MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓJA
„Nemzetek addig élnek és virulnak, amíg alkalmas férfiakat tudnak vezető helyre állítani. Férfiakat, akikben megvan a bölcsesség, hogy felismerjék népük történelmi hivatását, megvan a hősiesség, hogy leküzdjék az útjukba tornyosuló akadályokat, s megvan végül a vonzó és sugalló erő, mely a laza embertömegeket egységes nemzetbe képes forrasztani. Mert a népek istene nagy férfiak szívében lakik és az ő tetteikkel szól az emberiséghez. Az erős népek azok, amelyek felismerik a providenciális férfit és cselekvésre készen tömörülnek körülötte. A gyönge népek pedig azok, melyek a vezér kiválasztásánál nem az ország érdekét, hanem egyesek és pártcsoportok érdekét tartják szemük előtt. A gondviselés a világ tudomására adta, hogy a magyar nemzet még nem végezte be történelmi küldetését, még további harcokat és munkát vár tőle. A gondviselés ezt akkor nyilvánította ki érthetően, midőn a trianoni katasztrófa után olyan vezért küldött, aki ki tudta emelni Árpád népét mélységes megaláztatásából.”
Igen, ez 1943 júniusában hangzik el. Dicshimnusz. Ma olvasva – és a mára gondolva – hátborzongató. Túl vagyunk a Don-kanyaron. A 2. magyar hadsereg, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni, 1943 januárjában – a Voronyezs körzetében vívott harcok során – rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek, és vesztek oda a mínusz 40 fokos orosz télben.
Fél év sem telt el, erről a kormányzói születésnap a következőket mondatja el a korszak hivatalos írójával: „A nép jól tudja, hogy a hadsereg nem csak nemzetvédelmi, de nemzetnevelő intézmény is. Fegyelemre, tiszteletre és emberségre szoktatja a szilajvérű ifjúságot. És minél jobban beteltek a hadsereg keretei, mennél tökéletesebb és modernebb a felszerelése, annál jobban meghallották és meghallgatták a magyarság szavát Európában, és annál halkabb és udvariasabb lett a hang a szomszéd kormányok szemében. A Nemzeti Hadsereg, melyről a Fővezér úgy nyilatkozott, hogy az nem a kormány, hanem a haza szolgálatában áll, bebizonyította Don-melléki véres harcokban, hogy a mai magyar ifjúságban élnek a harcias ősök erényei. A néplélek mélységes ismeretére vall a Vitézi Rend intézményének megteremtése. Ez ízig-vérig magyar gondolat. A katona, aki szolgálati kötelességén túlmenő áldozatkészséggel ajánlja fel vérét és életét a hazának, kormányzó urunk meggyőződése szerint méltó rá, hogy állandóan belekerüljön a közbecsülés fénykörébe és megérdemli, hogy verőfény világítsa meg gyermekei és unokái életét.„
Ezt bírja mondani Herczeg Ferenc öt hónappal azt követően, hogy elveszett 100-120 ezer magyar ember! Miután az év január 24-én Jány vezérezredes kiadta hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs osztatlan felháborodást keltett. Horthy márciusban visszavonására utasította Jányt. Közelgett a dicső kormányzó születésnapja. A „javított”, 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik: „Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”
Először álljunk meg, és gondolkozzunk. Tanulság? Párhuzamok?
És csak utána, a végén, tiszta fejjel és lélekkel nézzük meg az ünnepi, dupla híradót!
Kiemelt kép: a 2. magyar hadsereg
