– Regényeinek nálunk és szerte a világon nagy sikerük van. Miben látja ön egy írásmű sikerének a titkát?
– Két közismert tényben: az irodalomnak a napjainkat izgató kérdésekről kell szólnia, és szavait a ma emberéhez, minél szélesebb tömegekhez kell intéznie. A társadalom gondjaival szembenéző, azokon javítani akaró irodalom híve vagyok. Az elvont irodalom keveseknek szól és keveseket is érdekel. Mauriac vagy Graham Greene, Sartre vagy Anna Seghers azonban senkit sem hagynak érzéketlenül, műveik felráznak, meggondolkoztatnak. Ezt az irodalmat a film és a televízió sem tudja kiszorítani, mert megtalálja az utat az emberek értelméhez és érzelmeihez. Márpedig nem szabad lebecsülnünk az érzelmeket – ez az emberiség közös nyelve megértésének és talán összefogásának ez eszköze. Úgy gondolom, ez könyveim sikerének is a titka: az emberek velem együtt érzik át a szereplők örömeit és szenvedéseit, azonosulnak velük vagy megtagadják őket.
– Hogyan látja ön irodalom és társadalom viszonyát; véleménye szerint az irodalom visszahat-e közvetlenül az emberek életére, a társadalomra?
– De még mennyire! Bár sokan kétségbe vonják az irodalom közvetlen befolyását, s azt hirdetik, hogy csak szórakozást vagy esztétikai élvezetet nyújt, én azt vallom, hogy a társadalom reális, megoldásra váró kérdéseit ábrázoló művek képesek azonnali és érzékelhető hatást gyakorolni. Nagy öröm számomra, hogy saját könyveim hatásával is érzékeltethetem ezt. A Ketten a halál ellen című regényemben a tüdőbetegek kezelésének elmaradottsága szolgáltatja a hátteret két fiatal tragikus történetéhez. A könyv megjelenését otthon, Ausztráliában botrány, majd ennek eredményeként az orvosi ellátás gyökeres reformja követte. A regényt húsz országban adták ki (a szenvedés és az igazságtalanság mindenütt megindítja az embereket), így talán másutt is hatott, ha nem is oly kézzelfoghatóan, mint odahaza. Más formában ugyan, de lemérhettem a Hőhullám Berlinben hatását is. Megjelenése után mindenfelől ostromoltak: honnan szereztem az értesüléseimet, hol találtam ennyi értékes adatot. Mit válaszolhattam? Tapasztaltam mindazt, amiről írtam. A könyvben nincsen egyetlen adat vagy epizód sem, amely ne lett volna élményem vagy ne lenne tapasztalati fedezete. Emlékszik talán arra a részletre, amikor valakitől megkérdezik, látta-e, mi történt Dachauban, hisz ott élt a koncentrációs tábor szomszédságában, s az illető azt feleli: nem látott semmit, nem nézett oda. Nekem válaszolták ezt. Megdöbbentem… A valóságnak ezt a konok tagadását, a múlt meghamisítását, miközben számtalan bűnös gondtalanul él, aljasságnak éreztem. Mint azt is, ahogy egyesek nyilatkoznak: sok millóan „áldozatul estek” a háborúnak, a németeket viszont „meggyilkolták”. Soha ilyen kényszerítő módon nem éreztem, hogy írnom kell, s nyolc hét alatt készült el a regény. A hatás pedig nem maradt el. A könyvet különben eddig harminc országban adták ki, körülbelül hárommillió példányban. Strauss, akkori hadügyminiszter ellen a norvég diákok regényemmel a kezükben tüntettek, és azt kiáltozták: „Meg fogjuk tudni az igazságot”. Levelek százait kaptam mindenünnen, de leginkább a nyugatnémet fiatalok sorai hatottak meg: meg akarjuk tudni az igazságot – írták sokan –, meg akarunk szabadulni a múlt terhétől, és saját jövőnket akarjuk építeni.
– Az Ön írói munkásságának sajátosságai, hogy az ausztráliai valóság közvetlen ábrázolása mellett megszólaltatja több más ország és kontinens sajátos gondjait is. Miért érzi szükségét, hogy a világ különböző tájain szerzett tapasztalatait íróilag értékesítse?
– Úgy érzem, napjainkban a világ egyetlen közösséget alkot. Utazásaim során döbbentem rá, hogy a politikai reakciónak, a haladás kerékkötőinek mennyire hasonló ideológiai, politikai, gazdasági gyökerei vannak mindenütt. Úton szerzett tapasztalataim alapján a fasizmus veszélyére kívántam figyelmeztetni az emberiséget, mert ez a veszély fennáll Ausztráliában, Dél-Afrikában és másutt is. Napjainkban az emberek szabadságáért, jogaiért, jobb életkörülményeiért folytatott harcát világméretűvé kell tenni – s a különböző országok és kontinensek jobb megismerése ezt szolgálja. Ezért kísérem nagy rokonszevvel a nyugati fiatalság mozgalmait: lázonganak és néha zavarosak, kócosok és elvetik a civilizációt. Odahaza hozzánk is járnak ilyen fiatalok, de én azt szoktam mondogatni: „Csak a fejük ne legyen üres”. Remélem, így is van. Forradalmi erőt látok a mai fiatalságban. Róluk szeretnék írni legközelebbi regényemben, európaiakról, akik ma már tudják, mit akarnak, és hazámbeli ifjakról, akiknek a börtönt is vállalniuk kell, ha megtagadják, hogy Vietnamba menjenek harcolni.
– Befejezésül arra kérem, szóljon néhány szót a mai ausztráliai irodalomról, azokról, akiket Ön különösen közelállónak érez.
– Sok folytatója van ma is a realista irodalomnak, amelynek klasszikus mestere nálunk Henry Lawson volt. Elbeszéléseiben a sajátos ausztráliai tájat, a bennszülöttek és juhtenyésztők életét örökítette meg. Ezt a hagyományt folytatja Katherine Prichard, akit szintén az egyszerű emberek élete foglalkoztat és regényeiben már a munkásmozgalom is helyet kap. Ehhez az iskolához tartozik Mary Gilmore vagy akár Herbert Xavier. Szeretem Maurice West bátor hangú regényeit a Vatikánról vagy a vietnami háborúról. A fiatalabb írónemzedék képviselői gyakran elrugaszkodnak ugyan a valóságtól és divatos irányzatoknak hódolnak, egy dinamikus, sokszínű irodalom azonban sohasem zárja ki az ellentéteket.
Megjelent A Hét I. évfolyama 6. számában, 1970. november 27-én.