Elültek már a harag, a felháborodás, a számonkérés hullámai. Budapesten tüntettek is amiatt, hogy december elsején a magyar és a román miniszterelnök koccintott a románok nemzeti ünnepe alkalmából a Kempinski szállóban rendezett fogadáson.
Nem erről kívánok beszélni a továbbiakban, azaz nem közvetlenül erről. Hanem Trianonról – másképp. Nem a nosztalgiáról, hanem annak visszájáról.
Nemzeti tragédia. Valóban az. Az elmúlt évszázad néhány milliónyi erdélyi magyarjához hasonlóan nekem ezt igazán fölösleges magyarázni. Fölöttébb zavar azonban, ha némelyek szájában Trianon emlegetése egyet jelent azzal a feltételezéssel, hogy ha nem következik be a Versailles környéki békék igazságtalansága, akkor minden másként lenne – a javunkra. Ebből csak annyi igaz: minden másként lenne.
Játsszunk egy cseppet a történelemmel, engedjük szabadjára képzeletünket! Merítsünk ehhez bátorítást Bibó Istvántól (l. Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna), akinek az uchrónia módszerét tekintve e játékban, kellő szerénységgel, nyomába szegődünk.
Mondjuk tehát azt, hogy Trianonban Erdély kérdése a magyarok javára dőlt el. Szerkesszünk politika-történetet e feltételezésből kiindulva!
Hogy is kezdődött? A Jászi Oszkárral Aradon folytatott tárgyalások után a románok körében felülkerekedik az a nézet, hogy ők jobban járnak, ha a Romániával való unió helyett a Magyarországhoz tartozást választják. Bukarest megpróbálja őket diszkreditálni és félreállítani, de ez nem sikerül, és Bratianu minden igyekezete ellenére a párizsi béke-konferencia szentesíti ezt a döntést: Erdély Magyarország része marad. E döntés hátterében az erdélyi román vezetők – Maniu, Vaida Voevod, Cicio-Pop – közös helyzetértékelése áll, akik úgy ítélik meg, hogy az adott történelmi pillanatban a fő veszélyt a térségben a bolsevizmus terjedése jelenti, ezért a román nemzetre nézve is fontosabb annak elhárítása. Így eshetik meg, hogy titokban megegyeznek a Tanácsköztársaság elleni akciót előkészítő konzervatív magyar politikusokkal, és sikerül velők elfogadtatniuk Erdély autonómiájának gondolatát annak fejében, hogy lemondanak a Romániával való unióról.
Horthy hatalomra jutása után megvalósul Erdély autonómiája. Noha nem megy könnyen, végül minden érdekelt elfogadja, hogy az autonómia csak a történelmi Erdélyt érinti, a Partium viszont nem tartozik bele. Az új politikai felállást az erdélyi magyarok nyílt ellenszenvvel fogadják, a szászok ellenben támogatják.
Eltekintünk az autonóm Erdély és Budapest között a politikai intézmények viszonyát szabályozó dokumentumok ismertetésétől. Legyen elég annyi, hogy a közös minisztériumokat (külügy, hadügy, pénzügy) leszámítva Erdélynek önálló kormánya és saját parlamentje van. Alapokmánya szerint ezek fölött áll azonban a Nemzetek Tanácsa – tizennyolc tagja közül hatot-hatot delegál a három nemzet a magyar, a román és a szász közösség – elfogadásuk előtt ugyanis ez hagyja jóvá vagy küldi vissza újratárgyalásra a törvényeket. Ennek élén, a Budapesten kinevezett kormányzói biztos áll.
E politikai intézmények működése közel tíz éven át nagyjából zavartalan, biztosítja a társadalmi békét és a nemzetek közötti egyetértést. A románok parlamenti többségét ellensúlyozza a Nemzeti Tanács, illetve a magyar és a szász képviselők együttműködése. A kezdetben szinte minden szavazatot megszerző Román Nemzeti Pártnak 1926-tól mindinkább számolnia kell az ellenzéki Erdélyi Román Néppárttal, amely az évtized vége felé egyre nyíltabban kezdi hangoztatni az egyesülés gondolatát A politikai légkör gyökeresen megváltozik 1931-ben, amikor erdélyi magyar politikusok befolyásos csoportja követelni kezdi az autonómia eltörlését. Az évtized közepére a helyzet tarthatatlanná válik, 1936-ban a budapesti parlament eltörli az autonómiát. A mindhárom nemzet körében feléledő szélsőséges politikai csoportosulásuk akcióinak megfékezésére 1937-ben bevezetik Erdélyben a katonai adminisztrációt.
Az 1918-ban elszenvedett politikai kudarc rányomja bélyegét a román állam további alakulására. Minthogy elégedetlen a Versailles-i békeszerződéssel, Bukarestnek nem marad más választása: hivatalos politikává emeli a revizionizmus gondolatát. Sietve rendezi viszonyát Moszkvával: szerződést köt a szovjet kormánnyal, amelynek értelmében szociáldemokrata kormányzás mellett megőrizheti az autonómiát élvező Besszarábiát, cserében viszont engedélyeznie kell a kommunista párt működését Romániában. Ennek következtében a húszas évek román parlamentje viharos politikai csaták színhelyévé válik ugyan, de a korábbi évtizedekhez mérten lényeges demokratikus átalakuláson megy át. A harmincas évek közepétől gyors ütemben növekszik a Liberális Párt népszerűsége, amely az Erdéllyel való egyesülést tűzi zászlajára, követeli a szovjetbarát politika felülvizsgálását, és szorgalmazza a németekhez való közeledést. A liberálisok győznek az 1937-ben tartott választásokon, és azonnal együttműködési szerződést kötnek Németországgal. A román-szovjet viszony elmérgesedik, de a németek védőszárnya alatt a román állam sikeresen átvészeli a következő két esztendőt. 1939-ben, a Ribbentropp-Molotov paktum megkötése után a román diplomácia eléri, hogy Moszkva is támogassa a német–olasz terv szerint végrehajtott bécsi döntést, amely kettéosztja Erdélyt.
1941-ben mind a magyar, mind a román kormány részt vállal a németek Szovjetunió elleni háborújában. Bukarest azonban már 1943-ban megpróbál tárgyalni a moszkvai vezetőkkel az esetleges átállásról. Ennek is része van abban, hogy szélsőjobboldali tisztek egy csoportja katonai puccsal átveszi a hatalmat és fokozza az ország háborús részvételét a németek oldalán. 1944 augusztusában a román és a német csapatok kemény ellenállást tanúsítanak a Iasi-Kisinyov vonalon támadó szovjet haderőkkel szemben. A szovjeteknek csak szeptemberben sikerül elfoglalniuk Bukarestet. Időközben Magyarország már augusztus közepén békét köt a szovjetekkel, és a magyar csapatok részt vesznek Dél-Erdély és Havasalföld felszabadításában.
Erdély második világháború utáni sorsát Sztálinnak az a meggyőződése dönti el, hogy két erős állam: Jugoszlávia és Magyarország léte földrajzi fekvésük miatt fontosabb a kommunista tábor szempontjából, mint Románia. A párizsi békeszerződés visszaállítja Magyarország korábbi határait, vagyis Erdély teljes területe újra magyar fennhatóság alá kerül.
Az ország gazdasága a hatvanas évekig lassan ugyan, de egyenletesen fejlődik, a hatvanas évek közepétől azonban nagyjából a brezsnyevi érával párhuzamosan – a vezető apparátus dogmatizmusa gátat vet a további fejlődésnek. A magyar vezetés a hetvenes években közeledik az NDK-hoz, s a nyolcvanas években ez a két ország próbál a leghatározottabban szembeszállnia gorbacsovi reformokkal.
1944-ben a románok Magyarország összlakosságának 20 százalékát teszik ki. A magyar kommunisták a lenini nemzetiségi politika elveit követve a széles körű jogegyenlőség hívei. Így jön létre az a három autonóm tartomány, ahol – természetesen a párt ellenőrzése alatt – megvalósul a román többségi önkormányzat. A párt és az állam központi szerveiben a románok számarányuk fölött képviseltetik magukat. A magyarok körében mindez románellenes érzelmeket gerjeszt, s noha a pártvezetés harcol a nacionalizmus ellen, az etnikumok közötti feszültséget nem sikerül felszámolnia. E feszültségnek állandóan tápot ad az is, hogy Kelet-Magyarország városaiban egyre nagyobb számú román közösség alakul ki. Ami Budapestet illeti: az ott élő románok lélekszáma 1930-ban 12 ezer, 1952-ben 60 ezer, 1986-ban eléri a 300 ezret. Az új közigazgatási törvény elfogadásakor, 1963-ban a román autonóm tartományokat megszüntetik. Diszkréten, de következetesen a párt- és állam-apparátus a románok visszaszorítására törekszik. Nemcsak a magyar politikai osztály, hanem a magyar értelmiség is újra szembetalálja magát a régi dilemmával: lehet-e bízni a románok lojalitásában, vagy pedig növekvő lélekszámuk, az új generációkban újjáéledő nacionalizmusuk Erdély elszakadásának veszélyét vetíti előre.
Románia a fordított utat járja be ezekben az évtizedekben. Sztálin halála után a liberális gazdaságpolitika hívei lesznek hangadók a pártvezetésben, az ő irányításukkal végrehajtott reformok nyomán a lakosság életszínvonala állandóan emelkedik. Átveszik a jugoszláv modell számos elemét és sajátos önkormányzati demokráciát honosítanak meg. A hetvenes évektől magyarországi románok tízezrei kérik az áttelepülést a szomszédos országba. A nyugati kölcsönök adta lehetőségeket bőven kiaknázó Románia a nyolcvanas években mind a fejlődés dinamikáját, mind a társadalmi viszonyok rendezettségét tekintve sikeres országnak mondható.
Idáig tartott képzeletbeli játékunk a történelemmel. Mivel arról szól, hogy „mi lett volna, ha”, természetesen a lehetetlen birodalmába tartozik. Talán jó lehet azonban arra, hogy az ember elgondolkodjék két dolgon. Az első: a magyar történelem nagy kérdése nem az, hogy mi történt a trianoni palotában, hanem az, hogy mi történt Trianon előtt.
Vajon nem félrevezető a magyar történelemnek az a felfogása, mely szerint mi kétszáz éven át előbb harcban álltunk, majd kiegyeztünk az osztrákokkal, de a nemzet sorsában ez a nyugati szomszédság volt a meghatározó? Trianon felől nézve tagadható-e, hogy szinte ugyanannyira meghatározónak bizonyult az a másik, keleti szomszéd is, amely mint lázadó nép (Horea, 1784), majd mint fegyveres ellenség (1848-49) eleinte csak keresztezte történelmi utunkat, de sokáig még egységes állama sem volt. 1859-től 1918-ig azonban akkora utat tett meg a nemzetté válásban, hogy – természetesen másokkal együtt, a kedvező nemzetközi feltételek jóvoltából – érvényesíteni tudta politikai akaratát a magyarsággal szemben? Vajon nem kell-e történetírásunknak választania: vagy helyesli 1848 forradalmárainak döntéseit, akik nem vették figyelembe a románok politikai érdekeit, helyesli 1867-et, amikor újra a magyarság ellen fordították őket, de akkor úgy kell kezelnie Erdély elvesztését, mint következményt, vagy pedig Trianont a történelmi értékelés mérvadó kritériumának tekinti, akkor viszont el kell marasztalnia a katasztrofális kimenetelű 19. századi nemzeti politikát?
Másodjára azon érdemes elgondolkodni, hogy az Erdélyt 1918-ban megőrző Magyarország feltehetően jobban hasonlítana a mai Romániához, mint Ausztriához. A mostani Magyarország azért van épp annyival közelebb Ausztriához, amennyivel Románia távol van Magyarországtól, mert megszabadult az „erdélyi kérdéstől”. Bármilyen szomorú és hihetetlen, Magyarországnak jót tett az, amit a magyarság tragédiájának nevezünk:” Trianon. Ez persze nem elégséges ok, hogy szeressük, de azért jó, ha tudjuk, hogy miért és hogyan kárhoztatjuk.
Kolozsvár, 2002. december 28.
Megjelent az Erdélyi Riport 2003-as első számában.
