Nem gondoltam volna, hogy ilyen is van Londonban, de hát van, nem is egy, és minden szombaton. Én a legközelebbire (és talán a leghíresebbre) mentem ki, a Portobello Road-ra, amely egy nagyon hosszú utca a Notting Hill Gate tövében, és ahol hétköznapokon kellemes a séta a sok antikváriumkirakat előtt. De most, amikor megláttam a tömeget és a sátortábort, alig ismertem rá a környékre. (Nem messze, az egyik félreeső házsor 12. számú bejárata fölött lakott londoni tartózkodása idején Kossuth Lajos.) Tehát Londonban is van Bolhapiac, akárcsak Párizsban, s ha nem is tart három napig, a nyüzsgés sem kisebb. Én tulajdonképpen azért mentem ki, hogy régi könyveket nézegessek; akadt is elég, csak éppen irodalom nem. Csupa fura, egzotikus kiadvány, valószínűleg valamennyi ritkaság. Abba is hagytam a keresgélést és böngészést (nehéz is volt a nagy lökdösődésben), és csak ődöngtem céltalanul, ahogy és amerre a tömeg sodort, végig a sátrak előtt, vagy bele-belebukva az udvarszerűen kiképzett öblökbe. Persze, nem hiányoztak a lacikonyhák és az éneklő, gitározó koldusok sem. Vagy nem koldusok? Az egyik szakállas fiatalember inkább diáknak látszott, és olyan szépen énekelt, hogy szívesebben hallgattam, mint sok tévésztárt; hullottak is a pénzdarabok a gitár tokjába. Nem messze jövendőmondó papagájok károgtak (másként nem mondhatom, bár az is lehet, hogy a maguk dialektusában angolul beszéltek). Ami kissé meglepett, az a
BESZÉLŐ MAJMOK
apró gyülekezete volt egy többrészes állványon. Ügyes, tarka ruhát viseltek, amolyan szorosan testhez simuló, kötött kezeslábast. Azt hiszem, a majmocskák is jövendőmondással foglalkoznak, mindenesetre – pénz ellenében – egy mutatót forgattak egy teleírt lemezen; az is elképzelhető, hogy szerencseszámokat húztak. Nem tudtam közel férkőzni az állványokhoz, és nem láttam jól, hogy mit csinálnak, csak a makogásukat (valószínűleg értelmes beszédüket) hallottam.
(– Mire való mindez egy világvárosban? – kérdeztem később a vonaton egy kéknadrágos hölgytől. Rámnézett: – Néha jobb az állatokra hallgatni, mint az emberekre. – Nyilvánvaló, ez is álláspont…)
De tovább, mert még alig láttam valamit. És kitárulkozott előttem az, amit egy szombati napon földobnak a régi Angliáról az ócskások.
Mi, akik már nem láthatjuk a „bigek” országát, álljunk csak meg. (Ez a közép-keleti fegyveres konfliktus idején volt. Beszélgettünk, vitatkoztunk egy társaságban. – No és Anglia szerepe? – „ Az idegeskedők páholyába” szorult – mondta valaki).
Álljunk meg és bámuljuk néhány pillanatig a fényesre tisztított
TÁBORNOKI GOMBOKAT,
amelyeket ki tudja, milyen csatában viseltek a nagy Anglia szolgálatában, de ma nagyon jól illenek a divatos blézerre. Az áruk nem is olyan rettenetes, amarrébb egy pár cipő kapható ezért a pénzért.
Ha alább adjuk rangban, az ár is csökken, ami csak természetes. Aki Bobby-sisakot akar, az is van. És láttam, hogy vették is, hiszen a rendőr népszerű (volt?) Londonban. Van mellette mindenféle katonasapka meg csákó, zubbony és köpeny, a fiatalok a légierő, a RAF viseletét nézegették. Meg szurony és bajonet, nem csak hazai és szövetséges, de ellenséges holmi is, aztán kitüntetések halmaza, bakancs és csizma. Azt nem tudtam megállapítani, hogy eladó katonák akadnak-e a közelben… Persze ez csak tréfa.
De nem tréfa, hanem inkább üzlet, ami még következik, egy nagy birodalom vízcsöppnyi emlék hordalékai rengeteg ezüstnemű. Öreg és komoly órák tömege (nem is értem, miért nincsenek itt mindig a múzeumok felvásárlói, mert csodás szerkezeteket láttam), aztán a sok mindenféle Távol-Keletről és Afrikából, fa, réz, bronz, elefántcsont, szobrok és bálványok, fegyverek és zeneszerszámok, pipák és evőpálcák. Azoktól, akik nem a gyarmatokon dolgoztak, vadászholmik maradtak: kürtök, harsonák, no meg fényes cilinderek. Csak?
Dehogy, ám képtelenség még egyebet is észben tartani; hirtelenében a pompás, öreg kapukulcsokra emlékszem egy jólöltözött öregúr asztalán. Próbáltam alkudni is az egyikre, de lehetetlen volt az üzlet, hat fontot kért érte az öregecske.
Számomra azt, ami igazán élmény volt, a régi
CSALÁDI KÉPEK
jelentették. Nem tudom, szokás-e másutt is kiárulni a régi fényképeket; de lehet, hogy nem is olyan rossz szokás. Nézegettem a bajuszos, merengő tekintetű férfiakat. a titokzatos fiatal nőket, a gyermekeket, akik valahol már rég felnőttek, és el is tűntek erről a világról, és az jutott eszem be, hogy hány múzeumot és képtárat láttam már életemben, fényképkiállítást is eleget, csak éppen fényképmúzeumot nem. Vagy van-e már ilyesmi is a világon? Ezek az emberek, akiket a régi képeken elnéztem, valamikor éppen olyanok voltak, mint amilyenek mi vagyunk, egy csepp mitikus hozzáadás vagy nagyítás, esetleg kisebbítés nincs rajtuk – nem az élet valamiféle tükre, hanem maga az élet a fénykép. Ez volt, pont.
Hajzat, szakáll, gallér, kabát, sétabot, cipő. Persze, ez változik és ismétlődik, mint ahogy most újra divat a dús szőrzet és a lötyögős nadrág. De van valami, ami állandó: a tekintet, amely kisüt a sokféle arcból. Kiderül, hogy a nyelv nem is olyan fontos, mert beszél helyette a szem. De ez már majd nem ódai hangulatú megállapítás… Pedig…
Itt mellettem Rolling Stones-lemeze kiránt érdeklődik valaki.
Igen, tessék, válasszon. Erről ismét eszembe jut, hogy Londonban vagyok. 1973 őszén. És csak a Portobellón. A város sokkal bonyolultabb, mint ez a vásár.
Október végén
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.
