Inasévek Nincs mit szépíteni: nem voltam vérbeli újságíró. Mint később megtudtam, ez lett volna a szakszerű besorolásom: olvasószerkesztő.
Többedmagammal az egyetemről kerültem a laphoz, újságírói tapasztalat nélkül. A zöldfülűeknek Földes László helyettes főszerkesztő (korábban az esztétika tanára a kolozsvári képzőművészetin) nyújtott barátságos, alkalmi útmutatást. Gondolati otrombaságokra, a stílus közhelyeire és ízléstelenségeire hívta föl a figyelmünket. Ne merjetek olyasmit leírni, hogy „Óva intjük Amerikát!”. Irtsátok ki a szótáratokból azt, hogy „kecsegtet”. A nemhivatalos leckék ma is hatnak rám, olyannyira, hogy a jelenkori magyar sajtónyelv szörnyűségei elleni ellenszenvem lassanként rigolyává fajul. Például vonakodom tovább olvasni egy írást, amelyben felbukkan az „ellehetetlenít” vagy valamely derivátuma. Vagy amelyben valaki „valakit számonkér”.
Az újságírás egy időre a mesterségem lett, de nem vált a hivatásommá. Egyetlen valódi újságírói megbízatásomról a sajtótörténet legrövidebb riportjával tértem vissza. Egy városrendezői konferenciára küldtek. A párt- és államfő is jelen volt. Nem nagyon érdekelhette az egész, de motyogott valamit, amit az újságok másnap az „értékes útmutatások” címszó alatt közöltek. Búcsúzáskor az építészek félkörbe álltak, és az államfő osztogatni kezdte a rituális kézfogást. A félkör másik végpontja a statiszták tömegét érintette, ott, ahol én álltam. Egy kis lépés, és köztük vagyok! – gondoltam. Vajon felismer-e mint betolakodót?
A kollégák valamilyen alkalomból éppen a főszerkesztői szobában gyülekeztek, amikor beléptem. Hirtelen csend lett.
– Na, mi volt?
– Faszoltam egy kézfogást!
Valaki kituszkolt az ajtón és pániktól eltorzult arccal, szája előtt keresztbe tett mutatóujjal utasított, hogy fogjam be. De nem lett semmi. Tudomáson szerint nem súgtak be.
Mint szerkesztők rendszeresen panaszkodtunk a cenzúrára, de bevallom, egyszer magam is cenzúráztam. Remélem, az utókor megbocsát. Egy olvasói levél volt. Öreg munkásmozgalmi szaki írhatta, de már a lábadozás útján volt. Az írásból ugyanis kibontakozott, hogyan állt ellen a különböző oldalakról jövő indoktrinációnak. A tisztelendő úr meghúzta a fülét, mert a teremtés könyvének kapcsán megkérdezte, hogy „Milyen színű volt az az Ádám”? Nyilván voltak antropológiai megfigyelései, amelyeket a későbbiekben is kamatoztatott. A marxista szemináriumon, a darwini elmélet kapcsán meg is kérdezte legott: „Milyen színű volt az a majom?”. Nem mondta, milyen megrovást kapott, de ismertette a saját kutatásainak az eredményét. Az igazság ugyanis ez: Se Ádám, se majom, hanem az ember az egyik planétáról vándorol a másikra, „amikor eljön annak az ideje”. A népmesei fordulat és Erich von Däniken ilyen eredeti ötvözete megindított. De végül letettem arról, hogy közöljük a tudományos rovatban. (A magángyűjteményembe felvettem, de sajnos odaveszett).
A „jó újság” A mesterségbe való beavatásomhoz Tabák Laci, a külpolitikai rovat vezetője is hozzájárult. Körülbelül így fogalmazta meg az újságírói ideált: egy „jó újságból“ az utókor majd megtudhatja, hogy mi is történt a mi időnkben. Magától értetődött, hogy sajtószabadság hiányában nincs „jó újság”.
Egyszer valakinek kifejtettem, hogy ahol sajtószabadság van, ott a manipulációnak nincs esélye. Az igazság kritériuma a valóság, megmondta már Arisztotelész. Aki ismeri a „helyzetet”, maga eldöntheti, hogy az ellentétes híresztelések melyike igaz. Eltartott egy darabig, amig felismertem, mennyire naiv spekuláció volt. Hogy az elméletem valójában egy három ismeretlenes egyenlet. A leggyengébb pont maga a kritérium volt. Az események rávezettek, hogy felületes ismeret akadályozhatja, az elvakultság (paradoxális módon) segítheti a „helyzet” felismerését.
Az elméletem első cáfolatát egy Bukarest-Budapest társasutazáson kaptam. A gulyáskommunizmus viszonylagos bősége és a romániai nyomor közötti különbség talán soha nem volt szembetűnőbb. A hazaúton az útitársak beszámolóira füleltem. Egy részük, egyszerű, tanulatlan emberek, nem fogytak ki az ámulatból. De egy láthatóan jobb körökből származó doamna (közgazdasági alapismeretei lehetettek) felismerni vélte a valódi „helyzetet”. – A magyarok szegények, rosszul élnek – mondta. – Miből gondolja? – kérdeztem. – Hát nem látja? Az üzletek dugig vannak áruval. Ha pénzük lenne, már mindent felvásároltak volna!
A másik cáfolatot Kovács András, a szerkesztőségi titkárunk szolgáltatta. András (korábban a kolozsvári pártlap, az Igazság főszerkesztője) elvakult kommunista hírében állt, és sok nagyra becsült ismerősöm dicsekedhetett azzal, hogy András annakidején kirúgta őt. De most más idők jártak. Én jó viszonyban voltam vele (remélem, ez nem vet rám rossz fényt), főleg azért, mert apró jelekből észrevettem, hogyan ingatja meg a hitét a személyi kultusz. 1974-ben Ceausescu államelnöknek nevezte ki magát, és az általa feltalált hatalmi jelvénnyel, az „elnöki jogar”-ral pózolt a televízióban. A szerkesztőségben néztük a közvetítést. A legtöbben diszkréten nevetgéltek. András mellettem állt, és sötéten hallgatott. Elöl valaki azt kérdezte, miből van az a jogar. Csak én hallhattam, amint András a foga közt szűrte: „Kutyaszarból”. Műszaki anyagismeret szempontjából téves, de politikailag tökéletes helyzetfelismerés volt.
A „jó újság” követelménye magasan szárnyaló eszmény, szigorú mérce volt. Ezen mérve (minden nosztalgiám és méltányosságom ellenére) sajnos nem állíthatom, hogy a mi kis Hetünk a „jó újságok” közé tartozott. Egy volt kolléga egyszer magával hozott egy friss példányt a budapesti Interpress Magazin szerkesztőségébe. A főszerkesztőm szánakozva mondta: „szellemi egytálétel“. Sértve éreztem magam, de tudtam, hogy akkor is igaza van, ha igazságtalan. Inkább hallgattam.
A másik oldalon Németországba kerülve az újságírást mint mesterséget magam mögött hagytam. A médiát magánemberként fogyasztom, de mint politológus figyelem. A keleti oldalon úgy tűnt, hogy „jó újság“ csak a vasfüggönyön túl van. Oda kerülve azonnal keresni kezdtem. A folyamat részleteibe nem bocsátkozom bele, csupán néhány megfigyelést taglalok, nem időrendi sorrendben. A beszámolóm innen kezdve nem személyes élményen alapul.
De álljon itt, vezérfonalként, a végeredmény: a szabad sajtóba vetett kezdeti naiv hitem az idők során megcsorbult, és egyre inkább felülkerekedett a kétely és a kritika.
A tanulási folyamat kulcsa: felismerni a durva és a kifinomult manipuláció közötti különbséget. A szovjet típusú kommunizmusban a manipuláció azon az egyszerű elven alapult, hogy a szüntelenül ismételt jelszavak végül is „áthatják a tömegeket”. Azt már kevesebben tudják, hogy a propaganda mint tudomány Amerikában született meg. (Később átkeresztelték public relations-nek. A szerzője, bizonyos Edward Bernays, Sigmund Freud unokaöccse volt.) Wodroow Wilson kormánya alkalmazta először. A cél: a vonakodó közvéleményt meggyőzni, hogy támogassa az első világháborúba való belépést. (Másik, ritkábban említett tanítvány Joseph Göbbels volt, akinek a zsidóellenes propagandáját bevallottan Bernays ihlette.)
Fontos felismerés, hogy a kormány- és ellenzéki sajtó közötti hagyományos különbségtétel viszonylagos. A kormánysajtó nem szükségszerűen hízelgő, az ellenzéki sajtó nem feltétlenül tárgyilagos. Ha a kormánynak mennie kell, és az ellenzék kerül kormányra, a sajtó helyzete változik, de az irányzata változatlan marad. Hasznosabb a „fősodratú” (mainstream) és a periférikus sajtó közti különbségre figyelni. Az amerikai sajtó fősodrata körülbelül a múlt század eleje óta egyre nyíltabban kapcsolódik a Demokrata Párthoz, akár kormányon van, akár ellenzékben.
Kétségtelenül vannak szakterületek, amelyeken a tájékoztatás megbízható. Sokan hajlamosak arra, hogy ezt a bizalmat kiterjesszék a politikára, de ezzel ingoványos talajra kerülnek. A jelenkor ideológiai harcaiban nincs egyértelműen semleges szakkérdés. Minden terület politikai színezetet kaphat, amint az „ellenség és barát” közötti különbségtétel bizonyos intenzitást elér (mondta Carl Schmitt, virtuális tanítómesterem, aki nem tudta, hogy a tanítványa vagyok).
A követelmény, hogy a média objektíven tudósítson, nem azt jelenti, hogy az újságírónak ne legyen véleménye. Hanem azt, hogy a véleményét válassza külön a ténytől. A tizenkilencedik század első felében, amikor Alexis de Tocqueville az amerikai demokráciáról szóló könyvében megállapította, hogy a sajtó szabadsága egyben az egyéni szabadság biztosítéka, a legpártosabb pártsajtó is különbséget tett a hír és a vélemény között. A határ a huszadik század folyamán egyre inkább elmosódott, helyenként meg is szűnt. Ez az, ami végül a szabad világ sajtójának minőségromlásához vezetett: a tényt összemossák a véleménnyel, és ezt az olvasó ritkán veszi észre.
Statisztika Hogyan alkalmazzuk az igazság fenti egyszerű kritériumát, ha „a helyzet” mind időben, mind térben a személyes tapasztalataink szűk körén kívül van? A kritérium használhatatlan, ha azt is a médiából kell megtudnunk, hogy mi a helyzet. Melyik manipulátornak higgyünk?
A Gallup közvéleménykutató intézet 1997 óta évente felméri, hogy az amerikai olvasó és néző mennyire hisz a médiának. Az bizalom évről évre fogy, az idei eredmény lesújtó. A megkérdezettek többsége nem (27 százaléka „nem nagyon”, 33 százaléka „egyáltalán nem”) hisz. A hívők így oszlanak meg: „eléggé” hisz 31 százalék, és csupán 9 százalék mondja, hogy „nagyon” hisz. Hogy ne untassam az olvasót száraz adatokkal, csupán annyit jegyzek még meg, hogy a bizakodók és a kételkedők aránya aszerint is változik, hogy a megkérdezett melyik párthoz áll közelebb. A demokraták inkább elégedettek, a republikánusok inkább bizalmatlanok. Ami elárulja, hogy a média melyik irányban torzít.
Nyilván az állítólag semleges statisztikákban sem lehet vakon bízni. Emlékszünk még? 2016-ban, a választás napjának reggelén a média majdnem egy emberként fogadott Clintonra (New York Times 85%, Reuters 90 %, ABC News 95 %).
A New York Times a Holocaustról A New York Times több mint egy évszázada az erkölcs és haladás „világítótornyának”, az objektív újságírás „aranyfedezetének” tartja magát. A liberális sajtó ezt a minősítést nagyjából világszerte elfogadja. Például mai németországi baloldali lapokat olvasva nehéz elhessegetni az érzést, hogy a New York Times európai fiókszerkesztőségei.
A mai nemzedék nem sejti, hogy ez a magas erkölcsi igény mennyire ingatag alapokon áll. Az, ahogyan a New York Times a második világháborúról tudósított, a huszadik századi újságírás erkölcsi mélypontja volt.
Tény, hogy mind a Roosevelt-kormány, mind a szövetségesek, Churchill és Sztálin is, szándékosan elhallgatták a Holocaustot. Az 1943 őszén kiadott Moszkvai Közlemény olasz, francia, holland, belga, norvég és lengyel áldozatokat említ, de zsidókat nem. A sajtónak ebbe nem kellett volna beletörődnie, hiszen voltak független forrásai. A koncentrációs táborokról szóló elszórt hírek a New York Times belső oldalaira szorultak, és elvesztek az egyéb háborús jelentések tengerében. Hat év alatt az újság összesen hatszor említette a deportálásokat első oldalon, egyszer közölt vezércikket, és csupán két, az elhurcoltak megmentésére irányuló felhívást.
A „szakmai” kifogás az újságírói etikára hivatkozott. Hogy a deportálásokról és atrocitásokról szóló híresztelések nem szemtanúktól származnak; hogy nem sikerült független forrásból megerősíteni őket.
Az „erkölcsi” háttér (legalábbis amire a Times hivatkozott) a liberális elv rövidzárlata volt. A lap tulajdonosa, a német-zsidó származású Arthur Sulzberger részben attól félt, hogy kettős lojalitással vádolhatják, ha az európai zsidók sorsával foglalkozik. De ez csak másodlagos szempont volt. Sulzberger szerint zsidónak lenni kizárólag egyéni, vallási (nem faji vagy etnikai) kérdés, és ez őt nem kötelezi szolidaritásra. Ha a liberális egyenlőség elve tiltja, hogy valakit a zsidó volta miatt üldözzenek, akkor az etnikum arra sem elégséges jogcím, hogy szót emeljenek az érdekében.
A Mueller-vizsgálat A „helyzet” sokszor olyan bonyolult, hogy csak a titkosszolgálatok ismerik. De mi van, ha bennük sem bízhatunk?
Az Egyesült Államok demokratikusan választott negyvenötödik elnöke ellen, röviddel a beiktatása után, vizsgálat indult. Az ürügy: Donald Trump az orosz titkosszolgálat mesterkedéseinek köszönhette a választási győzelmét, hogy Trump a „Putyin zsebében van”, és ezért közvetlen veszélyt jelent az amerikai demokráciára.
A „Putyin-Trump-összeesküvés” felderítésére indított „Mueller-vizsgálat” közel másfél évig vörösizzásban tartotta a médiát. Baloldali hírességek, demokrata politikusok Hitlerhez hasonlították Trumpot, hollywoodi „nagyságok” a halálára áhítoztak, vagy a bántalmazására, sőt a meggyilkolására buzdítottak.
A (forrás megnevezése nélkül) kiszivárogtatott álhírek vagy jelentéktelen féligazságok összekuszálták a szálakat. Az Obama elnököt egykor révült alázattal kiszolgáló mainstream most mindent kritikátlanul felkapott, kiszínezett, felnagyított, és mint kétségbe vonhatatlan tényt sulykolt a köztudatba.
Aki nem csak a New York Timest vagy a Washington Postot olvasta, nem csak a CNN-t nézte, az kezdettől fogva más információt kapott. Hogy már a választás napja előtt létrejött egy titkos program, a Crossfire Hurricane. Hogy a CIA és az FBI egyes körei, valamint minisztériumi bürokraták megpróbálták megakadályozni Trump megválasztását, majd a beiktatás után nemcsak szabotálták, hanem aktívan törekedtek az elmozdítására.
A tizennégy hónapig tartó „Mueller”-vizsgálat az adófizetőnek 32 millió dollárjába került. Az eredmény: nulla. Sokan csalódtak. Aki nem a mainstream médiából szerezte az ismereteit, pont ezt várta.
Az elmúlt napokban nyilvánosságra hozták a Trump elleni vizsgálattal kapcsolatos iratokat. Többek között kiderült, hogy a vizsgálat tervét Hillary Clinton gondolta ki és személyesen hagyta jóvá. Clinton két legyet akart ütni egy csapásra: egyrészt elterelni a figyelmet az „email-botrányról” (Clinton a külügyminisztérium email-forgalmát egy védetlen email-szerveren bonyolította le), másrészt befeketíteni a Trump-kampányt. Az FBI néhány napon belül elindította a Crossfire Hurricane-t.
Minderről a CIA igazgatója személyesen informálta az igazságügyi minisztériumot és a még hivatalban lévő Obama elnököt! Hitelt érdemlő alkotmányjogászok szerint az akció kimeríti az összeesküvés fogalmát, és az USA történetének legnagyobb politikai botrányai közé tartozik. Ezt a fordulatot a liberális média továbbra is elhallgatja vagy bagatellizálja, továbbra is a „Putyin-Trump” összeesküvésről beszél, vagy egyszerűen megpróbálja mellékvágányra terelni a figyelmet.
„Digitális” Totalitarizmus Szabad-e a sajtó, ha a manipulációnak nincs állami monopóliuma, ha az államnak nincs joga cenzúrázni?
A mesterséges intelligencia a nyílt cenzúránál hatásosabb irányítást tesz lehetővé. Az algoritmusok felismerik, hogy ki milyen politikai irányt képvisel, és észrevétlenül befolyásolhatják egész politikai mozgalmak médiaszereplését. „Az algoritmusok urai” törölhetik az elnök üzeneteit is, beavatkozhatnak az elnökválasztási kampányba is. Jelenleg se törvény, se felügyeleti hatóság nem akadályozza őket.
Ma egy maroknyi milliárdosnak példátlan hatalma van az információ áramlása fölött. Ted Cruz konzervatív szenátor szerint a Silicon Valley (a nagy információtechnológiai társaságok: Google, Facebook and Twitter) által gyakorolt cenzúra és manipuláció a szólásszabadságot és a demokráciát fenyegeti.
Egy a napokban megjelent könyv (Allum Bokhari : #Deleted: Big Tech’s Battle to Erase the Trump Movement and Steal the Election) bepillantást nyújt a digitális cenzorok éthoszába. Magukat pártatlan, „jóindulatú” felügyelőknek tekintik, akiknek nemcsak mestersége, hanem a küldetése is a közösségi média tisztaságára vigyázni. A valóságban a közvélemény irányítói. Kitudódott, hogy például Facebook egy belső listája: „a gyűlölet ügynökei” főleg konzervatív politikusokat és a konzervatív médiatermékeket (például a Fox News-t) tart számon. A Google algoritmusai sem csak a cég saját termékeit reklámozzák részrehajlóan, hanem politikai nyomást is gyakorolnak. Egy (liberális) pszichológus (Robert Epstein) becslése szerint a Google kereső algoritmusa az 2016-os elnökválasztásban legalább két és félmillió választót szerzett Hillary Clintonnak.
Az IT-cégek nem csupán nemzeti vagy országos, hanem nemzetközi cenzúrát is gyakorolnak. Közismert, hogy a Facebook felfüggesztett az európai uniós választáson induló UKIP jelölteket, letiltotta az aktivista Tommy Robinson oldalát, letiltott lengyel- és magyarországi hírportálokat is.
Ha Kína is csatlakozik a Silicon Valley-hez, akkor nem újságírói túlzás, hogy lassan a digitális totalitarizmus korába lépünk. Az amerikai kongresszus már felismerte a veszélyt, és folynak az előkészületek, hogy a gazdasági monopóliumok túlzott hatalmát megnyirbáló törvényeket az IT-koncernekre is alkalmazzák.
Addig is – türelem!
Holczhauser Vilmos A Hét alapító szerkesztőjeként Huszár Vilmos néven jegyezte írásait. 1978 óta Németországban (Münchenben) él.