Kísértet járja be az országot, Horthy Miklós kísértete. Szobrot állítanának neki, teret, utcát, hidat neveznének el róla, megnyitották az egykori bunkerét, menye kerületi díszpolgárságot kapott, s a közszolgálati televízió is szükségét érezte, hogy két egymást követő napon műsorára tűzze Koltay Gábor egyoldalú, a kormányzó iránt elfogult Horthy-filmjét. Sebők János írása.
Horthy kenderesi újratemetése óta sokan és sokszor próbálkoztak már Horthy Miklós politikai restaurációjával, történelmi „érdemeinek” elismertetésével, de ezek a kísérletek – a tényekkel szembesülve – előbb-utóbb elhaltak. Most viszont – úgy tűnik – minden korábbinál erősebb a szándék, hogy ne csak történelmi piedesztálra emeljék a kormányzót, de sulykolják is a köztudatba, hogy makulátlan múltjával, nemzetépítő és országgyarapító államférfiként ő egyike a legnagyobb magyaroknak.
Horthy életéről, pályájáról, a róla elnevezett korszakról még nem készült el ugyan a nagymonográfia, de a történész szakma jelesei a fontos részletkérdések kapcsán (Magyarország hadba lépése, zsidótörvények és deportálások, hadüzenetek a nagyhatalmaknak, a II. hadsereg és a munkaszolgálatosok „vágóhídra” küldése, újvidéki vérengzés, az ország német megszállása, kiugrási kísérlet stb.) már tisztázták szerepét, s megpróbálták őt elhelyezni – nem éppen pozitív megítéléssel – a XX. század magyar történelmében.
Ám a jobboldalon, minden történelmi tény, dokumentum, bizonyíték, állítás ellenére, ma is rendületlenül ápolják a Horthy személyével kapcsolatos kultuszt, és a mostani politikai erőtérben igen hatásosan terjesztik a Horthy-mítosz hazugságait. E hazugságoknak Koltay filmje remek összefoglalója, illusztrációja, s mostani bemutatója további lökést adhat a kormányzó személyével kapcsolatos tévhitek, legendák ébren tartásához.
Horthy személyével, tetteivel többen, többször foglalkoztak már, ezért a film kapcsán most csak annak a részleteit szeretném feleleveníteni, hogy miért nem állították bíróság elé, s miért kerülhette el, kormányzóként és Legfőbb Hadúrként, más perbe fogott és kivégzett, bebörtönzött kelet-európai vezetők sorsát. Miért köszönheti Sztálinnak, hogy háborús bűnösként sem a nürnbergi törvényszék, sem pedig a hazai népbíróság nem ítélte el?
Tanúként Nürnbergben
A sikertelen kiugrási kísérlet után Horthyt és családját a németek Bajorországba, Weilheimbe szállították, ahol 1944. október 18-tól Hirschberg báró kétemeletes, barokk kastélyában helyezték el őket.
Az amerikaiak 1945. május 1-jén vonultak be a városba, majd rövidesen őrizetbe vették a kormányzót, s hadifogolyként különböző helyeken von Rundstedt, von Weichs, von Papen, Göring, Dönitz, Szálasi és mások társaságában tartották őrizetben, végül átszállították Mondorfba, a legfőbb háborús bűnösök luxemburgi gyűjtőhelyére. Innen augusztus 9-én vitték tovább Wiesbadenbe, ahol közel négyhónapos fogság után először augusztus 28-án hallgatták ki.
Az amerikaiak szigorú védőőrizetben tartották, de nem adták ki más országoknak, pedig a jugoszláv hatóságok már május közepe óta kérték a kiadatását a magyar hadsereg Újvidéken elkövetett atrocitásai miatt, s Horthy neve felkerült az Egyesült Nemzetek Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottsága (UNWCC) által közzétett listára is. A kormányzó sorsáról azonban nem a bíróságok, hanem a Kelet-Európát is felosztó, a Győzelem napjától kezdve már egymással is rivalizáló nagyhatalmi vezetők döntöttek.
Horthy 1945. szeptember 24-től december közepéig tartózkodott Nürnbergben, de a szövetségesek ekkor már nem kívánták a vádlottak padjára ültetni. Horthy már csak tanúként szerepelt (írásos vallomással) a tárgyaláson. Bár dokumentumok egyelőre nem állnak rendelkezésre (ez ügyben az orosz levéltárak még sok meglepetéssel szolgálhatnak), hogy kik, mikor és miben egyeztek meg Horthy személyét illetően, de feltételezhető, hogy ebben a „kegyelmi döntésben” angol, amerikai és szovjet részről elsősorban aktuálpolitikai érdekek és szempontok, s nem a Horthy által elkövetett cselekmények, döntések súlya, vagy az ezekhez kapcsolódó felelősség mérlegelése játszották a döntő szerepet.
Horthy a kihallgatások után, 1945. december 18-án Weilheimbe is visszatérhetett, bár az igazságszolgáltatás Damoklész kardja még hónapokig a feje fölött lebegett, mert a jugoszláv újbóli kiadatási kérelmeit a szövetséges hatóságok csak 1946 tavaszán utasították el véglegesen. Ebben a veszélybe került kormányzó érdekében írt levél is befolyásolhatta őket. A levelet a Horthyval szimpatizáló magyar körök juttattak el a pápának, a jugoszláv kiadatási kérelem elutasítása érdekében. Ennek hatására 1946. február 14-én a szentszéki államtitkárság levelet írt Nagy-Britannia vatikáni nagykövetéhez, D. G. Osborne-hoz, amelyben azt kérik, hogy XII. Pius pápa VI. György angol uralkodóval együtt járjon közbe a kormányzó érdekében, „aki a magyar nép tiszteletét és becsületét élvezte, és akit meg kellene kímélni attól, hogy igazságtalanul perbe fogják a jugoszláv hatóságok.”
A britek akceptálták a kérést, Bevin külügyminiszter vizsgálatot rendelt el Horthy felelősségének ügyében, majd a szakértői vélemények meghallgatása után „diplomatikus” álláspontot foglalt el március 11-én kelt feljegyzésében, vagyis az amerikaiakra bízta, kiadják-e a kormányzót a jugoszlávoknak, vagy sem..”
Az amerikaiak szintén diplomatikusak voltak a számukra súlytalan és érdektelen „Horthy-kérdést” illetően, s mivel Kelet-Európa nem tartozott az USA érdekszférájába, Horthy vitára okot adó ügyét sem erőltették. Az amerikai fővádló, Jackson meglátogatta Horthyt, és személyesen közölte vele, hogy az amerikai kormány részéről nem emelnek vádat ellene, és ezt Titónak is a tudomására hozták. A Nürnbergi Törvényszék hivatalosan azzal utasította el a jugoszlávok kiadatási kérelmét, hogy „korlátozottak a bizonyítékok. (A náci háborús főbűnösök nürnbergi perének lezárulása után Truman mégiscsak felajánlotta Sztálinnak Horthy kiadását, de a generalisszimusz nem élt a lehetőséggel.)
Sztálin Horthyt egy új kelet-európai sakkjátszma egyik figurájaként akarta felhasználni. Egyrészt tekintettel volt a feszült magyar belpolitikai helyzetre, a kommunisták harcára a hatalomért (ezért Horthy magyarországi perbe fogása szóba sem kerülhetett), másrészt Horthy felelősségének „bagatellizálásával” Titót akarta gyengíteni. Egyes történészek szerint Sztálin döntésében szerepet játszott az az aggodalom is, hogy egy Horthy-ellenes per túlzottan megerősítheti Titót a balkáni térségben. Sztálin Horthyval kapcsolatosan mindig csak kiugrási kísérletét, valamint fegyverszüneti kezdeményezését hangsúlyozta, s egyéb cselekedeteiről, illetve az ezekkel kapcsolatos felelősségéről rendre „megfeledkezett”.
Horthyt, nürnbergi elengedése után, az európai politikai szalon kivetetette a tagjai közül. Leveleire nem válaszoltak, tárgyalni nem akartak vele, s mint azt a korabeli magyar lapok is megírták, 1948 elején elutasították bajor állampolgársági kérelmét. Hiába kért letelepedési engedélyt az Egyesült Államokban, Bajorországban, Svájcban, sőt az utóbbiban persona non gratanak nyilvánították. Ezek után a család – nem utolsósorban Horthy feleségének megromlott egészségi állapota miatt – 1948 decemberében Salazar Portugáliájába költözött, ahol a kormány vendégszeretetének köszönhetően, Escorilban biztosítottak számukra lakhelyet.
Megélhetésükről – a közhiedelemmel szemben – nem a megmentett zsidóság képviselői, hanem az úgynevezett Horthy-alap gondoskodott, amelyet Apponyi Madeleine hozott létre, s befizetői között volt John F. Montgomery, volt amerikai nagykövet, Pátyi László, Horthy ügyvédje és Chorin Ferenc. Ami a Horthy antiszemitizmusával ellentétbe állított „hálás zsidóságot” illeti: ez a fogalom csupán a kenderesi újratemetés óta vált ismertté, amikor Horthy lelkes híve, Blumgrund János Bécsben élő egykori üldözött (jelenleg vitéz Almási Szabó János, a Horthy Miklós Társaság bécsi elnöke) ezzel a felirattal helyezett el koszorút a kormányzó sírján.
Magyarországi megfontolások
A moszkvai kommunista emigránsok már a német megszállást követően háborús bűnösként számoltak Horthyval. Ezt az MKP hazakészülődő vezetői 1944. szeptember 28-án közzétett, Magyarország demokratikus újjáépítésének és felemelkedésének programja című kiáltványukba is belefoglalták. A program első pontja a „háborús bűnös”, illetve” „hazaáruló” Horthy hatalomból való azonnali eltávolítását és különbíróság elé állítását szorgalmazta. Ez a követelés a későbbiekben is többször megismétlődött.
A Debrecenben összeülő ideiglenes nemzeti kormány 1945. január 25-i ülésén például Teleki Pál fia, Teleki Géza kulturális miniszter vetette fel ismét a „Horthy-kérdést”, majd Horthy amerikai őrizetbe vételének hírére, 1945. május 4-én a kommunista befolyás alá tartozó Délmagyarország című napilap vezércikke követelte, hogy a nyugati szövetségesek azonnal adják ki „a legnagyobb háborús bűnöst” Magyarországnak.
A felszabadulást követő belpolitikai harcok közepette azonban az ideiglenes kormány miniszterelnöke, Dálnoki Miklós Béla, valamint a kisgazdapárt által delegált külügyminiszter, Gyöngyösi János igyekezett megvédeni a kormányzót a kommunista vádak ellen, s utóbbi, ennek érdekében, még diplomáciai akcióba is kezdett. Gyöngyösi 1945 júniusában az angolszász hatalmak budapesti képviselői előtt fejtette ki azt a „kompromisszumos” meglátását, hogy az élő Horthyt – politikai tényezőként – nem tudná többé elképzelni Magyarországon, de azt sem tartja célszerűnek, hogy az ex-kormányzót háborús bűnösként perbe fogják, halálra ítéljék, s így mártírt csináljanak belőle. „A legajánlatosabb dolog az lenne, ha soha nem térne vissza Magyarországra” – jelentette ki, s mivel mindezt a magyar kormány álláspontjaként közölte az angol és amerikai misszió tagjaival, ezzel közvetve tudomásukra hozta: Magyarország kormánya a jövőben nem kérné a szövetségesektől az egykori kormányzó kiadatását.
Nem alaptalan tehát a kérdés, hogy vajon ki vagy mi akadályozta meg, hogy az angolszászok őrizetében lévő, 77 éves, egykori államfőt a magyar hatóságok is kikérjék a szövetségesektől, és éppúgy felelősségre vonják, mint más politikai és katonai vezetőket, akiket súlyos közvetett és közvetlen felelősség terhelt a háború idején elkövetett bűnökért?
A talányt elsőként Nagy Ferenc egykori miniszterelnök emlékirata fejtette meg: 1948-ban papírra vetett, Küzdelem a vasfüggöny mögött című visszaemlékezésében részletesen ismerteti Sztálin álláspontját ebben a kérdésben. A miniszterelnök által vezetett kormányküldöttség 1946. április 9-én érkezett meg hivatalos látogatásra a Szovjetunióba.
Az esti vacsora után, feketézés közben Sztálin Horthyra terelte a szót: – Mi van Horthy kormányzóval? – Nem tudunk róla többet, mint amennyi hír beszivárog Magyarországra róla, feleltem. – Kérem, ne ítéljék el Horthyt, mondotta Sztálin, a társaság általános elképedése közben. Először is, Horthy öregember már, azután pedig nem szabad elfelejteni neki, hogy mégiscsak fegyverszüneti ajánlatot tett 1944 őszén…. A társaságban ülő néhány magyar kommunista elvörösödve hallgatta Sztálin nagylelkű kijelentését Horthyról.
A történteket több személyes visszaemlékezés is megerősíti. Így például Hajdú Endre, aki a negyvenes évek második felében négy évig az igazságügyi minisztérium sajtóosztályának vezetője volt, megírja: az oroszok nem engedték, hogy Horthy is rajta legyen az angolszász hatalmaktól kikért háborús főbűnösök listáján. Az az álláspontjuk, hogy akivel fegyverszüneti megállapodást írtak alá, az később nem lehet háborús főbűnös – írja az egykori sajtófőnök.
Ezekből a visszaemlékezésekből egyértelműen kiderül, a kormányzó a „moszkvai nagyfőnök” döntésének, illetve „sugalmazásának” köszönhette, hogy Magyarországon sem vonták felelősségre. Sztálin álláspontjának megismerése után a Horthy személye körüli viták 1946 nyarára Magyarországon is elcsitultak. A történtektől függetlenül, az akkori vádpontokat és érvényben lévő törvényeket, rendeleteket figyelembe véve, őt is vád alá helyezhették volna. Amikor mostanában személyét sokan megpróbálják piedesztálra emelni, nem árt ezt tudni. Horthy egy letűnt kor levitézlett szereplője volt, aki a körülmények számára szerencsés összejátszása folytán elkerülte a számonkérést.
Megjelent a HVG 2011. május 26-i számában.
