Tíz éves a Secolul 20, az írószövetség világirodalmi folyóirata. S tíz évvel az első szám megjelenése után elmondhatjuk róla a legtöbbet, amivel egy ilyen folyóiratot értékelhetünk: biztosította azt, hogy az élő világirodalmat ne esetlegesen, véletlenszerűen ismerjük meg, hanem a körültekintő, sokoldalú válogatásból az alakuló világirodalom valódi képe rajzolódjék ki, hogy az igazán értékes műveket olvashassuk és nyomon kövessük új művészi törekvések kibontakozását. A folyóirat ugyanakkor nem mondott le arról, hogy a század irodalmának nagy úttörőit vagy akár előző századok alkotóit mutassa be olvasóinak, tudatosítsa nagy írók és nagy jelentőségű életművek szerepét, feltárja a folytonosság, az összefüggések, a világirodalmi folyamat lényeges jegyeit.
A száznál több kötetnyi lapszám, a több ezer írás – megannyi felfedezés, meglepetés, vagy viszontlátás; ismerkedés új írókkal, ismert és kevésbé ismert irodalmakkal, alighogy kibontakozott új törekvésekkel, s találkozás századunk irodalmának legjelesebb képviselőivel, legújabb vagy eddig ismeretlen műveikben, a róluk szóló dokumentumokban, kritikai írások révén.
S ha mindehhez hozzátesszük a képzőművészet szolgálatát (a Secolul 20 nemcsak bemutatta, de értelmezte, értékelte is századunk nagy képzőművészeit), valamennyi művészet, az alkotó szellem minden figyelemreméltó megnyilvánulása iránti érdeklődést, joggal állíthatjuk, hogy a folyóirat a XX. század egész művészi gondolkodásának tükre és közvetítője.
Az évforduló alkalmával a folyóirat szerkesztésének elvi és gyakorlati kérdéseiről beszélgettünk el Dan Hǎulicǎval, a Secolul 20 főszerkesztőjével.
– A folyóirat legfrissebb, ünnepi számának vezércikkében ön ismételten megfogalmazza annak a szellemi ösztönzésnek a jelentőségét, amelyet az élő világirodalom megismerése gyakorol. Többek között ezt írja: „Az új iránti növekvő érdeklődés egyre inkább az igényes keresésben ölt testet”. Hogyan érvényesül ez a megállapítás a Secolul 20 szerkesztésében?
– Folyóiratunkat az a szándék hívta életre, hogy egyrészt közönségünkkel megismertessük a XX. század jelentős íróit és irodalmi törekvéseit, másrészt pedig, hogy a román olvasót folyamatosan tájékoztassuk az élő világirodalom jelenségeiről, eseményeiről. Fennállt természetesen annak a veszélye, hogy a kívánatos és a fentiekből következően szükséges sokszínűség képeslapszerűen érdekességhajhászóvá teszi a lapot, azaz hogy a sokoldalú érdeklődés kielégítése a válogatás, a szerkesztés igényességének rovására megy majd végbe. Tíz éves munkánk legfontosabb eredményének tekintem, hogy ezt sikerült elkerülnünk. És ezt nem cáfolja, ha nagynéha teszünk bizonyos engedményeket; nem mondhatunk le és nem is kívánunk lemondani arról, hogy bemutassunk olvasóinknak olyan nagy visszhangot keltő, sikeres alkotásokat, amelyekkel szemben – mint ez esetenként cikkeinkből kiderül – fenntartásaink vannak.
A Secolul 20 megindulásától kezdve elsőrendű feladatának tekintette, hogy a század irodalmának legjelentősebb íróit, legértékesebb alkotásait mutassa be; egy olyan időszak után amikor a tájékozódás rendkívül korlátozott volt, szükségessé vált, hogy pótoljuk a kiesést, hogy irodalmi-művészeti ismereteinket és szemléletünket összemérjük az idő próbáját immár kiállt alkotásokkal vagy éppen kibontakozó törekvésekkel. A pontos, sokoldalú tájékozódás mondhatni létfontosságú mind az olvasóközönség számára, hiszen művelődése elválaszthatatlan a korszerűségtől, mind az alkotó számára, mivel egyik biztosítéka lehet szemlélete és törekvései időszerűségének és eredetiségének. Így válik tehát a folyóirat szerkesztésében megnyilvánuló igényesség – a kortárs világirodalom értékeinek felmutatása, a látszatértékek, puszta divatok elvetése – az önmagunk iránti igényesség alapjává. Ez az igényesség konkretizálódik abban is, hogy az egyazon számban közölt szépirodalmi szövegeket, valamint az illusztrációs anyagot is úgy válogatjuk össze, hogy néha nyilvánvaló, sőt programszerű, néha többé-kevésbé rejtett folytonosság, tematikai, a szemléletben vagy a stílusban megnyilvánuló megfelelések kössék össze, tükrözve így áttételesen is a művészi gondolkodás sokrétűségét, érintkezéseit, analógiáit. Példaként akár legújabb számunk illusztrációinak belső összetartozását említhetem: a Bomarzo-park szobrai és az építész Gaudi művei a rendhagyó képzőművészeti szellem, a titokzatosság révén tartanak rokonságot, Picasso pedig – akitől nem idegen Gaudi látásmódja – Jackson Pollockban talál követőre.
– Ez a törekvés nyilvánult meg a Secolul 20 különszámaiban is, a XX. század legnagyobb hatású alkotóinak (Joyce, Proust, Kafka) szentelt és a tematikus (a humor, a sport irodalmát csoportosító) különszámokban.
– Ezekben mindenekelőtt szintézisre törekszünk. A XX. századi irodalom úttörőinek szentelt különszámainkban megpróbáltuk összegezni a róluk kialakított képet, felmutatni lényeges jegyeiket úgy, hogy érzékeltessük az értékítéletek alakulását, hozzájuk való viszonyunkat is. Különszámaink másik – tematikus – változata ennél is nehezebb feladat elé állít, főként mert óvakodunk a felszínes, kézenfekvő összeállítás kísértésétől és eredeti szempontok alapján kívánunk kevéssé ismert vagy eredeti szövegeket csoportosítani. Erre törekedtünk például a bűnügyi irodalomnak és a sportnak, vagy az európai kultúra bölcsőjének, a Földközi-tenger medencéjének szentelt különszámainkban, s hasonló terveink között az építészet és a költészet viszonyával, illetve Japánnal foglalkozó számok szerepelnek. Tervezett különszámaink címe egyben azt is jelzi, hogy tágítani igyekszünk a folyóirat érdeklődési körét; az európai irodalmak mellett nagyobb teret szeretnénk biztosítani a többi földrész irodalmának és művészetének (az európai művelődésnek kezdettől fogva meghatározó sajátossága a nyitottság, a távoli hatások befogadása), másrészt pedig a szerkesztésben meg akarunk honosítani egyfajta interdiszciplináris szemléletet.
– Fentebb futólag már szóba került, hogy a folyóirat, bár áttételesen, de az élő román irodalmat, az alkotást is szolgálja…
– A kortárs világirodalom megismertetése, a jelentős alkotások, az eredeti tehetségek bemutatása nyilvánvalóan ösztönzőleg hat az írókra. Ami azonban ennél fontosabb: elhárítja a felszínes tájékozottságban rejlő veszélyt, eloszlatja a hamis nagyságok látszatát; a maradandó értékű alkotások bemutatása egyben gátat vet a másodkézből származó utánzás csábításának. Másfelől, bár irodalmunk értékeinek külföldi megismertetése nem tartozott a folyóirat hatáskörébe, ettől sem zárkóztunk el. Erre a Secolul 20 iránti külföldi érdeklődés, neves irodalmárok figyelme is kötelez. Az életművet magyarázó tanulmánnyal együtt válogatást közöltünk például Blaga és Ion Barbu franciára fordított verseiből. Kétségtelen azonban, hogy csak ritkán kerülhet sor hasonló próbálkozásokra.
Megjelent a Hét II. évfolyama 26. számában, 1971 június 25-én.