Lapunk egyik régebbi számában már szóltunk az Alif című, Tuniszban kiadott folyóiratról, amelynek társszerkesztője a francia költészeti díjjal kitüntetett, erdélyi származású orvos, Lorand Gáspár.
A francia és arab nyelven megjelenő folyóirat mintegy összegezi az arab világ irodalmi törekvéseit; érzékenyen figyel az új próbálkozásokra, vitákat szervez hagyomány és korszerűség viszonyáról a társadalmi és kulturális élet mai összefüggései között, emellett nagy teret szentel a világirodalom helyi közvetítésére is; például a többnyire minden számban jelentkező francia irodalom mellett szocialista országok költőit bemutató válogatásokat közöl, így tervében szerepel a romániai költészet bemutatása is. A születő irodalom pártfogásának és népszerűsítésének, valamint a szélesebb, elfogulatlan érdeklődésnek ez a kettőssége nem kismértékben járult hozzá ahhoz, hogy az Alif rövid idő alatt tekintélyes rangot vívott ki magának.
A folyóirat legfrissebb száma érdekes tanulmányt közöl Jean Fontaine tollából a tunéziai arab nyelvű irodalom fejlődéséről a függetlenség kivívása után.
A tizenhét év leforgása alatt 123 mű látott napvilágot, vagyis az évi átlag 7,2. A középarányos azonban nem tükrözi az irodalom és a könyvkiadás fejlődését, ugyanis a folyamat nem töretlen és nem egyenes vonalú; 1956 után az irodalmi termés csökkent 1959-ig, majd 1966-ig fokozatos növekedés észlelhető, utána pedig gyors fellendülés, amely 1970-ben tetőzött – azóta az irodalmi termés nagyjából ezen a szinten mozog. A tanulmány szerzője a jelenséget társadalmi okokkal magyarázza: a függetlenség kivívása után sokan saját költségükön jelentették meg műveiket, de mivel a kísérlet nem vált be (főleg anyagi okokból), a folytatás elmaradt. Másfelől az írók és művészek éppen ezekben az években minden energiájukat a közösségi cselekvésre, az új társadalmi rend megszervezésére irányították. Az irodalmi élet jelentős dátuma 1966 – ekkor hozták létre az állami kiadóvállalatot, amely az irodalmi termés 45 százalékának a megjelentetését biztosítja. A művek műfaji megoszlását tekintve a költészet áll az első helyen, az irodalomkritikának pedig a legkisebb a részaránya; valamennyi műfaj első ízben 1970-ben jelentkezett együttesen. Még egy adat, amely ennek az irodalomnak a születő-alakuló jellegét érzékelteti: a 123 megjelent műből mindössze tíz haladja meg a háromszáz lap terjedelmet (ezzel szemben 56 mű nem éri el a száz lap terjedelmet).
A mai tunéziai arab irodalom tartalmi kérdéseiről szólva Jean Fontaine mindenek előtt azt hangsúlyozza, hogy folyamatról, fellendülőben lévő jelenségről van szó, amelynek legfőbb jellemzője, hogy fokozatosan háttérbe szorul a francia nyelv használata, illetve egyaránt csökken a francia nyelven művelt irodalom részaránya és jelentősége. A vizsgált korszak irodalmi termését elemezve, a szerző úgy véli, hogy ma is fontos szerepet tölt be az irodalmi köztudatban a „klasszikus irányzat”, amelynek a képviselői – műfajtól függetlenül – hagyományos „irodalmi” nyelven írnak, hagyományos témákról. A jelen társadalmi kérdései – például a nők helyzete – különösen rövid prózai műfajokban szólalnak meg (Hind Azouz és Yahya Mohamed írásaiban). Külön hely illeti meg ebben a sorban Tahar Ben Achour monumentális Korán-magyarázatát, amelyet 1968-ban a köztársasági elnök díjával jutalmaztak. A klasszikus irányzathoz kapcsolódik a nemzeti múlt hősi hagyományainak az ápolása is, különösen a költészetben. Másfelől éppen a költészetben szólalt meg a legerőteljesebben a neoklasszicizmus, amely a hagyományos formákat modern tartalmak közvetítésére használja fel.
A tanulmány szerzője a „realista irányzat“ címszó alatt tárgyalja a regényt, amelyről megjegyzi, hogy a köztudat „tájirodalom“-nak nevezi, noha egyik-másik mű – a jellegzetes helyi problémákon túl – általánosabb mondanivalót hordoz. A legjelesebb tunéziai regényíró Béchir Kraief, aki húszéves korában megjelentetett könyve után húsz évig hallgatott, majd a Kudarc című kisregénye után 1961-ben átfogó történelmi freskóval jelentkezett, 1969-ben pedig megjelentette eddigi legrangosabb művét, amely egy család sorsa köré építi fel Tunézia 1910 és 1930 közötti történelmét.
Külön fejezetben foglalkozik a tanulmány az irodalom fórumaival, az írói beérkezés lehetőségeivel. Érdekes sajátosság, hogy az irodalom népszerűsítésében fontos helyet foglal el a rádió és a televízió: az „irodalombarátok“ című rádióműsorban elhangzó szövegeket megvitatják, összemérik, a legjobbat díjjal jutalmazzák és megjelentetik a rádió lapjában. Az irodalmi folyóiratok külön gondot fordítanak a fiatal tehetségek felkarolására.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 16. számában, 1975. április 18-án.