Milliónyi könyv, kiadvány szolgálja napjainkban a szellemi értékek cseréjét. Mégse teszik fölöslegessé tudósok és művészek szervezett vagy spontánul születő találkozásait, s nemcsak azért, mert a gondolat legrövidebb útja két ember között a személyes kapcsolat, de azért sem. mert a sokasodó személyes kapcsolatok népek és országok kölcsönös megismerésének, barátságának az építőkövei.
Ez a meggyőződés vezette Paul Engle professzort, az Iowa-City-i egyetem tanárát és feleségét, amikor 1967-ben International Writing Program (Nemzetközi Irodalmi Program) néven megszervezték a világ minden tájáról meghívott fiatal írók találkozóját. Több tehetséges román író szintén így látogatott el Amerikába. Paul Engle a napokban hazánkban járt.
– Kérem, ismertesse röviden a Nemzetközi Irodalmi Program megszületését, jellegét.
– Talán azzal kezdeném, hogy az iowai egyetem volt az első Amerikában, ahol megpróbálkoztak azzal, hogy a diákok ne csak a különböző művészetek – az irodalom, a zene, a festészet, a szobrászat – elméleti alapjait ismerjék meg, hanem maguk is alkossanak. Sőt, az egyetemi fokozatokat is el lehet nyerni eredeti műalkotásokkal – jómagam például verseskötetemért kaptam meg 1932-ben a Master of Arts érmet. Nos, így született meg 1940-ben a kezdeményezés, amelyből létrejött a Program in Creative Writing (Irodalmi Alkotási Program). Ezzel megteremtettük a lehetőséget – egyelőre csak amerikaiak számára –, hogy fiatal tollforgatók gyűljenek össze Iowában. Az évek során tanítványaink közül hírneves írók kerültek ki: Flannery O’Connor (akinek posztumusz elbeszéléskötete az idén elnyerte a tekintélyes National Book Award-díjat), Tennessee Williams, Philip Roth. A tanítás úgy folyt, hogy saját írásainkat elemeztük, de persze segítségül hívtuk a modern próza és költészet nagyjainak műveit is, Joyce, Eliot, Yeats, Proust, Rilke szövegein szemléltettük a nyelv magasfokú művészi használatát. Huszonöt éven át vezettem a programot, amikor 1964-ben felmerült az ötlet, hogy megpróbáljuk kibővíteni, nemzetközivé tenni. A tervet 1967-ben sikerült is megvalósítanunk, létrejött az International Writing Program (Nemzetközi Irodalmi Program), amely huszonöt írónak ad módot, hogy ösztöndíjasként hét hónapot töltsön Iowában. A pénzügyi alapot intézmények és magánszemélyek adományai biztosítják. Ajelöltek megválogatásában egyetlen szempontunk a tehetség. Leggyakrabban olyan írók ajánlása alapján döntünk, akiknek a véleményében megbízunk, de a meghívottak maguk is javasolnak honfitársaik közül újabb jelölteket. Ösztöndíjasaink programja meglehetősen szabad, hetente egyszer azonban mindnyájan összeülünk, s ilyenkor valaki előadást tart hazája költészetéről, irodalomról. De jó alkalom ez arra is, hogy a meghívottak megismerkedjenek, megbarátkozzanak egymással; vallom, hogy a szellem világa nem ismer földrajzi, nyelvi korlátokat, századunkban pedig különösen közös nyelvet beszélünk. Nagy sikere volt például Sorescu előadásának, aki általában igen népszerűvé vált. Különben nemsokára megjelenik kétnyelvű verseskötete. Az írók ezenkívül kedvükre utazhatnak az országban, de nemcsak azért, hogy lássák, megismerjék Amerika különböző vidékeit, hanem hogy előadóesteket is tartsanak.
– Mi volt az ön számára az év irodalmi eseménye?
– Ne feledje, hogy csak az év felénél tartunk! Hadd gondolkozzam kissé. Nos, számomra Eliot költeménye, A puszta ország kéziratának a kiadása volt a legjelentősebb esemény. A költeménynek egy gépelt és egy írott kéziratáról tudtunk, s mindkettőről azt hitték, hogy elveszett. Tavaly azonban megtalálták az írott kéziratot. Mint kiderült, Eliot odaajándékozta egy barátjának, akitől Eliot lánya örökölte, ő pedig eladta a New York-i Public Library-nak. Így kerülhetett sor a kézirat kiadására, de számomrakevésbé fontos a kézirat kalandos útja, mint maga a könyv, amelyben minden változtatás – a törlések, a javítások, egészében kimaradt szakaszok– piros nyomásban olvasható. Rendkívül izgalmas élmény volt nyomon követni egy nagy mű születését, magát az alkotási folyamatot.
– Volt-e valami, ami különösképpen felbosszantotta az elmúlt hónapok irodalmi életében?
– Természetesen naponta ezer dolog bosszant fel. Leginkább azonban az elmúlt hónapokban azon bosszankodtam – bár úgy is mondhatnám: azt fájlaltam –, hogy az óriási energiával indult beatnik- és hippy-mozgalom, illetve irodalmi vetülete elvesztette erejét, ellaposodott. Márpedig a rossz vers akkor is rossz, ha nagyhangú. Jelenleg általában szélcsend van az amerikai költészetben, némileg ismét az útkeresés korszakát éljük. Érdekesnek tartom viszont, hogya legfiatalabb költők csendes, visszafogott, mondhatni szégyenlős hangon szólaltak meg. Nemrég jelent meg Quickly Dying Here (Rövid haldoklás) címen egy antológia – tizenkilencéves költő egyik verscíme került az antológia borítólapjára –, amely mintha a mai világ erőszakosságára való visszahatásáról tanúskodna. Ezek a fiatal költők azt vallják, hogy az orkán tombolását lehetetlen visszaadni, ezért inkább a szellőt éneklik meg, az apró dolgokról szólnak. Jellemző, s talán jelentős fordulat ez.
Megjelent A Hét III. évfolyama 25. számában, 1972. június 23-án.