Baudelaire születésének 150. évfordulóján
Mennyire fejezik ki a költők egy kor szellemét és mennyire határozzák meg a korszellemet ők maguk – nem könnyű eldönteni. Hatásuk-jelentőségük azonban elsősorban mégiscsak azzal mérhető, ahogyan önmagukat és korukat megörökítették, s ahogyan alkotásaikban későbbi nemzedékek is önmagukra ismernek, illetve azzal, amit újabb korok szelleme, ízlése, művészi törekvései próbálkozásaikból, megsejtéseikből elfogadnak, igazolnak, továbbvisznek. S ha vannak is költői életművek, amelyek önmagában zárt, tökéletes rendszere ellenáll a folytatásnak, megtagad bármiféle ösztönzést, mások – bár nem kevésbé tökéletesek – kiindulópontul szolgálnak a szellem új csapásainak.
Baudelaire költészete az utóbbiak közé tartozik. Vele zárul le a romantika érzésvilága, és ő az első modern költő, annak a modern kornak az első költője, amelyben az alkotó és a társadalom viszonya alapvetően megváltozik, és e változás döntő módon kihat az irodalom további sorsára.
Az eluralkodó korlátoltság, üresség és közöny felismerése kiábrándítja a költőt korából, a társadalomtól való elzárkózás, annak megvetése pedig a költő fejére idézi kortársainak érdektelenségét és gyűlöletét, miközben a költőt az őt megillető elismerés és megbecsülés hiánya méginkább szembeállítja kortársaival. Az utóbbi mozzanat feltétlenül döntően befolyásolja költő és társadalom viszonyát, és éppen Baudelaire költészetének egyik alapélménye. Amikor a költő azt írja, hogy abban a világban, amelyben élni kényszerül, „az álom nem testvére a cselekvésnek”, nemcsak lázongó szellemét igazolja, hanem hosszas érvénnyel jelzi a költő választását is, visszavonulását a Művészet birodalmába. S amikor nemzedékének alkotói egyben lenézéssel tagadják meg, utasítják el a romantikus retorikát, ezt nem egy elvont ízlés-eszmény nevében teszik, tettük a művész helyének, szerepének a romantikusokéval homlokegyenest ellenkező felfogását is tükrözi. Nevetségesnek érzik, hogy a költő egykor, határtalan önérzettel, az emberiség szellemi vezérének képzelte magát, akire az egész világ figyel és hallgat, és azt hitte, mindent meg kell, meg szabad énekelnie tehetsége és az érdeklődés jogán. Bármennyire naivnak találja azonban elődeinek ezt a hitét, az újabb kor költőjének tapasztalnia kell, mennyire nehéz nélküle meglennie.
Kétségtelen: annak a költői megújulásnak, amelynek „a tisztaság megszállottjai” voltak az úttörői, a művészi ízlés reakciója volt az alapja. A romantika pátoszával, dagályosságával, érzelem-kultuszával való szembefordulás szülte meg a határtalan műgond, a tiszta tökéletesség eszményét. Ez az eszmény egyben módosította a költőnek önmagával szembeni igényét, s megcsonkított hivatásának tudatával párosulva megváltoztatta a francia költészet további útját. Hiszen épp akkor vesztette el a költő a cselekvés eredményességébe, a szellem tevőleges hatásába vetett hitét. Nem véletlen, hogy a XIX. század második felének oly sok művésze züllött bohém vagy hóbortos különc, s élet és művészet – azóta számtalanszor érzelgősen szemléltetett – szembeállását éppen Baudelaire érezte át, elsőként, a legfájdalmasabban.
Természetes ez, hiszen Baudelaire lényének alapvető vonása a tisztánlátás. Költészete és példája hatását egyaránt annak tulajdoníthatjuk, hogy hallatlan tudatossággal élte át és öntötte versbe drámáját. Baudelaire nem elsősorban és legfőképpen formaújító (bár az is), ezért a vele kezdődő fordulatot nem magyarázza az ízlés változása. Alkata és élményvilága kétségtelenül rendkívül összetett, ellentmondásos, önmagában azonban ez sem magyarázza sikerét. A művészet forradalmait voltaképpen az váltja ki, ahogy létéről, szabadságáról, harcairól az új viszonyok között újszerűen vall az alkotó.
Baudelaire tudatosságával és művészi igényével új költői minőség ölt testet, amely a művészi tett mindenhatóságát hirdeti. (Ez a meggyőződés, mely a századvég esztéticizmusában szélsőséges, új alakot ölt, mondatja majd Mallarméval, hogy a világ létének egyetlen értelme, hogy belőle egy szép költemény szülessen! Ezért a költő a legköznapibb, a legocsmányabb tárgyat is versbe foglalhatja, mert azt a szellem, a forma megnemesíti. Az érzékek, a testiség élményei az egész ember, a valóságos ember igazságának erejével követelnek helyet költészetében. Leplezetlen érzékisége, amely véget vet a századelő szemérmességének, előbb botrányt okozott majd fokozta a feléje forduló érdeklődést. Érzékisége azonban több mint erotika: a színekkel és illatokkal, a tárgyakkal és a formákkal való azonosulás vagy azonosítás képessége, melynek Baudelaire megtalálta a legalkalmasabb művészi kifejezését végletesen konkrét képeivel, nyelvének nyers erejével.
S ezzel megint csak utat tör a modern költészetnek: lerázza a fennköltség, a nyelvi purizmus kötöttségeit, elveti – az egész elkövetkező költészet számára is – az ízléstelenséggel azonosított nyelvi szabadság vádját.
A költő azonban maga is ki van szolgáltatva szelleme kíméletlen világosságának, s ez a szellem mindenre választ keres és mindent önmagához mér. Él benne a tisztaság vágya és az eszményi harmónia látomása, de kénytelen szembenézni saját valóságával s a földi léttel, a test vágyaival és saját kételyeivel: kiábrándult és telhetetlen, mindent silánynak, szánalmasnak és undorítónak talál. Az unalom – a Baudelaire-i spleen – annak az érzése, hogy már minden megtörtént, semmi új nem várható: a mindentudás betegsége. Ebből fakad a kábítószerek és a halál dicsőítése, a váratlannal kecsegtető titokzatosság vonzása s mindené, ami elbódít, elkápráztat vagy felcsigáz. A kínzó bűntudat, akárcsak az a különös állapot, amelyet a bűn nosztalgiájának nevezhetünk, szintén az önemésztően lázongó tudat terméke. Néha félelmetes, csaknem visszataszító, amit a költő önmagáról, az emberi létről mond, s a megváltás egyetlen reménye éppen a versbe foglalt tökéletes harmónia.
Baudelaire elkeseredett, dühödt, kétségbeesett költő, de nem azért, mert ugyanaz emberként is, hanem azért, mert kíméletlen szellemének önmagát vetette prédául. Nem az őszinteség igényével, hanem annak minőségével forradalmasította a költészetet, nem azzal, hogy önmagáról írt, hanem azzal, hogy milyen mélyre hatolt önmagába.
Ő és akik ezt az utat járták – Rimbaud, Mallarmé, Valéry –valamennyien a szellem misztikusai, s mindenikük mintha egy szót keresne, egy csodatevő szót, amely mindent megvilágít, mindennek értelmet ad, s szüntelen küzdelmük közben, mintegy vigasztalásul, próbaképpen, a művészi tökéletesség legmagasabb mércéjét állítják maguk elé. Baudelaire közöttük az első, aki a romantikusokkal szembeállítva azt az érzést kelti bennünk, hogy költészete a némaságból született, időnkívüli pillanat. S mennyire félelmetes rokonságot tartanak követői a hallgatással! Az elérhetetlen tökéletesség vágya, az igazság metafizikus szenvedélye annyira elriasztja őket mindattól, ami esetleges, múlékony, hogy ez a költészetet is megsemmisüléssel fenyegeti. Rimbaud fájdalmas kiáltása némaságba vész, Mallarmé körül is ott settenkedik a halálos, meddő csend, s Valéryt ugyancsak megkísérti a hallgatás. Aztán az újabb visszahatás sem marad el: a metafizikus igazságkeresés okozta gátlás feloldódik a könnyedség és játékosság kultuszában, majd megszűnik a szürrealizmus tudatosságellenességével.
Baudelaire kötetnyi verse az érzés és a műgond, az érzékletesség és a költői bátorság újszerű mintájaként kétségtelenül óriási hatást gyakorolt az európai költészetre. De szellemének drámája és választása ennél nagyobb horderejű: egy modern művészsors és a tudatosság megtestesítőjeként az európai szellemiség egyik ma is létező irányát szabta meg. Valéry és Thomas Mann, Rilke és Proust művész-felfogása és művészet-eszménye nem létezhetnék az ő példája nélkül.
Megjelent A Hét II. évfolyama 15. számában, 1971. április 9-én.