Az emléktől a művészi igazságig
Proust regényének utolsó lapjain a „cselekmény” két szála – az álomból kibontakozó világ valóságának és múlandóságának rajza s az elbeszélő tudatának története írói elhivatottságának felismeréséig – úgy fonódik össze, hogy amikor az Idő rombolása mindent és mindenkit pusztulással fenyeget, az alkotás lehetősége feloldja az átkot. S az a tudat, hogy létrejöhet a mű, akkor diadalmaskodik, amikor az alkotás már valójában készen áll.
A regény gondolati íve, szerkezeti felépítése – a két sík találkozása, a „regény a regényben” fikciója révén – hibátlan. A szerkezeti követelményen túlmenően azonban a regény befejezése Proustnak az alkotáshoz való viszonyából következik: amikor az elbeszélő ráébred arra, hogy a tervezett könyvben saját életét kell megírnia, úgy, hogy felkutatja élményeiben a lényegest, az összefüggést, miközben az embereket, érzelmeket és eseményeket az időben – a lét meghatározó, újszerűén értelmezett dimenziójában – világítja meg, ez tulajdonképpen ugyanazt jelenti, mint a regényben számtalanszor megfogalmazott tétel – az alkotás értékének legfőbb biztosítéka a művészi látásmód eredetisége, ez pedig csakis az egyéni tapasztalatok elmélyítésével valósítható meg. És bár a gondolat többé-kevésbé általános érvényű, sajátos az, ahogyan Proustnál az alkotási folyamatot befolyásolja, ahogyan a valóság láttatását színezi. Amikor ugyanis Proust feleleveníti életét, emlékeit, érzelmeit, egyben fölébük is emelkedik. Mindenről beszámol, de közben nem feledkezik meg arról, hogy az alkotás több mint átélés – megismerés.
A társasági élet, a barátság, a szerelem – ezek az emberi kapcsolatok fő formái a regényben, s rendre azért derülhet ki az elsőről, hogy vonzó, de üres, a másodikról, hogy megható, de eredménytelen, a harmadikról, hogy lenyűgöző próbálkozás ugyan az emberi kapcsolatteremtésre, de lehetetlen, azért vezet a regény a szenvedés apoteózisához, mert az ítéletet nem az ember, hanem a művész mondja ki.
Az elbeszélő emlékeiben mindvégig érzelmeinek története a legfontosabb. A természet szépségeiben való elmerülés, a művészetek iránti szenvedélyes érdeklődés nagy szerepet játszik ugyan életében, de mindig derűs, nyugodt meditációra serkenti, ébren tartja benne a vágyat, hogy meglelje a bennük talált öröm forrását, hogy ezt az örömöt szavakba öntse. Az emberekkel való viszonya azonban énjének sokkal mélyebb rétegeit mozgatja meg: leszámítva ugyanis a felszínes kapcsolatokat, mindazok, akikhez erős érzelmi szálak fűzik, szenvedést okoznak neki.
Az első az anya, s a magányos esték fájdalmas gyermekkori emlékében már benne van a későbbi szerelmek tragikuma: az áthidalhatatlan ellentét vágy és megvalósulás között. A gyermek még nem sejti, miért kell szenvednie, csak majd a szerelemben ismeri fel, hogy szenvedését a teljesség igénye okozza – lehetetlen a szeretett személyt maradéktalanul birtokolnia. De amikor úgy érzi, esztelenség volt életét arra tékozolnia, hogy a másokkal való kapcsolatban valósítsa meg önmagát, ráébred arra, hogy a fájdalmas kudarc ellenére egyedül a szerelem segítségével ismerhette meg legrejtettebb valóját, érezhette át az emberi lét alapvető drámáját, csak így válhatott íróvá.
Az elveszett időtől az írói hivatástudat felismerése vezet a megtalált időhöz, az a meggyőződés, hogy a valóság művészi megismerése nemcsak a szellem, hanem az élet legmagasabb rendű megnyilatkozása. Az élet most már csak arra szolgál, hogy az alkotás felbecsülhetetlen értékű, pótolhatatlan forrása, nyersanyaga legyen. A fájdalmas emlékeket, megannyi érzés és kapcsolat kudarcát semlegesíti, átlényegül a megismerés, amely felkutatja bennük azt, ami közös, törvényszerű volt, s ami így az alkotás igazságává válhat; a művészet a szeltem győzelme az élet fölött, az alkotás pedig rendkívüli erejű katartikus folyamat.
A művészi átlényegítés alapján veszi Proust a szenvedést is védelmébe. A szenvedés – mondja – megráz és segít megismernünk igazi önmagunkat, míg a boldogság szerepe csak az, hogy hozzá mérten éljük át szenvedéseinket. Ez a gondolatmenet valójában (a feltételezhető mazochizmustól eltekintve) utólagosan, a művész kíméletlenségével és derűjével hagyja jóvá egy emberi élet balsikereit. Csakhogy Az eltűnt idő nyomában legtöbb szereplője ugyanígy szenved, bár ők nem művészek és nem lesz módjuk fájdalmas élményeiktől az alkotásban megszabadulni; Proust önmaga képére formálja alakjait, azzal a különbséggel, hogy megfosztja őket a művészi kiteljesedés lehetőségétől. A legjellemzőbb Swann és Charlus sorsa: valójában mindkettő művész, illetve az lehetne, ha volna bátorsága, ereje és kitartása önmagát választani. Mert „az élet szépsége (bár ez a szó némiképp értelmetlen) s amelynél Swannt megrekedni láttam, a művészeten inneni állomás” – mondja Proust.
Proust saját művészléte fennsőbbségével mond ítéletet szereplői felett, akik nem keresik az élményeik mélyén meghúzódó igazságot, nem képesek szenvedéseiktől a művészet által megszabadulni. Abból tehát, hogy a művészi megismerést az élet, az emberi lét korlátai fölé helyezi, azokkal szemben megváltó hatalommal ruházza fel, az adódik, hogy Proust egyrészt a vele nagymértékben azonosítható regénybeli elbeszélő élettapasztalatában tünteti fel szükségszerűnek a csalódások, kudarcok, szenvedések útját írói hivatásának felismeréséig, másrészt regényének néhány fontos szereplőjét ennek a – valójában (feltételesen) csak a művészre érvényes – szempontnak a kiterjesztésével ábrázolja tragikusan.
Nem tudhatjuk, mekkora teret foglalt el Proust személyes élményeiben a szenvedés, ám ha a mazochizmustól eltekintünk, a szenvedés regénybeli ábrázolásban az a különös, hogy a főszereplő nem ellene, hanem általa, benne találja meg a megírandó regény legfőbb tartalékát, az alkotás legfőbb ösztönzőjét.
Kétségtelenül szubjektív okokkal magyarázható, hogy Proust a művészetet helyezi értékrendjének csúcsára. Az élete alkonyán, betegségével küzdve megalkotott mű önmaga és a világ előtt bebizonyította, hogy nem fecsérelte el életét és tehetségét. A művészet mindent igazolt, mindent feledtetett – illetve száműzte a feledést, erőt adott ahhoz, hogy az emlékek letisztult művészi igazsággá váljanak. Proustnál is fennáll azonban a tételesen megfogalmazott meggyőződés és közötti eltérés. Mit sem érne Az eltűnt idő nyomában, ha mindössze azt kísérelné meg bebizonyítani, hogy az igazi élet a művészet.
Ennél azonban sokkal több a regény: lenyűgöző kísérlet az emberi szenvedélyek megismerésére, egy kor, egy társadalom kivételes erejű megjelenítése, egy élet története, amelyből – valójában az alkotó igazi lényének megfelelően – a természet, a művészet és az emberek nyújtotta örömök, az élet szeretete sugárzik.
Megjelent A Hét II. évfolyama 31. számában, 1971. július 30-án.