Rég, fájdalmasan rég nem jártam Budapesten, csak most nyugodtam bele, hogy nem maradhatok el tőle mindaddig, amíg a rossz – amivel, úgy látszik, együtt kell élni, mint egy krónikus betegséggel – el nem múlik. (Bár abban biztos vagyok, hogy megérem az elmúlását, ha a magyar társadalom teljes kigyógyulását belőle nem is.)
És ha Budapest, akkor első a Duna, és elmaradhatatlan az „én négyszögem” rituális besétálása: Blaha Lujza tér – Oktogon (Nyugati pu.) – Hősök tere – Reiner Frigyes tér (Keleti pu.). Személyemben az ősz az Andrássy útra szökött be, végigsuhant a Dózsa György út lombjai alatt, buszozott egy kicsit a Rákóczi úton, és a mesés városba szerelmesen sétált a Nagykörúton.
Megcsodáltam a MÚOSZ volt székházát, amelyhez annyi tartalmas emlék fűz (beszélgetések Bernáth Lászlóval és a többiekkel, tapasztalatcsere Wisinger Istvánnal, akivel megkötöttük Nagyváradon az első MÚOSZ–MÚRE megállapodást, az Aranytoll átvétele Szepesi Györgytől). Most az Andrássy út 101. – Bajza utca 31. szám alatti épületegyüttes pompásan néz ki, miután a Magyar Művészeti Akadémia számára székháznak méregdrágán felújították. Ott űzik a fényt jó éve a művész urak vezetői; de nekem jobban tetszett 2006-ig patinásan, mint most arannyal bevonva.
Művészi alkotást illetően pedig sétámon egy egyszerű arc dombormű előtt éreztem magam emelkedetten. Ez az alkotás, az épületegyüttesként szintén remekmű Nyugati pályaudvar utcára néző falán: egy hajléktalant ábrázol. Egy cigány férfit, akit én történelmi alaknak tartok. Megilletődve gondoltam a mi marosvásárhelyi, erdélyi magyar roma hősünkre, Puczi Bélára; rövid látogatásom ajándéka, hogy felfedeztem és néhány percig elnézegettem az emléktábláját.
1990 véres márciusában, a pogrom tetőfokán, Puczi Béla állt a magyarok segítségére érkező romák élére – azóta híres a „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” –, nem csak emberéleteket mentve meg, hozzájárulva végül is a vad túlhatalom vereségéhez (a titkosszolgálat és a román egyházak által mozgósított és idehozott botosok végül elég nagy ruhát kaptak! – ezt büszkén nem kell elfelejteni…), de megmentve a vásárhelyi, az erdélyi magyaroknak a méltóságát és önbecsülését is. Mert március 19-20-át morálisan megnyertük, de a „csatatéren” sem vesztettük el, Puczi Béláéknak köszönhetően, akik nem csak a dühöngő és dülöngő barbárokkal mertek szembeszállni, hanem a Szekuritátéval is.
A cigány messze a legdiszkrimináltabb nemzetiség Romániában is, Magyarországon is. Puczi Béla sorsa ezt is példázza. Nem volt ő akárki a kisebbségében sem, mielőtt a történelem forgataga felkapta volna. Családja gróf Teleki Sámuel uradalmán dolgozott, falujában ő lett az első cigány szakmunkás. A pogrom idején tanúsított magatartásáért elítélték, később Magyarországra menekült, tíz évig kellett várnia, hogy megkapja az állampolgárságot – a bevándorlási hivatalban az „itt vannak a cigányok!” körülbelül akkora lelkesedést válthatott ki, mint 1990 tavaszán a románokból. Később Béla egy ideig a Roma Sajtóközpontnak dolgozott, de fájdalmára annyit sose keresett, hogy belőle haza is küldjön a családjának. „Végül már csak autókra vigyázhatott a Nyugati pályaudvar parkolójában, és hajléktalanul, elfeledve, mélyszegénységben halt meg 2009-ben.” – olvashatjuk egy tavalyi tudósításban.
Szomorú történet az emléktábla felállítása körüli hivatalos cécó is. Milyen szépen, milyen kifejezően mondta az akkori emberminiszter, bizonyos kenetteljes Balog: „A magyar közösségek és a kormány sem döntötte el azt a kérdést, hogy a határon túli, magyarul beszélő cigányok tehertétel vagy erőforrás.” Ne fáradjanak, hagyják úgy, nem kell eldönteni!
Tudom, hogy a cigányokról rengeteg „tehertétel” jut az emberek eszébe, sok velük a baj. Budapestre érkezésem másnapján, múlt szombaton tartották meg hatodik alkalommal a Roma Büszkeség Napját. Mint mondták, ennek üzenete az – ami már a cigányságon is túlmutat, figyelmeztetés a populista hatalom általános gyakorlatát illetően –: „A nemzetnek mindannyian egyenlő tagjai vagyunk, és ez sem származási, sem pedig politikai vagy világnézeti alapon nem vitatható el senkitől. A nemzetből senki nem kiszorítható vagy kirekeszthető.” Sem a cigányok, sem az ellenzék, sem a parlamenti kétharmaddá felfújt szavazási egyharmad. Lám, Puczi Béla sorsának ez is üzenete lehetne.
Nem tudom, de szorongva gondolok arra, hogy ez a szegény hős, aki hajléktalanként végezte, megbánta-e azt, amit 1990 márciusában emberségből, magyarszeretetétől vezérelve Marosvásárhelyen tett. Nem tudom, elképzelt-e és mi elképzelhetünk-e olyan helyzetet, amelyikben az hangozzék el: „Ne féljetek, cigányok, itt vannak a magyarok!”
Szárazság volt, de a Dunában ismét van víz, folyik méltóságteljesen.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2018. szeptember 27-én.
