Dippold Ádám cikke a Qubit.hu-n, 2019. március harmadikán.
A nyelvfilozófia alapvetően a jelentést, a gondolatok és a leírás viszonyát vizsgálja, ennek megfelelően már elég régóta művelik. És bár a filozófusokat időtlen idők óta foglalkoztatja az a kérdés, hogy vajon mi is az a jelentés, a modern nyelvfilozófia egyik legnagyobb alakjának az osztrák Ludwig Wittgensteint szokás tekinteni.
Lehet, hogy elsőre rávágnánk, hogy egy kifejezés egyszerűen azt jelenti, amit megnevezünk vele: ha azt mondjuk, hogy fa vagy hal, akkor ezt azért mondjuk, mert megállapodtunk, hogy ha kimondjuk a szót, az alatt ezt és ezt a tárgyat értjük. Persze ez nem így van, az egyik első kérdés pedig az egész tudománnyal kapcsolatban pedig az, hogy mi is az a nyelv, miért és hogyan használjuk, és pontosan mi is egy szó.
Ez nyilvánvalóan egy sor bonyodalomhoz vezet a nyelven, a szóhasználaton és a kommunikáción túlmenően is: felveti azt a kérdést, hogy milyen a nyelv és a valóság viszonya, hogyan működik a megértés, és vajon van-e a szavaknak valamilyen nagyjából univerzálisnak tekinthető jelentésük. Ez az idők során változott: hosszú időn keresztül az az arisztotelészi elgondolás dominált e téren, amely szerint a szavak lelki tartalmak jelei, vagyis nem az ideákat jelölik, hanem a személy dolgokról alkotott képzeteire utalnak.
Analitikus filozófia
Ezzel a hagyománnyal szakított a 19. század második felében Gottlob Frege német filozófus, logikatudós és matematikus : szerinte helytelen, ha a nyelvi jelenségeket pszichológiai jelenségnek fogjuk fel – márpedig az újkori filozófusok nagy része, legalábbis A. C. Grayling brit filozófus és eszmetörténész szerint Descartes után épp így közelített a világ megismeréséhez. Ezt a brit filozófus „karteziánus szuperpremisszának” nevezi, ami azt jelenti, hogy az egyén nem közvetlenül a megismerni kívánt dologra tekint, hanem az elmében megjelenő képzetekre. Így tulajdonképpen nem magát a világot látjuk, hanem ezeket a mentális tárgyakat, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak a valósággal. Hogy pontosan hogyan lesz mentális tárgy akár a valódi, akár a fogalmi „tárgyakból”, arról számtalan elmélet született.
Azt, amit Frege hozott magával, egyszerre szokás a formális logika születéseként és lingvisztikai fordulatként is emlegetni: az előbbinek sok szomorú filozófia szakos hallgatót köszönhet a világ, az utóbbinak pedig nagyjából az analitikus filozófiát – bár ősforrásként Ludwig Wittgensteinre szokás hivatkozni, akire viszont éppen Frege hatott azzal, hogy elirányította Cambridge-be Bertrand Russell brit filozófushoz.
Wittgenstein el is ment Russellhez, akivel közösen építették ki a logikai atomizmus rendszerét: ezt Wittgenstein maga a Tractatusban (Logikai-filozófiai értekezés, 1921) rögzítette, és azt állítja benne, hogy egy mondat, miután lefordították a logika nyelvére (helló, Frege!), olyan alapvető egységekből vagy atomokból áll, amelyek tovább már nem elemezhetők, vagyis bonthatók. Russell ezt némileg másként gondolta, de most Wittgensteinnel és a Google-fordítóval foglalkozunk: hiába ismerhetjük el számos erényét Russellnek, nem hozzá fordulunk, ha hirtelen szeretnénk megtudni, hogyan mondjuk olaszul, hogy „ne haragudjon, visel ön jelenleg zoknit?”.
Még mindig nem tartunk a techcég algoritmusánál, ehhez ugyanis Wittgeinsteinnek még egyszer meg kellett reformálnia az analitikus filozófiát – ezt a fordulatot összefoglalóan „kései Wittgensteinként” szoktak emlegetni az életműben, nem túl meglepő módon, hiszen a szerző idővel meggondolta magát, és kiadott egy második főművet is, a Filozófiai vizsgálódásokat. Nagyjából harminc év alatt (a Filozófiai vizsgálódások 1953-ban jelent meg) hátat fordított az atomizmusnak, és eljutott a családi hasonlóság elméletéig (a kötet posztumusz jelent meg, maga Wittgenstein 1951-ben elhunyt).
Wittgenstein, miután meggondolta magát, letett az egyetlen tökéletes nyelv kereséséről, és inkább egy szerszámosládához hasonlította a nyelvet: rengeteg különböző eszköz található benne, ami egy sor feladatra felhasználható. Persze bárki, aki már keresett irreálisan apró torx-kulcsot egy szerszámosládában, megmondhatja, hogy tökéletes szerszámosláda márpedig nem létezik. Van viszont egy csomó specializált eszközünk, amelyek nem is feltétlenül annyira specializáltak, mint elsőre hinnénk. Ez azt is jelenti, hogy maga a nyelv – a szerszámosláda – célját nem is érdemes firtatnunk, hiszen annyi mindenre jó, hogy felesleges lenne egyetlen dologra leszűkíteni a felhasználását.
Hasonló problémával szembesült itt, mint Kepler vagy Descartes a látás kapcsán: úgy tűnik, hogy sosem tudunk tökéletesen pontos képet kapni a világról. Csakhogy míg Kepler az optika oldaláról közelítette meg a dolgot (nem csoda, hiszen csillagász volt), és úgy jött rá, hogy ha a szem úgy viselkedik, mint egy camera obscura, akkor a pupilla kiterjedéssel rendelkező résén áteső fény szabály szerint fals adatokat fog közölni velünk a külvilágról, úgy Wittgenstein arra jött rá, hogy képtelenek vagyunk tökéletesen pontosan kommunikálni, akár mi akarunk mondani valamit, akár nekünk akarnak mondani valamit. Mindez egy újabb szkeptikus krízishez is vezethetne, de Wittgensteinnek volt egy jobb megoldása: fellazította a szigorú logikai kereteket. A kulcsszó: a kontextus.
Család és játék
Wittgenstein épp a nyelv folyamatos változása és a logikailag tökéletes nyelv hiánya miatt vezette be a nyelvjáték fogalmát, és ezzel összefüggésben hozta be a képbe a családi hasonlóságot is. A nyelvjáték az, amelynek során a gyerek megtanul beszélni, de ez a kerete a hétköznapi beszédnek is: a játékok egy családot alkotnak, és ahogy hasonlít a fiú az apára, úgy hasonlít a sakk a teniszre, vagyis teljesen különbözőnek is tűnhetnek, mégis mindegyikre igaz az, hogy játék.
Ha megpróbáljuk leírni, hogy mi az a játék, a szerzővel szólva mondhatnánk, hogy játszani annyi, mint dolgokat tologatni egy táblán, de ez nem írja le a játékok egészét. Wittgenstein a nyelvről azt írja, hogy „a szavak használatának egész folyamata azoknak a játékoknak az egyike, amelyek segítségével a gyermekek az anyanyelvüket megtanulják”, de a nyelv fogalma itt ugyanolyan tág, mint a játéké: nehezen tudjuk szigorú szabályokra lefordítani. Nyelvtani szabályokként persze le lehet őket, de egyrészt ezek is alakulnak, másrészt ezek is létrejöttek valahogy – nincs tehát tökéletes, univerzális nyelv. De akkor mi van?
Kontextualitás
Wittgenstein végül arra jut, hogy ha nincs is tökéletes nyelv, kontextualitás van: ahelyett, hogy egy rögzített, szilárd struktúraként gondolna a nyelvre, folyamatosan változó, képlékeny rendszerként tekint rá. A nyelv nem formalizált, adatközlő struktúrákból áll, amelyet megért az, akinek ugyanaz az anyanyelve, mint nekünk, hanem játékok sorozatából, és ehhez hozzátartoznak a logikátlan kijelentések is, mint például a viccek: ezek, a szleng és a többi természetes nyelvi jelenség nem eltérések valamilyen kőbe vésett szabálytól, hanem a játék részei.
A jelentés tehát nem más, mint maga a használat – a szerszámosládához visszatérve nyugodtan használhatunk szöghúzásra egy kalapácsot is, de ugyanúgy alkalmas lehet erre egy pajszer vagy egy harapófogó is, azaz egyetlen dolgot sokféleképpen tudunk elmondani. Sőt, egyetlen szónak a kontextustól függően többféle jelentése is lehet, és ehhez nem kell a többértelmű szavakig elmennünk, egy-egy ártatlan mondatban a beszélgetés környezetétől függően ugyanis bármely szó különleges jelentést vehet fel – olyat is, amilyet egyébként nem venne.
Neurális hálók
Magában az, hogy a szavak kontextusfüggőek, nem tűnik nagy felfedezésnek: bárki tapasztalhatja, aki már beszélt életében bárkivel, de kevés olyan filozófiai elmélet van, amelynek olyan hatása lenne a mai hétköznapok technológiájára, mint Wittgenstein nyelvelmélete. Az, ahogy a nyelvhez közelít, analógia lehet a technikához is, de a Google még tovább ment: a Google Translate pontosan azon az elven alapul, amelyet az osztrák filozófus fektetett le.
Patrick Hebron, az Adobe mesterségesintelligencia-szakértője legalábbis Wittgensteintől eredezteti azt a módszert, amellyel a Google fordítója megpróbálja értelmezni a szövegeket: ahelyett, hogy szavakkal foglalkozna, a kontextust helyezi előtérbe. Ezt maga Google is elismerte korábban, de mindazok, akik használták a szolgáltatást, valahogy elfelejtettek pezsgőt bontani Wittgenstein tiszteletére.
A Google Translate
A fordítóprogram Wittgensteinhez hasonlóan a kontextusból indul ki, csak itt nem egy ember végzi el ezt a feladatot, hanem egy algoritmus, konkrétan egy úgynevezett sekély, kétrétegű neurális hálózat, amelyet a Google egyik munkatársa, Tomáš Mikolov fejlesztett ki, és ami a word2vec nevet viseli.
Itt nem a szótári megfeleléseket vizsgálják, hanem azt elemzik, hogy hogyan kötődnek egymáshoz az egyes szavak, és egy-egy szóra rengeteg kontextuális kapcsolatot szabadítanak rá, a vizsgált szövegek tükrében pedig adnak egy javaslatot a valószínű fordításra – ez pedig nem értelmezésen és „megértésen”, hanem szövegkörnyezeten múlik. (Egyszerű példa: amikor a Google algoritmusa megpróbálja lefordítani azt a kifejezést, hogy hot dog, megvizsgálja a szövegkörnyezetet, és ha olyan szavakat talál a közelben, mint a kenyér, a mustár vagy a baseballmeccs, akkor hot dognak fordítja majd a hot dogot, és nem forró kutyának.)
Wittgenstein második úttörő művében azt állította, hogy egy-egy szónak nincs sajátos, rögzült jelentése; minden attól függ, hogy milyen kontextusban kerül elő, az értelmének megfejtéséhez pedig a hasonlóságok és átfedések bonyolult hálóján kell átküzdenünk magunkat. Persze, ahogy az elméletből is adódik, nincs egyetlen és kizárólagos értelme egy szónak sem, éppen csak a jelen helyzetben adódó értelmet tudjuk megragadni, ha megvizsgáljuk a körülményeket.
A szótári definíció elsődleges értelme helyett ezért is indulhat ki abból az algoritmus, hogy épp miről van szó: hibázik ugyan, de figyelembe veszi, hogy épp miről akarunk beszélni, így a több értelemmel bíró szóra is megpróbál megoldást találni. Hebron szerint a fordítóprogram ugyanúgy működik, ahogy Wittgenstein megálmodta: a szavaknak a környezetüktől függően találnak helyett, általános értelmüket pedig a kontextusban való használatuk alapján lövi be a program.
Így születik egy ötvenes években rögzített filozófiai elméletből gyakorlati haszon: a Google a világ egyik vezető techcége, mégis egy osztrák iskolai tanító elméleteire hagyatkozik. Igaz, Wittgenstein kortársai szerint legalábbis zseni volt, de tény, hogy nem úgy temették, mint Steve Jobs-t, legalábbis nem olyan anyagi körülmények között. Az öröksége viszont él: lehet és kell vitatkozni arról, hogy a nyelv és a valóság hogyan kötődik egymáshoz, mi az a reprezentáció, és egyáltalán megérthetjük-e egymást, de emellett jelen van az is, hogy egy valódi ember hagyatéka nyomán a mesterséges intelligencia egyre közelebb kerül hozzá, hogy „megértsen” bennünket. Még akkor is, ha mi magunk nem vagyunk egészen biztosak abban, hogy értjük, amit a másik mond.
