A Secolul 20 százötvenedik száma a világirodalmi folyóiratunktól megszokott alapossággal, szerény igényességgel ismét „súlypontosan“ egyetlen témát állít figyelmünk középpontjába: az egzotizmust. A szerkesztői választást indokolva Dan Haulica bevezető esszéje nemcsak az alkalmi összeállítás szellemi koordinátáit vázolja fel, egyben programszerűen jelzi a folyóirat egész betájolását is – valójában ez a következetesség emeli a folyóiratnak ezt a szokásostól alig eltérő számát ünnepivé. Felderíthető volna, hány külföldi író nevével találkozott a hazai olvasó először a Secolul 20 lapjain, vagy melyek azok a jelentős művek, amelyek e hasábokon hódították meg a hazai közönséget. Azonban a folyóirat kezdettől fogva másra, többre is vállalkozott: a kultúra átfogó fogalma jegyében fogant műveltségeszmény terjesztésére. Ezt a célt szolgálták „monografikus“ számai – többek között például a humorról, a fantasztikus irodalomról, a sportszellemi arculatáról, Perzsiáról és Olaszországról, amelyek sohasem kimerítő adattárként vagy csupán színpompás körképként, hanem az egymást keresztező, egymást kiegészítő művészi törekvések feltérképezésével, a múlt és a jelen párhuzamba állításával, a szakosodott művészetismeret és -szemlélet tágításával keltettek szellemi izgalmat.
Némileg sarkítva, a mi fogalmainkkal úgyis mondhatnák, hogy a folyóirat elsődlegesen irodalmi beállítottsága ellenére sem irodalomcentrikus, ám ebben a szerkesztői felfogásban – amelyet egyre inkább indokol könyvkiadásunk frissebb és mozgékonyabb tájékozódása is –, nincs semmi kihívó szándék, ellenkezőleg, a művészi szépnek és értelemnek, kultúráknak és koroknak ez a párbeszéde nyílt és korszerű szellemiség hordozója, amely a művészi érték egyetemességében oldja fel a különböző művészetek egyediségét. Remekművek válhatnak mércévé vagy példaképpé művészek és olvasók számára, ám egy kultúra számára ahhoz, hogy önmagában és a világban eligazodjék, nélkülözhetetlen a hasonló szellemi modell.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 50. számában, 1973. december 14-én.