Filozófiáját, életművét nehéz elmagyarázni – 1. nehéz annak (a részéről), aki maga sem érti, 2. nehéz annak (a részére), akinek az általános filozófiai-logikai-ismeretelméleti fogalmak idegenek. A két meg(nem)értés között nyilván vannak fokozati különbségek.
Az évforduló viszont legalább a megemlékezésre, figyelemfelkeltésre kötelez. Minden idők egyik legnagyobb gondolkodójáról az érdeklődőnek a legjobb a jeles filozófus/filozófiatörténész Nyíri Kristóf LUDWIG WITTGENSTEIN című könyvéből tájékozódnia. Kihagyhatatlan Dippold Ádám, a Qubit kiváló szerzőjének kiváló – lapunkban is megjelent – cikke Wittgensteinról mint „a Google Translate atyjáról”. Felületesebben, de mégis eligazít néhány idézet akár a Wikipédiából is – az elvontság néha akkor is érzékelteti a gondolatok nagyszerűségét, ha nem értjük azokat. Az egész szócikket érdemes elolvasni, alább szemelvények következnek (kihagyva a két világháborút).
Élet és mű
Ludwig Josef Johann Wittgenstein (Bécs, 1889. április 26. – Cambridge, 1951. április 29.) osztrák filozófus, a huszadik század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, jelentősen hozzájárult a logika, a matematikafilozófia és a nyelvfilozófia fejlődéséhez.
*
1889. április 26-án este fél 9-kor született Bécsben az Alleegasse (ma Argentinierstraße) 16. szám alatti házban mint a Wittgenstein család nyolcadik gyereke. Apja Karl Wittgenstein acélmágnás (Ausztria–Magyarország első vasúti sínkartelljének megalapítója), anyja Leopoldine Kalmus, aki katolikus hitre áttért zsidó származású családból származott, és tehetséges zongorista hírében állt.
Ludwig igen nagy jómódban nőtt fel, kora ifjúságát Bécsben töltötte, de azt beárnyékolta apja szigorú nevelése. A roppant éles eszű fiú mellé először magántanárokat fogadtak, majd beíratták a linzi állami reálgimnáziumba. 1906-ban érettségizett.
*
Főiskolai tanulmányait a Berlin-Charlottenburg Műszaki Főiskolán kezdte, később Manchesterben folytatta. Az egyetemen kezdetben repülősárkány-kísérletekkel foglalkozott, majd mint „research-student” a manchesteri egyetem mérnöki tanszékén egy „motor nélküli” repülőgépmotor kifejlesztésében vett részt, amelynél a légcsavart a lapátok végén elhelyezett fúvókákon kiáramló gázsugár forgatta körbe. Több találmánya is volt a repüléstechnika területén.
Manchesterben ismerkedett Bertrand Russell és Frege matematikai-logikai műveivel, majd 1911-től Cambridge-be utazott, hogy Russell tanítványaként a logikának szentelje magát. Kezdetben mint „undergraduate” – kezdő tanuló – beköltözött a Trinity College-ba, de nemsokára „advanced student” lett. Russell előadásai mellett Thomas Moore pszichológiai előadásait is látogatta. Pártfogója először a matematikus Glaisher, később pedig W. M. Fletcher volt. Nemsokára tagja lett a Moral Science Clubnak, a Morális Tudományok Kara vitaklubjának (így nevezték a cambridge-i egyetem Bölcsészkarát a 60-as évek végéig). A klubban első előadását Mi a filozófia? néven tartotta. De ugyanezen idő tájt, barátaival együtt kísérleteket is végez a nyelv és a zene ritmusának tanulmányozásához.
*
Munkássága két korszakra („korai” és „késői”) osztható: az első korszak tipikus (és egyetlen könyv formában megjelent) műve a Logikai-filozófiai értekezés (Tractatus logico-philosophicus, 1919). Későbbi évei során elvetette a tractatusi gondolatok nagy részét. Kései korszakának egyetlen könyv formára hozott dokumentuma a Filozófiai vizsgálódások (1953). Wittgensteinre két filozófiai iskola is hivatkozik: az angolszász jellegű analitikus filozófia a korai filozófiájára, és az Austin által megalapozott „hétköznapi nyelv filozófiája” irányzat (Ordinary Language Philosophy) a kései gondolatokra. Újabban a szimbolikus antropológia angolszász képviselői (pl. Mary Douglas) is kapcsolódnak hozzá.
*
Az első korszak: Logikai-filozófiai értekezés
Az elemi mondatok tényállásokat képeznek le. Egy elemi mondat nevekből áll, amelynek jelentései a tárgyak és azok összekapcsolása (hieroglif írás). Egy mondat akkor értelmes, ha tényállások fennállását vagy nem-fennállását mutatja be. Egy mondat akkor igaz, ha a mondatban próbaképp összeállított tény fennáll.
A tautológia és az ellentmondás nem képei a valóságnak, mert az egyik mindent megenged, a másik semmit sem.
A Tractatus képe a nyelvről az analitikus-szintetikus distinkciót vetíti előre, Wittgenstein tulajdonképpen a nyelv állításait a következő halmazokra bontja. A természettudomány kijelentései empirikus tényállítások, a logika pedig tautológiákból áll. A misztikus az, ami ezen kívül van: Én, Isten, az erkölcs, a vallás, a művészet; erről Wittgenstein a Tractatus befejező mondatában ezt írja: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”
Egy fontos nézet, hogy Wittgenstein szerint a nyelvről beszélni nem lehet értelmes, filozófiai formában. Mivel Wittgenstein számára a filozófia viszont elsősorban nyelvi elemzés, ezért a filozófia maga is kérdésessé válik. Ebből következően Wittgenstein számára a filozófia nem lehet egy örök érvényű tézisrendszer, hanem ahogy ő mondja, egy létra, amelyre ha felmásztunk, eldobhatjuk azt. Azaz a filozófia egy olyan folyamat, amelyen ha mind végigmegyünk, a végén eldobjuk.
*
Filozófiájának második korszakában,
amit a Filozófiai vizsgálódások műben fejt ki, Wittgenstein igyekszik ahogyan ő mondta: ‘kijavítani a Tractatusban elkövetett hibákat’. Ezért e későbbi írása nem érthető meg az előbbi mű ismerete nélkül. A második korszakában Wittgenstein erős kritikával illette saját, a nyelvre vonatkozó korábbi felfogását.
A késői Wittgenstein tagadja azt a korábbi állítást, hogy nyelvünk semmi másra nem alkalmas, mint a tények leképzésére. Azaz a nyelv nem szűkíthető le csupán a leíró, deskriptív funkcióra. A mesterséges nyelvek helyett a természetes nyelveket veszi előtérbe Wittgenstein. A természetes nyelv nem szorítható definíciók közé, ennek oka, hogy a nyelvünkben, mint az emberi világban mindenütt, a „családi hasonlóság” elve érvényesül: a jelentés.
A gyermek a szavakat osztenzív, azaz „rámutató tanítással” tanulja meg. Asszociatív kapcsolat alakul ki a szó és a dolog között: a szót hallva a gyermek lelki szemei előtt a dolog képe jelenik meg.
A nyelvről alkotott híres hasonlat ebben a könyvben a „nyelvjáték”. Ez azt hivatott kifejezni, hogy a nyelv egy társas kommunikációs eszköz, és a szavak jelentése nem definíciók útján, hanem praktikusan a nyelv használatával, az interakcióval alakul ki, és azzal változik. Wittgenstein ezzel a nyelv leíró funkciója helyett a működését, a pragmatikus kérdéseket veszi előtérbe.
„Primitív nyelv”: A építményt emel kövekből, ehhez kockák, lapok, gerendák, oszlopok állnak a rendelkezésére. B A-nak a segédje, ő hordja neki a köveket. Hogy A építő megértesse magát B segéddel, e célból olyan nyelvet használnak, amely a „kocka”, „lap”, „gerenda”, „oszlop” szavakból áll. A kiáltja a szavakat, B odaviszi.
Valamit megnevezni ahhoz hasonlatos, mint mikor egy dologra névtáblát akasztunk. Ez az előkészület egy szó használatára. Egy nyelvet elképzelni annyi mint egy életformát elképzelni.
Egy szó nem veszti el jelentését ha már nem felel meg a létező tárgynak. Mikor NN úr meghal, nem azt mondjuk, hogy a név halt meg, hanem a név hordozója. Ha a név megszűnne jelentéssel bírni, akkor nem lenne értelme azt mondani, hogy NN úr meghalt. Egy szó jelentését a használata határozza meg. Filozófiai problémák pedig akkor keletkeznek ha „a nyelv szabadságra megy”. A megnevezés a szó és a tárgy közötti különös kapcsolat.
Privátnyelv-kritika: a nyelvtani szabályok nem lehetnek privát szabályok: egy szabály egyszeri betartása lehetetlen, akkor megszűnne a szabály szabálynak lenni. Ez a felismerés is a nyelv társas jellegét erősíti.
A „privátnyelv-kritika” az ellen a nézet ellen irányul, miszerint lehetségesek „kimondhatatlan” érzések, amelyeket az érzékelőn kívül senki más nem érzékel. Ilyen például az olyan kijelentés: „csak én tudhatom mit érzek, más nem is sejtheti!”. Wittgenstein szerint értelmetlen az én tulajdonomról beszélni, ha az a valami nem is lehet a másé.
Végső következtetés: a világ a nyelv által ki van mérve, határai logikailag, a ki nem mondható pedig megmutatható.
Hitler és Wittgenstein, Wittgenstein és Hitler
Tovább már nem a Wikipédiából. A Wittgenstein alakját övező legendák egyike, hogy Adolf Hitler osztálytársa volt, és hogy ő lenne a Mein Kampfban gyűlölettel emlegetett zsidó fiú, de egyik sem bizonyított tény. Adolf Hitler adatait szemlélve azonban – 1889. április huszadikán született, tehát nem egészen egy héttel Wittgenstein előtt, és Linzben bizony járhattak ugyanabba az iskolába, akár osztálytársak is lehettek – nem tűnik teljesen képtelenségnek (ha nem bizonyítható is, többek között azért, mert – az elemi iskolától eltérően – Adolf a középiskolában már traumatizált, nagyon rossz tanuló volt, és ennek a nyomát szigorőan eltüntette…) Kimberley Cornish ausztrál írónő A linzi zsidó című könyvének kiinduló hipotézise, miszerint kettejük fiatalságában valami meghatározó esemény történt közöttük. Egy olyan esemény, amely Cornish szerint befolyásolta a huszadik századi történelem menetét. Először is innen eredeztethető Hitler antiszemitizmusa (miközben feltételezések szerint benne is jócskán „folyt zsidó vér”), a könyv azonban ennél tovább megy, feltételezve, hogy Hitler a „legvéresebb üldözésre” szánta el magát Wittgenstein (tényleges?) híres cambridge-i kémtevékenysége ellen. (Úgymond a brit kémek toborzó ügynöke lett volna, a híres kém, Kim Philby vezetésévelett.) A Wittgenstein család Hitlerrel való kapcsolatát tovább elemezve (Wagner és Clausewitz révén) a szerző arra a megdöbbentő következtetésre jut, hogy „Wittgensteini nélkül nem lett volna Hitlerünk”.
Hangsúlyozva, hogy hipotézisről, „írói szabadságról” van szó, ugyanolyan óvatossággal kell kezelnünk a számunkra ismeretlen eredetű fotót is mint „bizonyítékot”; szerencsére ma már nem veszélyes ebben a tulajdonképpeni konteóban elmerülni.
Kimberley Cornish könyve annak a modellnek nevezhető, amelyet történelmi detektivizmusnak lehet nevezni. Ez a megközelítés gondos olvasásból és a szövegek ötletes értelmezéséből áll. hogy láthatóvá váljon. Pontosan egy történész küldetése, de Wittgenstein esetében a múlt rekonstruálására irányuló erőfeszítés ritkán fordul elő egy tudós és filozófus könyvtudományán keresztül. Az eredmény a jövőbeni (vagy soha meg nem történő) ellenőrzésekig izgalmas regény marad. (Tanúsíthatjuk. Románul olvastuk, magyar fordításáról nem tudunk. Emlékezetesek a linzi – voltaképpen az egész osztrák/német – zeneoktatásról szóló részek: fiatal középiskolások tanultak és tudtak betéve Wagner-operarészleteket…)
Kiemelt kép: Ludwig Wittgenstein, Cambridge, 1929
