Tudós és irodalmár, vagy talán egyszerűen – tudós irodalmár. Költő, irodalomkritikus és műfordító; egyben nemcsak érdeklődése, hanem kutatásai révén is a délkelet-európai népek történelmének, kultúrájának kiváló ismerője. Többször járt hazánkban, adatokat gyűjtött kutatásaihoz, és odahaza beszámolt országunk kulturális jelenségeiről, eseményeiről.
– Mit tekint a mai osztrák irodalom legjellemzőbb vonásának?
– Azt, hogy elsősorban a Szövetségi Németországban írják és olvassák. A magyarázat egyszerű: a könyvkiadás kereskedelmi jellege megköveteli, hogy minden új művet kellő reklámozással, nagy példányszámban dobjanak piacra. Az osztrák kiadók erre nem képesek, illetve nem kelhetnek versenyre például a nagy nyugatnémet vállalatokkal. Ezzel magyarázható, hogy több osztrák származású író Nyugat-Németországban él és alkot. Az osztrák irodalmi élet viszonylagos pangásának a gazdasági tényezőkön kívül azonban általánosabb kultúrpolitikai okai is vannak, s tudomásom szerint megalakulóban van az a bizottság, amelynek feladata lesz, hogy az állam kultúrpolitikáját felülvizsgálja.
– Véleménye szerint van-e összefüggés a mai osztrák közélet, közhangulat és az irodalom visszaesése között?
– Bár tartok a leegyszerűsítés veszélyétől, hadd említsek meg egy erre vonatkozó tételt. Közismert, hogy a századelő német irodalmának legkiválóbb képviselői közül többen – Kafka, Musil, Rilke – osztrák származásúak. Műveik szorosan kapcsolódnak a monarchia társadalmi és szellemi ellentmondásaihoz, rendkívül sokrétű válságához. A közelmúlt viszont, különösen a második világháború utáni évek, bizonyos egyensúlyállapotot teremtettek, s lehet némi igazság abban, hogy emiatt szorult háttérbe a válaszkeresés, a tisztázás művészi kényszere. Mindez elsősorban a prózára érvényes, költészetünknek sikerült a háború után megújulnia. Ugyanakkor tapasztalható, hogy az írói állásfoglalás, véleménynyilvánítás igénye ma különösképpen a nyugatnémet irodalmat jellemzi, mivel a modern társadalmak sok égető kérdése, ellentmondása itt vetődik fel a legélesebben. És valószínű, hogy az osztrák irodalom is akkor talál ismét önmagára, emelkedik legjobb korszakának a színvonalára, amikor a látszatokon túllépve tud vallani életünkről, valóságunkról. Kissé ezt igazolja az utóbbi évek egyetlen jelentős osztrák felfedezettjének, Peter Handkének a fellépése is. A kérdés persze a fenti képletnél bonyolultabb, hiszen számolnunk kell az olvasói érdeklődés alakulásával, a tömegkommunikációs eszközök hatásával, a kereskedelmi szempontok eluralkodásával is. Rendkívül alacsony például az irodalmi folyóirataink száma, irodalmi életünk szegényes, Bécs mellett két-három városra korlátozódik.
– Ausztria sajátos földrajzi helyzete az, hogy a két társadalmi rend találkozási pontján fekszik, érezteti-e hatását az ország szellemi életében?
– Ausztriában mindig sokfelől jövő szellemi-művészi törekvések találkoztak, Bécs kissé a közvetítő szerepét játszotta Nyugat- és Kelet-Európa között. Bizonyos vonatkozásokban ez a szerep sajátosan alakult. Ennek az érzékeltetésére a legtalálóbbnak nem a híd, hanem a vasúti váltó hasonlatát érzem, ugyanis az új művészeti törekvések és politikai gondolatok forrásvidékükről sokfele nem a legrövidebb úton, hanem Bécs közvetítésével jutottak el. Ma már a szellemi élet nemzetközi központjai megszaporodtak; az irodalom, a tudomány legjelentősebb, legérdekesebb újdonságai nem Ausztriában jelennek meg először a német nyelvterületen. Bécs tehát nem a szellemi élet kiváltságos központja többé, de továbbra is jelentős nemzetközi találkozók színhelye, itt épül például az UNIDO-nak, az ENSZ gazdasági kérdésekkel foglalkozó szervének a központja.
– Kérem, mutassa be röviden az Österreichische Ostheite című folyóiratot, amelynek nemcsak szerkesztője, hanem egyik legtermékenyebb szerzője is.
– Az évente négyszer megjelenő folyóiratot az Osztrák Kelet- és Délkelet-európai Intézet adta ki. Mint azt a neve is jelzi, az intézet a Dunamenti országok illetve a Görögországtól a Szovjetunióig terjedő térség történelmi szempontú tanulmányozásával foglalkozik. Jelentős kezdeményezése a Duna menti államok térképészeti feldolgozása; a folyamatban levő nagyszabású munka első kötetei már napvilágot láttak. Az intézet történelmi részlege az időközben felfedezett dokumentumok alapján, illetve új szempontok szerint, új módszerekkel folytatja az egykori osztrák monarchia sokoldalú vizsgálatát (az intézet kiadásában jelent meg például Robert A. Kann terjedelmes monográfiája a monarchia nemzetiségi politikájáról), a gazdasági részleg pedig összegyűjti és feldolgozza a délkelet-európai államok fejlődésére vonatkozó adatokat, összesíti az egyes országok sajtójának ilyen vonatkozású anyagait; hasonlóképpen, a jogi szekció a hivatalos közlönyök alapján nyomon követi a törvényhozás rendszerének alakulását. Az intézet munkásságára általában jellemző az érintett terület sokrétű történelmi vizsgálata, illetve a törekvés mai valóságának minél átfogóbb felmérésére, múlt és jelen összefüggéseinek megvilágítására. Hasonló szellemben készül folyóiratunk is, amelyben hazai szerzők mellett főként az egyes országok tudósai, szakemberei számolnak be kutatásaik eredményeiről, országuk múltjának vagy jelenének egy-egy kérdéséről. A folyóirat objektív, megbízható tudományosságával szerzett magának megbecsülést és – érdekességként említem –gazdasági szakemberek is felhasználják a délkelet-európai országok életében való tájékozódásra.
– Milyen szálak fűzik önt személy szerint e népek kultúrájához, történelméhez?
– Általában valamennyi délkelet-európai nép történelmével, kultúrájával foglalkozom. Cikkekben, tanulmányokban számoltam be a román kultúra jelenségeiről, eseményeiről; fordítottam is a román irodalomból, A. Baconsky elbeszéléskötetét. Rövidesen megjelenik doktori értekezésem, amelyben megvizsgálom a macedo-románság történelmi-társadalmi kérdéseit.
– Milyen általánosabb érvényű következtetésekre jutott a kis népek, nemzetiségek tanulmányozása során?
– Kutatásaim során néha sokat vitatott, sokféleképpen értelmezett kérdésekkel találtam magam szemben, például a kisebbségi sorsra, általában az osztrák-magyar monarchia nemzetiségi politikájára vonatkozóan. Számomra talán a legfontosabb felismerés az volt, hogy nem képzelhető el a nemzetiségi állapot általános elmélete, ennek a helyzetnek nincsenek állandó ismérvei, hanem mindig a konkrét történelmi, gazdasági, társadalmi viszonyok szabják meg valamely nemzetiség helyzetét.
Megjelent A Hét III. évfolyama 11. számában, 1972. március 17-én.