A magyar Szabad Európa szenzációs anyagot vett át oroszországi megfelelőjétől – igen, a kiváló multimédiás portál oroszul is megjelenik, nyilván külön saját tartalommal – egy világtörténelmi jelentőségű eseményről: A bolsevikok 100 évvel ezelőtt: hogyan jött létre a diktatúra?
Száz évvel ezelőtt hatalmas törés következett be az orosz történelemben. Az oroszországi polgárháború utolsó csatáit követő első év – 1921 – lehet az, amikor hetven évre gyökeret vert a bolsevikok győzelmével létrejött rendszer. Az akkor kialakult rezsim még száz évvel később is érezteti a hatását. 1921-ben számoltak le kegyetlen módon a kommunista rekvirálások és más elnyomó intézkedések miatt kirobbant bolsevikellenes népi tiltakozásokkal, jelölték ki az új, proletár állam határait és vezették be egy politikai manőverrel a liberálisabb „Új Gazdaságpolitikát”, a NEP–et.
Valódi szovjethatalom, nem bolsevik hatalom!
„A valódi szovjethatalomért és nem az eddig szovjetnek tűnő, de kommunista hatalomért harcolunk” – így magyarázta a nyugat-szibériai felkelők toboljszki vezérkara 1921 elején a lakosoknak, hogy miért szítottak tömeglázadást a bolsevikok ellen. A felkelés letörése két évébe került a Vörös Hadseregnek és a helyi vezetőknek. A parasztok lázadását valósággal vérbe fojtották.
Oroszország és szomszédsága – 1921 főbb eseményei
Január-július: a Vörös Hadsereg és az „antonovci” harcai Tambov és a szomszédos kormányzóságokban. A felkelés letörése.
Február: a Vörös Hadsereg behatol Grúziába. Szétverik a Grúz Demokratikus Köztársaságot, létrehozzák az országban a bolsevik hatalmat.
Március: a „tanácsokat (szovjeteket) kommunisták nélkül” jelszóval kirobbant kronstadti felkelés elfojtása. A bolsevikok Orosz Kommunista Pártjának X. Kongresszusa megtiltja a párton belüli konfliktusokat és a frakciózást. Bejelentik a NEP-et (amelynek lényege: a gazdák terményeinek kötelező beszolgáltatását felváltja a stabil adó, engedélyezik a kis- és közepes méretű magántulajdont. Az állam azonban megőrzi gazdasági vezető szerepét.) Rigában aláírják Szovjet-Oroszország és Lengyelország békeszerződését.
Április: A Vörös Hadsereg elfoglalja Toboljszkot, a nyugat–szibériai felkelők legnagyobb központját.
Május: Ungern báró támadást indít Mongólia területéről szovjet Szibéria ellen.
Június: A Vörös Hadsereg behatol Mongóliába.
Július-augusztus: Lenin kormánya külföldön vásárol élelmiszert és a segítséget kér a világ országaitól a volgai éhínség elleni harcra.
Szeptember: Ungern báró hadifogságba kerül és kivégzik. Jakutföldön robban ki lázadás a bolsevikok ellen.
Október: három kaukázusi szovjet köztársaság és Törökország megállapodik a határokról. Létrehozzák a Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot.
November: Molcsanov tábornok fehér lázadóinak habarovszki hadjárata. Ez volt a fehérek utolsó hadi sikere a Távol-Keleten. Türkesztánban az Enver pasa vezette felkelők (baszmacsok) elfoglalják Dusanbét.
December: A Szovjetek IX. Kongresszusa Moszkvában jóváhagyta a villamosítási tervet (GOELRO) és a külföldi országokkal való békés kapcsolatok fejlesztéséről szóló határozatot. Egyben köszönetet mondtak Nansen norvég sarkkutatónak a volgai éhezők segélyezését célzó program szervezéséért.
Interjú Borisz Kolonyickij professzorral
Arról, hogy hogyan rakták le a kommunista rezsim alapjait, elkerülhetetlen volt-e a sztálinizmus és miért volt globális hatása az oroszországi forradalomnak, Borisz Kolonyickij, a Szentpétervári Európai Egyetem professzora, az orosz forradalom és polgárháború egyik vezető szakértője beszélt a Szabad Európának.
– 1920-ra a bolsevikok győztek a polgárháborúban a volt Orosz Birodalom európai részén, de elvesztették a Lengyelország elleni háborút. Lehetséges, hogy a bolsevik vezérek ekkorra felfogták, hogy nem lesz világforradalom és egy vörös birodalmat kell építeni?
– Én először a polgárháború végének időpontjáról beszélnék. Ugyan novemberben foglalták el a Krímet, de 1920 nem egyértelmű dátum. Inkább konszenzus jött létre a volt ellenfelek között, mert ez az időpont a fehéreknek és a vörösöknek is megfelelt. A vörösöknek azért, mert ez szép hősi mítosz. Elfoglalták Perekopot, szétverték az utolsó nagy, bolsevikellenes hadsereget, ráadásul egy szimbolikus helyen. A fehérek számára szintén mitologikus, de tragikusan mitologikus az időpont. Elhagyták Oroszországot – és magukkal vitték. Ez a két oldal olvasata. Viszont a polgárháború korántsem csak a fehérek és vörösök háborúja volt. Az ország különböző térségeiben még fellángoltak a harcok. Az utolsó front Türkesztánban volt és ott csak 1926-ban köszöntött be a béke. És még egy fontos dolog: mi most tudjuk, hogy 1920. végén történt valami fontos, de az akkori szereplők ezt még nem tudták. Egyfelől a vörösök készek lettek volna folytatni a polgárháborút, másfelől a fehérek nem gondolták, hogy hosszú időre távoznak. A Távol-Keleten 1922-ig kitartottak és még utána is próbálkoztak. Azt hitték, hogy elég bedobni egy gyufát és ismét fellobban a láng. Ez a „befejezetlen háború” elképzelés nagyon fontos, mert hosszan tartó hatást fejtett ki az orosz történelemben. Sok kegyetlen szovjet program – elsősorban a kolhozosítás – a polgárháborúban gyökerezik. Másfelől, amikor az orosz emigránsok egy része és a náci Németország együttműködéséről beszélünk a II. világháborúban, akkor sokan ezt az „ördöggel való szövetséget” azzal igazolták, hogy revansot kellett venni a bolsevikokon.
– Igen, ahogy talán Krasznov tábornok mondta, „még az ördöggel is a bolsevikok ellen”. De térjünk vissza az 1920-as évek elejére, ahhoz a dilemmához, hogy nem történt meg a világforradalom és hogy egyelőre egyetlen, bolsevik ideológiára épülő országot hoztak létre…
– Ezeket én nem állítanám szembe egymással. Valamilyen államot már a polgárháború éveiben építettek, néha improvizáltak, ami fontos. Az államot a polgárháború sajátosságai közepette hozták létre és az volt a célja, hogy megnyerjék a harcot. A szovjet állam sok veleszületett jellemzője a polgárháborúra vezethető vissza.
Ha birodalmat építettek, akkor nem nevezték így. De közben nem került le a napirendről a világforradalom programja. 1923-ban például világforradalmi reményeik voltak a németországi válság miatt. Aztán volt egy kommunista hatalomátvételi kísérlet Észtországban. Nekünk, így visszatekintve, úgy tűnik, mintha ezek utolsó fellángolások lettek volna, de az akkor élő emberek számára ez nem így tűnt.
– Tehát a bolsevik vezetők egyszerre akartak világforradalmat és voltak egyfajta ösztönös birodalomépítők? Hiszen ezekben az években vert szét a Vörös Hadsereg három demokratikus kaukázusi köztársaságot és hozott ott létre egy szocialista föderációs államot… közben Lenin bírálta nem orosz nemzetiségű harcostársait, hogy nagyorosz sovinisztaként viselkednek a Kaukázusban. Egyfelől a bolsevik Moszkva terjesztette a hatalmát és helyreállította az Orosz Birodalmat. Másfelől a lenini nemzetiségi politika elve azt maradt, hogy „jobb túlsózni, mint nem sózni” a nagyhatalmi sovinizmussal szembeni harcban és segíteni kell a kis nemzeteket. Ez hogy fért meg egymás mellett?
– Itt megint a polgárháborús időszakra jellemző improvizálást említeném. A századelő nagy orosz pártjai közül csak a szociálforradalmárok kardoskodtak a föderáció mellett. 1917-re ez egyre népszerűbb lett, nem kis mértékben az ukrán nacionalista mozgalom miatt. De mit értettek föderáció alatt? Teljesen különböző dolgokat. 1918-ban föderációvá keresztelték át a Szovjet köztársaságot. Az elején ezt nem gondolták át, próbálkozásokkal, hibákkal, konfliktusokkal haladt a bonyolult nemzeti-állami építkezés. Szerintem a döntő lépés a baskír autonómia megadásával történt, az, hogy a baskír erők átálltak a vörösök oldalára nagyon fontos volt a polgárháború kimenetele szempontjából. A bolsevikok nagyon jó taktikusok voltak. Helyi vagy kormányzósági szinten kompromisszumokat kötöttek, helyi csoportokkal, parancsnokokkal léptek szövetségre. Voltak olyan csoportok, amelyek saját nemzeti projektekkel álltak elő és ez kihatott a szovjet föderáció megszületésére.
– Akkor most beszéljünk egy másik – immár gazdasági – kompromisszumról. 1921-ben jelentette be Lenin az Új Gazdaságpolitikát, a NEP-et. Ez tudatos manőver volt a bolsevikok részéről vagy tényleg „komolyan és hosszú távra” tervezték, ahogy Lenin mondta. Hogy változhatott meg utána a rezsim a sztálinizmus irányába?
– Ha Lenin-idézetekre hagyatkozunk, azok között minden van. Olyan is, ami megerősíti és olyan is, ami aláássa. A NEP súlyos konfliktusok közepette született és formálódott. Egyfelől liberalizáció volt, másfelől még szorosabbra vonták a gyeplőt. A Csekát felváltotta a GPU, azaz politikai kontroll alá került, és ezzel enyhült a terror. Viszont közben korlátozták a bolsevik párton belüli viták lehetőségét. 1921-ig egyszerű volt számukra a képlet: túl kellett élni a külső ellenséggel, a fehérekkel szemben és ez összekovácsolta őket. De közben a pártban teljesen eltérő nézetek voltak jelen a jövővel kapcsolatban. Ahogy enyhült a külső fenyegetés, úgy indultak be a párton belüli konfliktusok.
– Ön említette a frakciózás tilalmát. A különböző bolsevik platformok között volt-e olyan, amely nem totalitárius jövőben gondolkodott? Születhetett-e a körükben egy viszonylag mérsékelt irányzat?
– Nem szabad túldimenzionálni a bolsevik irányzatok közötti különbségeket. Mai fejjel mondhatunk olyat, hogy léteztek „jó bolsevikok” – Buharin, Trockij –, akik Sztálin alternatívái lehettek volna. Lehet, hogy a legrosszabb variáns győzött, de van itt egy fontos tényező: a bolsevizmus politikai kultúrája. Ez a durva aktivizmus kultúrája: „a mensevikek mondják, mi csináljuk”. A durvaság hangsúlyozása – ez stílusjegyként érzékelhető. Ez a kezdetektől így volt és erre a forradalom és a polgárháború éveiben ráhangolódtak a politikai öntudatra ébredő tömegek.
– Lehet azt mondani, hogy Sztálin érzett rá a legjobban erre a pszichológiára? Sztálint a durvasággal és brutalitással azonosítjuk, még Lenin is így tekintett rá. Ha felidézzük „politikai végrendeletét”, ott ezt írta: „Sztálin túlságosan durva, hatalmas apparátus felett összpontosította a hatalmát és nem világos, hogy ezt józanul tudja felhasználni”.
– A forradalom és a polgárháború éveiben a párt felduzzadt. A későbbi vezetői – például Nyikita Szergejevics Hruscsov már szerintem 1918-ban tag volt. Ők voltak a polgárháború politikai komisszárjai, akik megszokták, hogy „balról bekerítenek, jobbról támadnak”, hogy a cári hadseregből hadrendbe állított tisztek az első adandó alkalommal elárulják őket és ezért megfigyelés alatt kell tartani őket. El kell nyomni, rekvirálni kell, foglyokat kell ejteni, stb. Így nevelkedett egy egész réteg. A polgárháború új káderei gyanakodva figyelték a régi bolsevikokat.
– Az „entellektüelecskéket”…
– Igen, azokat, akik szerettek könyveket olvasni, sokat beszélni és genfi kávézókban ücsörögni. „Mi viszont most cselekszünk… lehet, hogy sötét, mocskos módon, de egy szép jövőért”. És természetesen Sztálin világnézete nagyon sokban hasonlított az övékére. Lehet, hogy komolyan vették a NEP-et, de ahogy gondok lettek vele, ezek az emberek – ahogy bármely válság során történik – hajlani kezdtek a mobilizációs politika felé, amiben nagyon jók voltak.
– Ezek a harcedzett párt-káderek 1921-ben a polgárháború európai országrészen zajló utolsó csatáiban a kronstadti lázadó matrózokkal és a Tambovi kormányzóság felkelőivel szálltak szembe. Milyen alternatívát kínáltak a bolsevik-ellenes erők?
– Árnyalnám a képet. Kronstadt és Tambov fontos, de nem minden. A nyugat-szibériai parasztlázadások durvábbak voltak, mint a tambovi. Ukrajna déli része is puskaporos hordó volt. Kronstadt pedig nem az egyetlen lázadás volt a Vörös Hadseregen és a haditengerészeten belül. Ezek nem voltak a bolsevizmus valódi alternatívái, még csak bolsevik-elleneseknek sem lehet őket nevezni. Miért? Mert néha nagyon sok bolsevik párttag vett részt bennük, és radikális forradalmi retorikát alkalmaztak. Kronstadt jelszava a „Harmadik forradalom” volt. Megtörtént az első, a februári, megtörtént a második, az októberi, mi most diadalra visszük a harmadikat, a legjobbat és mindent kijavítunk.
– Ez is szocialista forradalom volt?
– Persze, hogy szocialisták voltak. (…)
– De végül is a bolsevikok sikerrel jártak, megtartották a hatalmat és folytathatták szociális kísérletüket. Száz év távlatából visszatekintve lehet-e azt mondani, hogy a kísérlet, a kommunista rezsim egy anomália volt az orosz történelemben? Az, hogy nincs egyértelmű válasz arra, hogy lehetséges-e a tartós demokrácia Oroszországban csak a bolsevizmus eredménye vagy természetes vonás, amit szomorúan, de el kell ismernünk?
– A néhai harvardi Oroszország-szakértő, Richard Pipes professzor szerint Oroszország körbe jár, és mindig visszatér a belé kódolt autoriter modellhez. Szerintem ez túlzó leegyszerűsítés. Nem csak Oroszországról van szó és nem kell elkülönítve tekinteni rá. A forradalom nem csak „orosz forradalom” volt – érintett volt cári Oroszország összes nemzete és még mások is. Az úgynevezett internacionalisták nélkül a polgárháború egyes sajátosságai nem léteztek volna. Vegyük például a csehszlovák hadtestet. Valójában itt több forradalom és polgárháború zajlott, amelyekben Oroszország központi szerepet játszott. De ha egy másik toronyból nézzük, akkor az események központja nem csak ott volt.
Lengyelország például Szovjet-Oroszország mellett más szomszédaival is harcolt, bár nem mindig érte el céljait. A politika mindenhol keveredik a forradalommal és a geopolitikával, például, amikor Litvánia Szovjet-Oroszország szövetségesévé válik – de saját érdekei miatt. Az egész nagyon összetett.
– Elkülönítve tekintünk az oroszországi forradalomra, pedig a XX. század kezdete egy globális politikai földrengés időszaka volt. Nemcsak az I. világháborút értem alatta, hanem forradalmak egész sorozatát.
– Például a perzsa forradalmat – egy nem túl kicsi országban –, amely határos volt Oroszországgal. Vagy az Oszmán-török birodalomban kirobbant forradalmat. Oroszországra tekintünk és azt mondjuk: a háborúból robbant ki a forradalom. De ha Törökországot nézzük, akkor az ifjútörökök forradalma először elvezetett a balkáni háborúkhoz és aztán részben az I. világháborúhoz. Aztán ott van a Hszinhai-forradalom Kínában és a Mexikói forradalom. Tehát, itt egy sor forradalomról van szó, amelyek között az orosz forradalomnak globális következményei voltak. (..)
A mindenről lekéső Lenin visszatér Oroszországba
A végén, visszakanyarodva, egy döntő előzmény: az orosz forradalom eszmei vezére 1917-ben visszatér Oroszországba. 1917. április 16-án, tízévnyi száműzetés után ,német titkosszolgálat segítségével, egy lepecsételt vasúti kocsiban érkezett Pétervárra. Azzal a céllal tért haza, hogy a februári forradalom után megragadja a kezdeményezést, és a bolsevik hatalomátvételt követően felépítse a világ első szocialista államát.
Vlagyimir Iljics Lenin (1870. április 22. – 1924. január 21.) az 1917-es bolsevik puccsot megelőző három évtizedben Európa és az Orosz Birodalom szinte minden szegletébe eljutott. 1895 végén a cári rendőrség börtönébe került, három esztendőt szibériai száműzetésben töltött, ahol feleségül vette Nagyezsda Krupszkaját. Vlagyimir Iljics Uljanovra már ekkor jellemző volt, hogy „lemaradt” a mozgalom legfőbb eseményeiről, hiszen fogsága miatt nem tudott részt venni az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) 1898. évi első kongresszusán, 1900-ban, szabadulása után pedig Nyugat-Európába távozott. A következő években Münchenben, Londonban és Genfben élt, ám az emigrációból is döntő hatást gyakorolt az orosz szociáldemokrata mozgalomra.
Az 1902-től Lenin néven ismert politikus megalapította az Iszkra – vagyis Szikra – folyóiratot, Mi a teendő? című írásával szakadást okozott a pártban, ugyanis művében felülbírálta Marxot, és erőszakos világforradalmat hirdetett meg, melyet az Orosz Birodalomban akart kirobbantani. A Mi a teendő? körül fellobbant vita nyomán az OSZDMP 1903. évi brüsszeli kongresszusán a párt egy Lenint támogató, magát többséginek mondó – azaz bolsevik (a ‘bolse’, több szóból) – és egy demokratikus berendezkedést pártoló „kisebbségi” – mensevik – frakcióra bomlott. Miközben a szervezeten belül éles küzdelem bontakozott ki, 1905-ben, az orosz–japán háborúban elszenvedett vereség eredményeként forradalom tört ki Péterváron, melynek hírére Lenin is hazatért az emigrációból.
Miután II. Miklós cár (ur. 1894-1917) ígéretekkel leszerelte az alkotmányos átalakulást követelő tömegeket, Lenin számára ismét az önkéntes száműzetés tűnt a legcélszerűbb választásnak. A politikus 1907 után számos európai nagyvárosban megfordult, majd az első világháború kirobbanásakor a semleges Svájcban telepedett le.
A forradalmár 1914-től szembekerült a II. Internacionálé pártjainak többségével, ugyanis mélységesen elítélte, hogy a nyugati szociáldemokraták „elárulták a proletariátust”, amikor a világméretű konfliktus kezdetén a nemzeti érdekek mellett sorakoztak fel. Lenin persze nem pacifista volt, hanem úgy vélte, hogy a világháborút a Marx által megjósolt világforradalommá kell fejleszteni, vagyis a társadalom alsó rétegeinek a polgárság és az elit ellen kell fegyvert ragadnia. (…)
Időközben a hároméves háborúban kivérzett és kimerült Oroszországban 1917. március 8-án újabb forradalom tört ki: II. Miklós cár hamarosan lemondott trónjáról, és az ideiglenes kormány élén Lvov herceg, majd Alexander Kerenszkij vette át az irányítást. Megkezdődött a cári Oroszország lebontása és egy demokratikus, polgári rendszer felépítése, ezzel egy időben azonban Péterváron a háború folytatása mellett döntöttek. Ebben a sajátos történelmi helyzetben Lenin egy pillanatra közös platformra került a központi hatalmakkal, hiszen a politikus „permanens”, vagyis szocialista forradalmat akart, a Berlin által vezetett katonai tömb pedig abban volt érdekelt, hogy Oroszországban a zűrzavar fennmaradjon, fokozódjék. Így történhetett meg, hogy a német titkosszolgálat 1917 tavaszán megegyezett a forradalmárral, akit egy lepecsételt vagonban, Svédországon keresztül juttattak el Pétervárra.
1917. április 16-án érkezett meg a fővárosba, tehát ismét „lekéste” a forradalmat, ám lépéshátrányát igyekezett minél hamarabb ledolgozni. Rövid időn belül közzétette az ún. „áprilisi téziseket”, melyek felvázolták a „permanens forradalomhoz” vezető utat.
Lenin követelte a háború befejezését, a földbirtokok és gyárak szocializálását, elvetette a polgári kormányzatot, bojkottra szólított fel az állami szervek ellen, illetőleg minden hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak, vagyis a szovjeteknek követelt. Jóllehet, az áprilisi téziseket kezdetben alig néhányan vették komolyan, a világháború elviselhetetlen terhei, a gazdaság összeomlása és az ideiglenes kormány más hibái egyre népszerűbbé tették Lenin programját. A bolsevikok már az ún. „júliusi napok” idején megkísérelték befolyásuk alá vonni a zavargó tömegeket, ám a hatóságok brutális fellépése miatt kudarcot vallottak, így a párt vezére (1905 után ismét) Finnországba menekült.
A polgári kormányzat győzelme azonban nem volt hosszú életű: Kerenszkij a Kornyilov-puccs után a maradék tekintélyét is elveszítette, eközben pedig a bolsevikok sorra többséget szereztek a legnagyobb orosz városok munkástanácsaiban.
A szovjetek hálózatára alapozva 1917 októberében megkezdődött a párt Katonai Bizottságának szervezése, mely az ideiglenes kormányból kiábrándult helyi erőkre támaszkodva november 7-én sikeres puccsot hajtott végre Péterváron. A sors iróniája, hogy Lenin, aki kijelölte a hatalom megszerzésének útját, ez alkalommal is késve érkezett meg, ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a következő években felépítse a világ első szocialista államát.
Kiemelt képünk: Vlagyimir Szerov festménye Lenin kikiáltja a Szovjethatalmat.