Brémond abbé, a tiszta költészet teoretikusa, botcsinálta költőnek nevezi, Lucian Blaga pedig megjegyzi róla: ő az egyetlen a versfaragók között, aki jobb verseket ír, mint egy született költő. Paul Valéryt illették ezekkel a kétértelmű dicséretekkel, s talán most, születése századik évfordulóján, érdemes ezen elgondolkoznunk.
Valéry személyiségének alapvető meghatározója a gondolkodó és a költő képességeinek találkozása, olyan képességeké, amelyek – ha nem is zárják ki egymást – más-más követelményeknek engedelmeskednek, más-más utat szabnak meg az alkotó szellemnek. Valójában a kritikai érzékkel párosuló rendkívüli műgond élezi ki ezt az ellentétet a századvég francia költészetében. Mintegy a naiv és szentimentális költészet schilleri szembeállításának igazolásaként a romantika után a francia költészet a végletek felé sodródik: a spontaneitás helyett Baudelaire meghirdeti a szigorú tudatossággal szerkesztett forma eszményét, hogy utána Mallarmé, majd a nyomdokaiba lépő Valéry a gondolati-esztétikai rendszer követelményeihez igazodó költészet elvét vallja. De ez már egyben Apollinaire és Breton kora is, a visszahódított spontaneitásé, a kifejezés szabadságának végletes kockázatáé.
Valéry az értelem megszállottja, szenvedéllyel kutatja a szellem alkotó képességeinek mibenlétét. A descartes-i kétely fegyverével kíméletlen következetességgel halad előre; a meggyőződés hajtja, hogy minden eredmény erősíti szellemét, alkalmassá teszi képességeinek tökéletesebb birtoklására. De útján találkozik a kísértéssel, hogy szellemét nem eszköznek, hanem célnak tekintse, hogy a teremtő szellem helyett előnyben részesítse a tiszta szellemet, amely – szerinte – elszakad a világtól, önmaga felé fordul és saját tökéletesedésén munkálkodik; kirekeszt magából mindent, ami homályos és esetleges, hogy megóvja öntudatának – feltételezett – zavartalan folytonosságát. S a szellem ilyenképpen való szabad gyakorlásának végső kísértése, hogy kozmikussá táguljon, névtelenné váljék – elszakadjon hordozójától, megtagadja azt, hogy valami legyen. Ez pedig a teljes tagadással, a megsemmisüléssel egyenértékű.
Valéry fejlődésének ezt a szakaszát rögzíti fiatalon megjelentetett két prózai írása, a Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe és az Este Teste úrral. Rajtuk kívül még mindössze néhány költeményt publikált, amikor hátat fordít az irodalomnak, és csaknem húsz évig hallgatásba merül. 1917-ben közli Az ifjú Párka című költeményét, 1920-ban pedig a Tengerparti temetőt, s rövidesen a legismertebb, a legtekintélyesebb költő hazájában. Hosszas hallgatása kétségtelenül azzal magyarázható, hogy választania kellett: hű marad-e szelleme abszolút, embertelen követelményeihez, vagy enged viszonylagos emberi igényelnek. Döntenie kellett, hogy az őmagát megtermékenyítő szellem – a korlátlan kényszer – vagy az önmagát alkotásaiban eláruló tudat – a korlátozott szabadság – birodalmát választja. Valéry az utóbbira hajlott, de nem semmisítette meg azt sem, amivel az első tudását, az emberi lét konfliktusainak ismeretét gazdagította.
A gondolkodó nem hallgattatta el benne a költőt. Nemcsak azért, mert szellemét vonzzák, foglalkoztatják a test és a lélek szenvedélyei, mindaz, ami az érzetekben feltárul előttünk, de azért is, mert ez mindenekelőtt valóság számára, amelynek súlyát lehetetlen tagadnia; olyan tények, amelyek eltérítik vagy hatalmukba kerítik a szellemet, azonosulnak vele, illetve ellenkezőleg, hozzásegítik ahhoz, hogy felismerje önmaga azonosságát.
A költő nem távolodik tehát messze a gondolkodótól – bizonyíték rá, hogy Valéry leggyakoribb témája Narcissus. Számára benne testesül meg a lét és megismerés ellentéte: Narcissus sosem érheti el tükörképét, ha pedig önmagára figyel, csak fájdalmas ürességet talál magában. Ez a konfliktus hatja át Valéry két nagyszabású költeményét, Az ifjú Párkát és a Tengerparti temetőt is. Az elsőben a mitikus-valóságos alak ébredéséből lét és nemlét fájdalmas összeütközése bontakozik ki, de a költemény az élet mámoros igenlésével zárul; a kíméletlen önvizsgálatot visszaszorítja a szemlélődőnek saját lényével való azonosulása, az öntudat békéje. A Tengerparti temető a gondolkodás öröme és kényszerű korlátai, az eszményi tökéletesség és a legyőzhetetlen kétely útvesztőiből szintén az elemek, az élet vonzásához, vállalásához vezet.
Az értékek harca, de egyben az elemek harca, a természet és a szellem küzdelme – ez Valéry költészetének legfőbb sajátossága. Szelleme követelményei szerint költő – ez határozza meg esztétikáját –, de lénye emberi törvényei szerint is. S ehhez nemcsak a letisztult tudat tartozik hozzá, hanem annak zavaros, gondolkodás előtti állapotai is, az érzelmek és a szenvedélyek, az irracionális. Az értékek rendjének kialakításába pedig – bár a szellem önmagát részesíti előnyben – az emberi lét egészének szempontjai szerint az élet is beleszól.
Ez a kettősség adja Valéry költészetének hallatlan feszültségét. Kivételes erővel sikerült megörökítenie a szellem és a lét, a tudat és az élet ellentmondásos egységét, egyaránt dicsőítenie a szellemet és az életet. Botcsinálta költő, mert képességei és hajlamai az elvont megismerésre csábították, és azok ellenére – bár nem tőlük elszakadva – kellett a költészetet művelnie, s gondolatait a fogalmak helyett a szavakra bíznia, az érzéki világba ereszkednie. Versfaragó – mert nem engedett az alaktalan, spontán megérzésnek, hanem helyette a megszerzett, meghódított szépség híve volt, a megkomponált zeneiségé, a hibátlanul felépített szerkezeté.
De mindenképpen költő, aki az érzékenység, szenvedély és szellem sajátos találkozása révén alkotott maradandót. A francia nyelv elvontságára támaszkodott, de óvakodott is tőle, s a meditáció mélységét sikerült ellensúlyoznia, összhangba állítania képeinek személyes és érzékletes erejével.
Vállalkozása ezért csaknem egyedülálló: Valéryt egy lépés választja el az ezoterizmustól, illetve – bármily furcsa – a szürrealizmustól. Életműve az európai költészet fejlődésében az a pont, amely évszázados hagyományt összegez s egyben sejteti az arra következő visszahatás indokoltságát,
Megjelent A Hét II. évfolyama 45. számában, 1971. november 5-én.
