Három héttel ezelőtt jelent meg Párizsban a Gallimard kiadónál Sartre legújabb, Flaubert-ről írott munkája, A család bolondja. A művet nagy érdeklődés fogadta, hiszen hét éve, A szavak óta Sartre-nak nem jelent meg újabb munkája; 1966-ban már két fejezetet közölt a készülő könyvből, az egész megjelenése azonban egyre eltolódott. S úgy tűnik, a könyv rá is szolgált az érdeklődésre: arányai (két kötet, több mint 2000 oldal), a vállalkozás igénye, az annak idején megjelent részletek egyaránt kivételes jelentőségűnek ígérték, s az első visszhangok szerint (Les lettres francaises, Le Monde) be is váltja ezt az ígéretet.
Nem első ízben vállalkozik Sartre egy írói attitűd vizsgálatára, egy életmű felmérésére. Baudelaire, Mauriac, Genet művészetének és egyéniségének szentelt hosszabb-rövidebb, szenvedélyes hangú, gyakran elfogult tanulmányaiban azonban a megismerés kissé leleplezéssé vált, nem az emberi-művészi értékek felmutatásához, hanem azok kétségbe vonásához vezetett. Úgy tűnik, A család bolondja alapvetően különbözik ezektől – ezúttal Sartre-t a teljes megértés szándéka vezérli. Az első kritikák szerint A család bolondja ezért egyidejűleg szépirodalom és antropológiai kísérlet.
A megjelenés napján a Monde-nak adott interjújában Sartre maga is úgy véli, hogy Flaubert életútjának a követése művét a XIX. századi Bildungs-romanokkal rokonítja: a fiatalkor tapasztalatainak, élményeinek értelmezéséből kiindulva fokozatosan tárja fel az érett férfi szellemi és lelki alkatát. Ugyanakkor a tények felhasználása és értelmezése mellett Sartre mindegyre segítségül hívja képzelőerejét, hogy megtalálja az ismert tényeket, eseményeket összefűző, magyarázó lelki indítékokat.
A család bolondja igazi jelentősége, a vállalkozás lényege azonban abban rejlik, ami a művet a bölcselethez közelíti. Előszavában Sartre így fogalmazza meg szándékát: „Mit tudhatunk ma egy emberről? Úgy éreztem, hogy erre a kérdésre csak akkor lehet válaszolni, ha egy konkrét esetet tanulmányozunk; mit tudunk – például – Gustave Flaubert-ről?”
Vagyis A család bolondjában Sartre kísérletet tesz arra, hogy valamennyi rendelkezésére álló dokumentum birtokában, de egyben az értelmező, rendszerező szellem munkájával feleljen arra a kérdésre, hogy megismerhető, megérthető-e az ember. Válasza feltétlenül igenlő, és a kísérlet sikerét főként a vizsgálódás módszerének helyes megválasztásától és alkalmazásától, valamint a kutató szemléletének elfogulatlanságától teszi függővé: „Célom az, hogy bebizonyítsam: minden ember tökéletesen megismerhető, feltéve, hogy a megfelelő módszereket alkalmazzuk és rendelkezésünkre állanak a szükséges dokumentumok”.
A kritikusok szerint Sartre joggal mondhatja, hogy „ilyennek képzelem Flaubert-t, de a szigorú módszeresség alapján úgy vélem, ilyen is volt”, mert művében a humán tudományok teljes ismeretanyagát és módszertanát megpróbálja értékesíteni egy olyan szintézisben, amelynek középpontjában az ember áll, mint a teljes megismerés tárgya.
Felvetődhet persze a kérdés: miért választotta Sartre éppen Flaubert-t? A paradox válasz ez lenne: valójában Flaubert választotta Sartre-t. Az összegezés csak egy befejezett élet vizsgálata révén valósítható meg, csak így lehetséges valamennyi adat birtokában az összefüggő, egymást megvilágító, értelmező tények összemérése, a megértéshez elengedhetetlen elfogulatlan szemlélet. Ezért veti el Sartre azt a gondolatot, hogy önmagán végezze el ezt a kísérletet, mert az önmagunkkal való azonosulás lehetetlenné teszi az elfogulatlanságot.
Az említett interjúban Sartre hozzáfűzi, hogy hosszú időn át csöppet sem szerette Flaubert-t és szereplőit. Úgy érezte, az író „önmagát ábrázolja szereplőiben és – mivel ő szadista és mazochista volt – nyomorultaknak és ellenszenveseknek festi őket”. Később Flaubert levelezésének olvasása közben sok meglepő részletre bukkant, mely új megvilágításba helyezte a művet és az írót, s érdekelni kezdte a különös mű és e különös alkotó viszonya.
Flaubert a Bovarynét utálattal, óriási erőfeszítéssel írta. „Amire a Bovarynét tanulmányozva először felfigyelünk – mondja Sartre –, az a kudarc; egy ember kudarca, aki megadja magát sorsának, aki gyermekkorában elvesztette önmagát, s később is csak bizonyos mértékben talált vissza önmagához és aki következésképpen saját kudarcát belefoglalja a könyvbe. De a könyv győzelem is… A győzelem pedig olyan alkotót tételez fel, aki más, mint a regényébe szerencsétlen önmagát belevetítő Flaubert, akiről könyvem első kötetei szólnak.” Mivel magyarázható ez a kettősség, mi az oka – ezt szándékszik Sartre kimutatni. Munkáját nagymértékben megkönnyítette, hogy Flaubert fiatalkori művei és levelei tele vannak könnyen értelmezhető jelképekkel, utalásokkal, vallomásokkal.
Sartre tehát jelzi, hogy következik a folytatás. Az összegezés nem zárult le, az első két kötetben kialakított kép még nem a teljesség, annak csupán az első lépcsőfoka. Flaubert súlyos neurózisban szenvedett, és Sartre a betegség okait a gyermekkorban keresi. Elemzi Flaubert viszonyát az apjához, anyjához és fivéréhez, és az apa ridegségéből, szigorából, az anyai szeretet hiányából, a bátyjával szemben érzett alacsonyabbrendűségi érzésből vezeti le az én-tudat sérüléseit. Ezekkel a hatásokkal magyarázza képzeletének én-tudata alakulásában betöltött óriási szerepét, ehhez kapcsolja Flaubert lelki alkata egyik lényeges elemének, a passzivitásnak a kialakulását, amely egyaránt kimutatható érzelmi életében és írói látásmódjának hideg pesszimizmusában, akárcsak stílusának abban a sajátosságában, hogy kerüli a cselekvő igemódot. (Hasonló értelemben beszél Malraux Flaubert „szép, dermedt regényeiről”.)
A családi kapcsolatok lelki-érzelmi következményeinek elemzését azonban Sartre összekapcsolja a nevelés, a társadalom hatásának vizsgálatával. S ezzel a kutatás még nem ér véget: „a harmadik kötetben azt fogom vizsgálni, hogy az, amit én objektív szellemnek nevezek, miként tételezi fel Flaubert neurózisát. Más szóval: bár nem hiszem, hogy a művészet vagy az irodalom a neurózisban gyökerezik – noha a neurózis gyakran jelentkezik a művészeknél –, úgy vélem, hogy a l’art pour l’art megkövetel egyfajta neurózist. Szükségesnek látszik tehát, hogy több író (a Goncourt-fivérekre és főként Leconte de Lisle-re gondolok) példája alapján tanulmányozzam az 1850-es évek művészeti törekvéseit. Az első két kötetben látszólag kimutatom, hogy egyéni konfliktusai alapján miként találja fel Flaubert a l’art pour l’art-t. Valójában azért találja fel, mert azt, aki 1835-40-ben tollat ragad, az objektív szellem története arra készteti, hogy magáévá tegye az utóromantika neurotikus szemléletét, vagyis a l’art pour l’art-t”. Sartre úgy tervezi, hogy a Flaubert-ciklust a Bovaryné „újraolvasásának” szentelt negyedik kötet zárja le.
Sartre régebb bírálta Flaubert művészi látásmódját, a valóságtól való elfordulással vádolta. A család bolondja tanúsága szerint változtatott álláspontján. Véleménye szerint csak Flaubert műveinek felszínes vizsgálata keltheti azt az érzést, hogy hiányzik belőlük az elkötelezettség, mert „az irodalmi elkötelezettség végső soron azt jelenti, hogy valaki az egész világ, a mindenség terhét vállalja magára.” Saját választásáról szólva pedig hangsúlyozza, hogy A család bolondja, ha a múltba fordul is, szervesen kapcsolódik eddigi kutatásaihoz, nem jelent a valóságtól való menekülést, ellenkezőleg: „célom az, hogy bemutassak egy módszert, amelyre majd egy újabb módszer épülhet – ez szerintem időszerű, korunkat érintő vállalkozás”.
Megjelent A Hét II. évfolyama 23. számában, 1971. június 4-én.
