék a romániai filmkultúra.
Megjelent A Hét V. évfolyama 7. számában, 1974. február 15-én.
