A tizenhetedik század második felének elején Angliában megjelenik egy spontán csoportosulás; tagjai hóbortos egyéniségek, eretnek ízlés és a megismerés szertelen szenvedélye köti össze őket; keresett olasz kifejezéssel virtuosinak nevezik magukat.
Mi is volt egy ilyen virtuoso? Abban az értelmében, amely most minket érdekel, a szót először egy párizsi tudósító használja azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik 1633 júniusában Galileo Galileit körülvették mielőtt tanait ünnepélyesen visszavonta volna. Ott az áll, hogy a tiszteletre méltó aggastyán körül voltak tutti i virtuosi di Roma. Tudósok szerint a szó 1651 táján jut el Angliába, azoknak a személyeknek a megjelölésére, akik egyaránt érdeklődnek a tudományok és a művészetek iránt, akik elmélyülten kutatják azok valamelyikét vagy többet is közülük, a virtuoso művelt ember, választékos amatőr, ritkaságok gyűjtője.
A virtuosoknak ez a csoportja alkotja a magját a később oly híressé vált, 1662-ben alapított The Royal Society of London for Improving Natural Knowledge-nek. A kortársak indokoltan nevezhették volna a Royal Society-t jelentéktelen (bár tiszteletre méltó) különcök marginális csoportocskájának. A marginális kezdeményezés nyomán létrejött intézmény mind a mai napig magánjellegű.
Termékeny hajlamain kívül mi különböztette meg a virtuosot az átlagembertől? Ezt a jellemző különbséget Robert Boyle rögzíti Christian virtuoso (1690) című könyvében: „az ember virtuoso, vagyis kísérleti filozófus lehet anélkül, hogy feladná keresztény öntudatát”. Más szóval a virtuoso olyan keresztény, aki kinyilvánítja különbözőségét. Abban a korban az erény elengedhetetlenül a szabályok betartására késztette az embert: a beilleszkedés parancsát többre tartották az individualizálásénál. A virtuosok azonban anélkül tételezték különbözőségüket, hogy szakításra törekedtek volna, minthogy a tudatos cselekvés révén kisebbségbe kerültek, peremhelyzetre ítélték magukat, s a különbözőséghez való – általuk törvényesnek tartott – jogot követelték. A peremlétet értékké emelő döntésükkel a virtuosok olyan folyamatot indítottak el, amely döntően kihatott Európa sorsára: az átmenetet a hangsúlyos individualitástól (amely mindig is létezett) az individualizmushoz mint elvhez.
Vessünk egy pillantást az ezt megelőző európai helyzetre. A középkor, vagyis a latin Európa nemzetközi volt. Bonaventurának, Albertus Magnusnak, Aquinói Tamásnak nincs nemzetisége. A tizenhatodik században a művelt közösségek – Erasmus, Vives, Olahus, a Bizánc katasztrófáját túlélő görögök, az olasz építészek, a reneszánsz festők és szobrászok révén – továbbra is nemzetköziek. Georges Gusdorf azt állítja, hogy ennek az etnikum fölötti és egységes kultúrájú társadalomnak a haldoklása akkor kezdődik, amikor – 1562-ben – Viret feltalálja a kozmopolita szót, ezzel jelölve Guillaume Postel, a „vallás és a filológia kalandora” kezdeményét (ld. Les sciences humaines et la pensée occidentale, 1969). Egy évszázaddal később a nemzeti hovatartozás érzésének más hangsúlyos jelentése van. Berre Bayle-t megviseli a tény, hogy hazátlan, Christiaan Huygens pedig, noha a francia udvar kegyeltje, az Egyesült Tartományok polgárának tartja magát. Amilyen mértékben Európa felfedezi és meghódítja a világot, mindinkább megfogan a különbözőség szelleme, a földrajzi távolságok csökkenésével a szellemiek mind láthatóbbá válnak. Az irodalom köztársasága helyi nyelven beszélő kis nemzeti közösségekre töredezik, ez az a folyamat, amit a kultúrák tizenhatodik századi elnemzetiesedésének nevezhetünk.
A középkori egyetemesség árapályával együtt hanyatlik a latin nyelv használata. Szerephez jut a sajátos, a partikuláris – a különbség már nem számít eretnekségnek, hanem az individualitás természetes velejárója. A kopernikuszi forradalom egybeesik Európa középkori egységének megszűnésével, a nemzetek születése pedig, Nyugaton, egyszerre történik az emberi lény mind személyesebb egyediesedésével, amit később, a tizenkilencedik században, individualizmusnak neveznek el. Összefoglalva, a latin egység összeomlik, és átadja helyét a nemzeti nyelvek és egyházak sokféleségén, ezek együttélésén alapuló egységnek: a világ egysége a nemzetekbe vonul vissza, a történelmi kezdeményezés az egyének kezébe kerül. Döntő jelentőségű 1581-ben a „haza” eszméjének és az uralkodóhoz való hűségnek a szétválása, amikor az Egyesült Tartományok harcos polgársága megfosztja II. Fülöpöt az uralkodói címtől. A július 16-i határozat egyenes következménye az 1573-as genfi doktrínának, amely feljogosította a népeket a méltatlan egyeduralkodók félreállítására. Egy évszázaddal később más peremhelyzetűek, az angol liberálisok (a whigek) megszavaztatják a Habeas Corpus törvényét (1679), az egyéni szabadságjogok chartáját. Az alapító tagok tudatában voltak annak, hogy a Királyi Társaság létrehozása rendhagyó dolog; hatvannyolcuk közül negyvenketten puritánok voltak. Egy olyan társadalomban, amelyben a nonkonformizmus még nem volt elfogadott, a marginális személyeknek ez az aránya elsöprőnek tekinthető (ld. R.K. Merton Science, Technology and Society in Seventeenth-Century England, 1938).
A kívülálló tudata jutott kifejezésre abban a kísérletben, amely a marginálisok természetes jogát kívánta megalapozni. Ennek egyik példája Boyle fentebb idézett dolgozata. Egy másik példa azt a bizarr körülményt illusztrálja, hogy a Társaságnak már fennállása ötödik évében megírták a „történetét”. Thomas Sprat későbbi anglikán püspöknek, a virtuosok apologétájának dolgozatáról van szó – History of the Royal Society of London (1667) –, amelyben a kísérleti filozófia és a keresztény vallás tökéletes egyezéséből kiindulva a szerző igazolni próbálta a marginalizálás előfeltételeit, enyhíteni (inkább szónoki formában) a következményeit.
Ám a peremhelyzet önmagában való értékének legteljesebb, kibúvók nélküli tételezése egy másik csodabogár virtuosának, a lehető legfurább dolgokkal foglalkozó különcnek, William Pettynek köszönhető, akit ma többek között a politikai gazdaságtan megteremtőjeként tartanak számon. Érvelésének alapja az az elv, hogy a kisebbségben levő peremhelyzetűek eredményesebbek, hatékonyabbak, mint a többségben lévők. Petty 1671 és 1676 között írt (és halála után, 1690-ben megjelent) Political Arithmetics című művében a következő kérdésre keresi a választ: hogyan jutott el, kereskedelmének és politikájának köszönhetően, egy kicsi és nem jelentős népességű ország a gazdagság és a hatalom ugyanolyan fokára, mint a kiterjedt, népes és gazdag országok. Válasza határozott: bármely államban, bármilyen kormányozás alatt a kereskedelmet erőteljesebben fejleszti a lakosság heterodox, kisebbségi része, azok, akik a köz által elfogadott doktrínáktól eltérő véleményeket vallanak. Petty felfogásában a nonkonformizmus alkotó energia forrása. Mi több, sikerül bebizonyítania, hogy azok a társadalmak, amelyek megőrizték vagy újra bevezették a szociális egyneműsítés elvét, kirekesztették magukat a jólétért folyó versenyből. Hozzátehetjük: ilyen önkirekesztéshez vezetett később két katolikus országban, Olaszországban és Spanyolországban a fundamentalista visszarendeződés, az ellenreformáció: a tizenhatodik századot követően a mediterrán hatalmak fokozatosan kiszorulnak a történelemből és visszavonulnak a barokk sehová sem vezető misztikumába, amely a katolikus Dél válasz a történelmi kezdeményezés elvesztésére.
A tizenhatodik században a politikai és gazdasági hatalom súlypontja a Délről Északra és a Keletről Nyugatra tevődik át, vagyis azokba az országokba, amelyek – az adott történelmi körülmények között – elfogadták a különbözőség elvét, biztosították a peremhelyzetben és kisebbségben levők számára a létezéshez és az érvényesüléshez való jogot. Függetlenül attól, hogy helytálló-e Max Weber tézise a protestáns erkölcs és a kapitalista szellem születése közötti kapcsolatról, tény, hogy a katolikus Spanyolország Dél-Amerikát a mediterrán alulfejlettséggel gyarmatosította, az északi országok és Anglia pedig az angolszász Amerikát Nyugat- és Észak-Európa lendületes gazdaságával.
Egy ország prosperitása és kreativitása olykor a többség diadalmas ostobasága miatt vész el: a vallási pluralizmus törvényességét biztosító 1598-as nantes-i ediktum visszavonása 1684-ben gazdaságilag borzalmasan visszavetette Franciaországot, Galilei elítélése pedig (1633) egycsapásra megszakította az olasz tudomány az idáig lendületes fejlődését. A Galilei tanainak visszavonása utáni Olaszország gyorsuló szellemi visszaesése valóságos nemzeti traumát okozott. A korszerű fejlődés kulcsának a kezdeményezések pluralizmusa bizonyult.
A modern tudomány létrejöttének, a nemzetek kialakulásának és az individualizmus megszületésének egybeesése bizonyosan nem véletlen. Ez a tény annyira szembetűnő, hogy egy jó nevű tudománytörténész, George Sarton joggal összegezhetett a következőképpen: „a tudomány története összefonódik a vallási eretnekségek történetével”. Itt a hangsúly természetesen nem a vallási kegyelet hiányán van, hanem a különbözőséghez való jog elfogadásán egy olyan világban, amelyben a hatalmak – a földiek és az égiek – különválnak. Bármilyen alkotás mindig a különbség kinyilvánításával kezdődik. Az alkotó eleve peremhelyzetben levő személy.
És mint ilyen, egy kisebbség része. A beolvasztás egyesítő rögeszméje a különbözőség felszámolásának ferde vágyából táplálkozik és kioltja az alkotó szellemet is. Előrehaladni azok a társadalmak tudtak, amelyek felismerték, hogy a különbözés nem jelent eretnekséget, és amelyek – dacolva a törzsiség elveivel – meg merték védeni a különbözőséghez való jogot. A peremlét csak a törzsi társadalmakban bűn, vagy – ha modernek – azokban, amelyek betegek. A korszerű tudat a társadalmi egység integráló törekvéseit a betegség biztos jelének tekinti. Amikor a közösség előbbvalóságát hirdetik az egyénnel szemben, a modern törzsiség hívei felélesztik az irracionális szomjat a vérre, amelyet a peremhelyzetű Krisztus ontott a többségi Kajafás diadaláért.
Mint láttuk, a peremhelyzetűekkel szemben tanúsított rossz politika egy mégoly ígéretes társadalmat is lassú önhalálra ítél. Az életet nem stagnálással lehet fenntartani, hanem csak folyamatos alkotással. A stagnáló civilizációk azok közül kerülnek ki, amelyek különböző okokból megpróbálnak egy egyoldalú embertípust kialakítani, elutasítva „az emberi természet végtelen változatosságát”. (A.J. Toynbee A Study of History) (…) A különbözőség elvének felszámolása rossz politika. Ellenkezőleg, noha a látszat más, egy társadalom igazi ereje a szellemi pluralizmusban van. Ezért azt hiszem, tévednek azok, akik fenntartják, hogy a lázadó hajtásokat le kell nyesni (az „egységben az erő” jelszavának beteges felfogása alapján), hogy egy nemzet életképességét etnikai egyneműsége biztosítja, hogy a nép újjászületése elérhető az „idegenek” (a másságra való allergia örök jelképe) elüldözésével.
Amíg az individualitás létezik, a marginalitás a társadalmi egészség jele. Az egyöntetűségre való törekvés pedig vagy azt jelzi, hogy az összeomlás felé tartunk, vagy pedig azt, hogy nemrég lábaltunk ki belőle. A törzsi újratömörülés veszélyét a peremhelyzetben levők azonnal megérzik, míg a többség féktelen jókedvében rá sem hederít. A kellemes bódulat, amelyet a többség érez az egyneműség diadalát sejtve, Alphonse de Candolle ironikusan lemondó megjegyzését idézi fel bennem: „1789 előtt a katasztrófába rohantunk, azt hívén, hogy az aranykor felé tartunk határozott léptekkel”. (Histoire des sciences et des savants depuis deux siècles, 1873) Paradoxális módon (éppen mivel alternatívát feltételez), az individualitás (azaz a marginalitás) elvére nincs alternatíva.
Jegyzetek
– William Petty – orvos, az anatómia professzora Oxfordban, zenetanár Londonban, feltaláló, közgazdász, királyi felügyelő, földbirtokos és a parlament tagja Írországban, geográfus, tehetős üzletember, statisztikus.
– Helyénvalónak tartom jelezni, hogy a tizennyolcadik század második felében az etnic szó nálunk jelző értelemben pogányt jelentett (ld. Dicţionarul împrumuturilor Latino-Romanice în limba română veche, 1992).
H.-R. Patapievici esszéje a România literară ez évi 16. számában jelent meg. Rövidített szöveg.
Fordította Ágoston Hugó
Kiemelt kép: a Royal Society címere
Megjelent A Hét XXIV. évfolyama 19. számában 1993. május 14-én.
