• a svéd költészet megújulásáról
• a művészet és az egyén, a művészet és a társadalom szerves kapcsolatáról
• a kétirányú költői érzékenységről
Az írószövetség vendégeként tartózkodott hazánkban Artur Lundkvist, a jelenkori svéd költészet jelentős egyénisége. Megkértük, válaszoljon néhány – a mai svéd irodalom és társadalom kapcsolatára vonakozó – kérdésünkre.
– A húszas évek végén a svéd irodalomban jelentkező egyik költői irányzat – amelyhez ön is tartozott – „primitivizmus” néven vonult be az irodalomtörténetbe. Véleménye szerint milyen társadalmi és szellemi ösztönzői voltak ennek a költői attitűdnek?
– Legfőképpen az a felismerés, hogy a svéd költészet érzés- és formavilága nem tartott lépést a modern európai líra fejlődésével. Szükségesnek látszott, hogy az avantgarde-törekvések meghonosításával vessünk véget az idejétmúlt századeleji erkölcsi idillizmusnak. Ezért hathatott ösztönzőleg irodalmunkra a francia szürrealizmus, a német expresszionizmus, de az újabb orosz-szovjet költészet is – elsősorban Majakovszkij –, akárcsak az amerikai líra, főként Sandburg. Ez utóbbi versei egyben azt is példázták, hogyan lehet a modern városi életforma élményvilágát, konfliktusait megfelelő művészi eszközökkel kifejezni. És mivel Svédország ekkor élte át – a fokozott ütemű iparosítás, a városi lakosság számának gyors növekedése folytán – a természettől való elszakadás egyfajta közösségi válságát, visszahatásként azonnal jelentkezett költészetünkben a természet, az élet erőinek szenvedélyes dicsőítése. A létének sok ezer éves keretei közül kiszakított ember lázadása volt ez a modern civilizáció teremtette formák ellen – miközben ennek ellenére felismerte bennük az újszerű szépséget, az ember alkotta élet erőinek lüktetését. Ez az ellentét hatotta át akkor a svéd költészetet, egyben pedig egy újabb harmónia igénye, egy új embereszmény keresése – azé az emberé, aki a nagyvárosi életformában megőrzi eredendő természeti lény voltát. De szerte az országban a gyárvárosok és az ipari telepek úgy olvadnak bele a természeti tájba, hogy az ellentétesnek vélt oldalak találkozása, békés harmóniája maga fegyverzi le a lázadót. S végül hadd jegyezzem meg, hogy a freudizmus felszabadító hatása, amely döntően befolyásolta Svédország szellemi-erkölcsi arculatát, szintén hozzájárult ahhoz, hogy a költészet az ösztönök, az élet elementáris megnyilvánulásai felé forduljon.
– Véleménye szerint a harmincas évek svéd költészetének és szellemiségének ezek a sajátosságai kihatottak-e a következő évtizedek, mai honfitársainak életérzésére?
– Amennyiben a költészet önkifejezés, a leírt szóért a költő csak önmagának tartozik számadással, s ráadásul maga az alkotási folyamat az előre nem látható indítékok és következmények egész sorát hozza mozgásba. Minden alkotónak s napjaink kulturális szabadságának és egyenjogúságának is legfőbb célkitűzése, hogy szerves kapcsolatot teremtsen művészet és egyén, művészet és társadalom között. Sajnos, úgy tűnik, hogy napjainkban ez egyre kevésbé sikerül, és a felelősség semmiképpen sem hárítható a művészekre. Elsősorban létfeltételeik gyökeres megváltozása készteti ma az embereket arra, hogy mindenekelőtt jólétük és megelégedettségük biológiai és dologi feltételeinek szenteljék figyelmüket – olyan fordulat ez, amely a fejlődés elkerülhetetlen és sok szempontból örvendetes velejárója. Semmiképpen sem állítható tehát, hogy az a költői-emberi program, amelyet a harmincas évek svéd költészete hirdetett, felelőssé tehető abban, hogy az embereket ma kevésbé érdekli a költészet, vagy legalábbis kevesebbet olvasnak, mint azt az ország anyagi és szellemi adottságai indokolnák. Világviszonylatban tapasztalható a tömegkommunikációs eszközök – ebből a szempontból – káros hatása: házhoz szállítják a kultúrát, de főleg annak egy olcsóbb, felhígított változatát, amely nem igényli a személyes, igazi részvételt, nem biztosítja az azonosulás megrázó élményszerűségét. Véleményem szerint várható a tömegkommunikációs eszközök eluralkodására rövidesen bekövetkező visszahatás.
– A megváltozott körülmények ön szerint módosíthatják-e a költő hivatását, a költészet lényegét?
– A költőnek továbbra is a társadalom kovászának kell maradnia – ez indokolja azt, hogy igényt tart a társadalommal szemben bizonyos fajta függetlenségre. Ahhoz, hogy eredményesen gyakorolja hivatását, átfogóan, a lényegbe hatolva, friss szemmel kell látnia és láttatnia, szava csak így válhat felfedező, serkentő erővé. Ezért tekintem a költőre nézve a legnagyobb veszélynek azt, ha feladja személyiségét, mert így elveszti érzékenységét, szellemének rugalmasságát, és nem kerüli el az akadémizmust. A társadalomtól való elzárkózásnak azok a – főleg Amerikában divatos – formái, amelyek a tétlen szemlélődést hirdetik (taoizmus, zen-buddhizmus) meddők és illuzórikusak. Ezzel szemben senki sem menekülhet azoktól a nagyon is valóságos kérdésektől, amelyek az emberiséget foglalkoztatják, és ezek között a legsúlyosabb az az eltolódás, amely az emberek józan ítélőképessége és megfontoltsága, valamint a rendelkezésükre álló erők között fennáll. Az embereknek rendkívüli hajlamuk van arra, hogy ártalmassá, veszedelmessé változtassák a jót – lesújtó képtelenség ez, s az emberiség egész történelmének tanulságai közé tartozik. Optimizmusunkat éppen ezért a valóság-szabta korlátok közé kell szorítanunk, az életnek pedig mi adjunk értelmet szüntelen erőfeszítéssel, az önmagunkkal és a világgal vívott mindegyre megújuló harcban. A kortárs költészetben azoknak az alkotásait érzem hozzám közelállónak, korunk leghitelesebb kifejezésének, akik sikeresen valósítják meg a külvilágra és legszemélyesebb indítékokra egyaránt figyelő, érzékenységében kétirányú költői minőséget.
Megjelent A Hét II. évfolyama 20. számában, 1971. május 14-én.
