Szemelvények Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak – beszélgetések bukaresti magyar értelmiségekkel) című, 2006-ban – Balázs Imre József szerkesztésében – a Komp-Press Korunk Baráti Társaság kiadásában megjelent kötetéből. Tán igaz se volt…
„A megélhetés kényszere vezényelt a román fővárosba”
A Hét és a Kriterion Könyvkiadó különbözött a régi bukaresti magyar intézményektől, mivel ezek lényegében nem annyira a felsőbbség, a pártközpont akaratából jöttek létre, hanem alulról jövő nyomás eredményeként, és vezetőik (Domokos Géza, Huszár Sándor, Horváth Andor) a magyar értelmiség bizalmából kerültek vezető helyükre. Mind a két intézmény meg is felelt a magyarság igényeinek, persze, a diktatúra iszonyú nyomása közepette. A nyolcvanas években, a diktatúra őrületté fokozódása idején A Hét és a Kriterion ellen indult meg a pártközpont megsemmisítő támadása.
Hogy működött a cenzúra és az öncenzúra?
Kedves Éva, biztosan ismeri Pavlov kísérleteit a kutyákkal. Az ember is van annyira tanulékony, mint Pavlov kutyái.
Mi volt a különbség a bukaresti és az erdélyi cenzorok között?
Óriási volt a különbség! Vidéken még éltek jóindulatú cenzorok is. Emlegetni szokták a hajdani cenzort, egy pap bácsit, aki azért adta vissza egyik versét Petőfinek, mert hibás volt benne a versláb. Ehhez hasonló cenzorok még éltek vidéki városokban, személyes barátaik voltak igen sok esetben az ellenőrzött szerzők és szerkesztők, és a legvadabb és legostobább bukaresti rendelkezéseket is igyekeztek összehangolni az írók, újságírók mondanivalójával.
A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején keményítettek be a hatalom részéről, megszüntették a tévé magyar adását, leváltották A Hét főszerkesztőjét és helyettesét. Hogy történt ez, illetve mi történt még ezen kívül?
Ezekről az égbekiáltó intézkedésekről, a kisebbségi elnyomatás nyílt megjelenéséről bukaresti élményeim nincsenek, nem lehetnek, mert 1973-ban végre sikerült családommal együtt elköltöznöm a fővárosból Kolozsvárra.
Mit jelentett magyarként Bukarestben élni? Milyen volt Bukarest mint főváros abban az időszakban? Amikor Bukarestben élt, bukarestinek tartotta magát?
Soha nem tartottam bukarestinek magamat. A megélhetés kényszere vezényelt a román fővárosba. Majdnem huszonkét évet töltöttem ott. Azalatt nagyon sokat utaztam Erdélyben, hogy legalább addig ne kelljen éreznem magam körül az idegen közeget. Úgy gondolom, nemcsak én voltam így ezzel. Jól mutatja ezt az életérzést az, hogy 1989 után a magyar lapok sorra áttették székhelyüket Erdélybe. Míg végül a Romániai Magyar Szó is belebukott. (Beke György, A Hét kolozsvári főmunkatársa)
„Bizonyos provincializmusnak is igyekezett hátat fordítani”
Hogyan indult A Hét? Ott voltál a kezdeteknél is, az alapító szerkesztők közé tartozol.
Ehhez tudni kell, hogy A Hetet 1970-ben alapították, nálam illetékesebbek megmondják, hogy milyen rendelet alapján, milyen céllal, mi volt a hátsó gondolat. Mindenki tudja, rebesgeti: a hátsógondolat az volt, hogy az erdélyi magyar sajtót megtorpedózzák vele. Ismerve azokat, akik vezették, gondolom, hogy jóhiszeműen álltak láttak munkához, nyilván nem ezt a központi bizottsági határozatot akarták teljesíteni, hanem létrehozni Bukarestben egy nívós művelődési hetilapot, amely – mondjuk meg őszintén – bizonyos provincializmusnak is igyekezett hátat fordítani, mert azok a fiatalok, akik feljöttek akkor Bukarestbe, rendkívül fogékonynak mutatkoztak arra, ami élt és mozgott a román fővárosban. És úgy érezték, hogy itt a helyük, és jöttek szívesen. 1972-73-ban kezdett Ceauşescu járni az ázsiai országokba, ahol látta, hogy mennyivel előbbre vannak a személyi kultuszban. Gondolta, neki is sürgősen be kell hoznia a „lemaradást”. De ’70-ben még csodálatos világ volt. Én lehúztam tizennégy évet egy politikai napilapnál, az Előrénél, ami egyáltalán nem volt könnyű, és boldogan mentem A Héthez, Gálfalvival együtt. Ő ’69-ben került az Előréhez, mint a művelődési rovatért felelős főszerkesztőhelyettes. Nekem már akkor egyik napról a másikra megváltozott az életem, mert bizony a kultúrára nem nagyon érzékeny vezetőkkel volt dolgom korábban. Megváltozott tehát az életem, nem is kellett foglalkoznom semmi egyébbel, mint jönni-menni-írni! Csodálatos volt. De aztán felmerült ez a lehetőség: azonnal hallottam, hogy Zsoltot átvezénylik A Héthez, és ettől kétségbe estem. Az első reakcióm az volt, hogy itt nem maradok tovább, és mentem vele A Héthez. Kik jöttek fel Bukarestbe az induló laphoz: a főszerkesztő, és a többiek is majdnem mind Kolozsvárról, Dankanits Ádám történészkutató Vásárhelyről, Ádámnak a felesége, Varga Kati, csodálatos, eszményi grafikai szerkesztőnk: okos, tehetséges, odafigyelő, nem fordult elő, hogy ne olvasott volna el egy cikket, ami bekerült a lapba. Vagy legalább belenézett: elejétől végig tudta, hogy mi van abban a lapszámban, és hogy kell megcsinálnia, a világ legtermészetesebb dolga, tegyük hozzá, csak ma már nem nagyon fordul elő. A főszerkesztő Huszár Sándor volt, az Utunktól jött, hozta magával Baróti Pált szintén az Utunktól, aki nem nagyon lelkesedett ezért az áthelyezésért. Szegény meghalt rákban nemsokára, akárcsak Földes László, aki az egyik főszerkesztő-helyettes volt (Gálfalvi Zsolt a másik). A lapban az volt az érdekes – hogy ne a színházzal kezdjem mindjárt, ne legyek olyan önző –, hogy mintának, modellnek tekintettük az Ivaşcu-féle Contemporanult, amely abban az időben a legmagasabb színvonalú, legolvasottabb kulturális lap volt, pénteken jelent meg, és reggel tíz órakor már nem lehetett kapni. Többé-kevésbé annak a beosztását követtük, a magyar sajtóban addig nem volt hagyománya annak, hogy irodalom, irodalomkritika, színház, képzőművészet, zene és tudomány legyen egy lapban. Ma már eléggé megváltozott a Contemporanul, nem is nagyon olvassák.
Említettem a két főszerkesztő-helyettest, Kovács András, a kolozsvári Igazság volt főszerkesztője volt a szerkesztőségi főtitkár, Baróti Pál vezette az irodalmi rovatot, László Ferenc tanár úr, aki akkor még ingázott Kolozsvár és Bukarest között, szerkesztette a zenei rovatot, remek muzikológus, remekül tud írni, eszményi rendszerességgel írta azokat a cikkeket. Képzőművészettel Varga Kati foglalkozott, én a színházzal. Akkor még húsz oldalban jelentünk meg, s a színházé volt a két belső oldal. Amikor ezt megtudtam, kicsit megijedtem, megmondom őszintén, mert egy személynek két ilyen színvonalú színházi oldalt hetente előállítani sokkal több munka, mint amit az Előrénél valaha is végeztem, pedig volt olyan időszak, amikor egymagam végeztem el azt a munkát, amire később hat szerkesztő volt. Ettől egy kicsit csuklottam. Jött minden, rengeteg külföldi folyóirat. Mindent kaptunk, minden volt. Földes Laci a rá jellemző nagyvonalúsággal minden számottevőt megrendelt.
’73-ban kezdett csökkenni az oldalszám, húszról tizenhatra, majd tizenkettőre, de a színházi oldalról soha nem mondtunk le, ez korszakos érdeme A Hétnek, egyebek mellett.
Huszárnak sok hibája lehetett, túlérzékeny volt, de szívvel-lélekkel csinálta a lapot. Minden héten pénteken összegyűltünk – péntek volt az ünnep, amikor megjelent a lap –, és összeültünk rotyogni. Megbeszéltük az előző számot, milyen volt, összeállítottuk közösen – úgy, hogy mindenki, a szerkesztőség apraja-nagyja ott volt – a következő számot.
Milyen volt a hangulata ezeknek a szerkesztőségi összejöveteleknek?
Nagyszerű! Hát Huszár egy nagy humorista, remekül szórakoztunk. Sokszor olyasmit mondott, amit nem kellett volna. Nagy pletykás volt Huszár…. Horváth Andort nem említettem! Miután meghalt Földes, nagy gond volt, hogy ki töltse be a helyét, Márki Zoltán követte, de valahogy nem ment, már nem is tudom megmondani pontosan, hogy miért nem, és végül Huszár felfedezte Horváth Andorban a nagyon jó, rátermett vezető kádert. És mindenki nagyon szerette Bandikát, mindenkihez nagyon figyelmes volt, jótollú, és ő lett a főszerkesztő-helyettes ’83-ig. Huszár és Horváth annyira ragaszkodtak ahhoz, amit eredetileg elképzeltek A Hétről, és annyira nem voltak hajlandók erről lemondani, hogy a végén kenyértörésre került a sor. Ez ’83-ban történt, de egy évvel azelőtt már pontosan tudtuk azt is, hogy kik jönnek a helyükbe, csak a felállás volt fordítva, mert akkor arról volt szó, hogy Barabás lesz a főszerkesztő, és Lázár Edit a helyettese, és utolsó pillanatban megfordult, nem tudom, miért. Talán, mert egy nő kellett oda. És akkor összehívták a szerkesztőséget, borzasztó volt, én még olyan szörnyű gyűlésen nem is voltam. A Suzana Gîdea kabinetjében leültettek egy nagy asztal köré, és „Tessék, elvtársak!”, várták, hogy leszedjük a keresztvizet a vezetőinkről. Számunkra, a Huszár–Horváth csapat számára ez teljesen elképzelhetetlen volt. Amikor látták, hogy senki nem szólal fel, üvöltöztek ránk. Rémes volt.
Még egy dologra szeretnék kitérni Huszárral kapcsolatban: nagy hálával tartozom neki: mert halálra gyötört azért, hogy ne írjak szokványos színibírálatot. Én ne soroljam fel neki a színészeket, hagyjuk a fenébe, mondta, hanem úgy írjak színházról – és ami fontos volt az észrevételében, azt azonnal beláttam –, hogy ha azt olvassa valaki – egy bukaresti vendégjátékról Kolozsváron –, akkor lássa maga előtt az előadást. Esszét kell írni! Ő is észrevette, hogy van íráskultúrám, az sokat számít, a stílus, és hogy azt élvezni fogja az olvasó. El fogja olvasni. Úgy kell írni, hogy az előadást lássa maga előtt az olvasó, hogy maradjon meg, amennyire megmaradhat, mert akkor videó sem volt!
Térjünk vissza A Héthez: nagy sikere volt. Mi volt e siker titka, mi volt A Hét jellegzetessége, miért olvasták olyan sokan?
Az újdonsága, a színvonalassága, az, hogy hátat fordított a provinciának. Akkor ’70-ben itt mégiscsak volt egy magyar közösség, köztük rengeteg fiatal, akik ennek hiányát érezték, ma már nincs… Hogy miben volt a sikere: akkor még volt egy sereg magyar értelmiségi Romániában, akik mást akartak, újat, és ezeknek sokat jelentett a lap.
A kolozsvári és marosvásárhelyi folyóirat-szerkesztők hogyan kezelték a lapot? Az Utunk, Korunk, Igaz Szó…
Az Utunk szerkesztősége abszolútan sandán, akkoriban Létay volt a főszerkesztő, Marosi a helyettese, Marosvásárhelyen az Igaz Szónak Hajdu Győző volt a főszerkesztője. Én gondolom, hogy egyáltalán nem lelkesedtek A Hétért, főleg Hajdu Győző, aki a nacionalista kártyát bármikor kijátszotta, neki nem okozott gondot, mint ahogy kijátszotta az ellenkezőjét is, gondolkodás nélkül. Ha valakit megvádolhatott, hogy magyar nacionalista, akkor gondolkodás nélkül megtette. Sötét alakok voltak ezek. Nem tudom, mi történt, de sokan beszélték, hogy megtalálták a szekunál vagy hol a feljelentéseit, azért bujdosott egy évig Magyarországon.
Kik voltak annak idején a cenzorok?
Azt nem bízták akárkire. Ott volt a folyosó végében a cenzor, s egy időben ott volt az a szörnyű Rozenfeld vagy ki, aki az Előrénél volt, de nem újságíró, valami rettenetes gonosz pasas volt, s emlékszem, hogy amikor megjelent az első kötetem, megkértem Szilágyit, hogy engedje meg, lapozzam fel a kollekciókat, nézzem meg, milyen írások maradtak ki, mert utóbb rájöttem, hogy kimaradt egy elég fontos, a Trójai nők, amiben Orosz Lujza játszotta Hekubát, az a cikk nem tudom, hova került, mert megvoltak a kivágások. Tehát ott működött a folyosó végében, s ez a Rozenfeld rettenetesen sokat tett nekünk keresztbe, nagyon gonosz volt, saját ambíciójából is. Ahol tehette, ártott. Azt hiszem, utált is minket, az Előre nem nagy rokonszenvvel nézett A Hétre az elejétől, biztos áskálódtak is ellenünk. Hajdu Győzőről tudom biztosan. Nem tudom, hogy Gálfalvi hajlandó-e erről beszélni, mert ő, azt hiszem, a mai napig fél Hajdu Győzőtől. Azért jött ő el az Igaz Szótól, mert nem bírta már Győzőt. És azok után, amik Győzőről kiderültek, azt hiszem, van is mitől félnie. Egy veszedelmes, gonosz ember. Engem kétszer próbált kitenni az állásomból, mind a két főszerkesztő visszamondta nekem. Hogy miért, soha nem fogom megérteni. Még meg se melegedtem előbb a kiadónál Kolozsváron, közvetlenül azután, hogy elvégeztem az egyetemet, és már mondta Földes Laci. Aztán amikor felkerültem az Előréhez, azonnal visszamondta Szilágyi. „Én megvédtem az elvtársnőt”, mondta.
Meggondolta az ember, hogy mit ír, és igyekezett úgy kifejezni magát. Ez nemcsak nálunk, A Hétnél, mindenütt így volt. Én főleg a színháznál, a színház nézőterén tanultam el, mert ott mesterien értettek ahhoz, hogy kell metaforikusan fogalmazni…
Én gondolom, hogy akkor is a fiatal olvasók szerették A Hetet. (Kacsir Mária színikritikus, rovatvezető)
„Negyvenéves múltam, amikor kitehettem a lakásajtómra a névjegyemet”
Én Bukarestben éltem, de valójában nem itt éltem. Akkor Illyés Kinga volt a feleségem, mindenki azzal heccelt, hogy én tulajdonképpen kingázok, nem ingázok, mert ahogy befejeztem itt a melót, repülővel mentem Marosvásárhelyre. Bukarest akkor nem ilyen volt, főleg magyar szempontból. Itt volt az Előre több mint száz munkatárssal, az Ifjúmunkás, Munkásélet, Falvak Dolgozó Népe, A Hét, a Jóbarát itteni szerkesztősége, a Haza Sólymai, a Kriterion Könyvkiadón kívül a Creangănak és Eminescunak, de az Electrecordnak is volt magyar szerkesztősége. De, mivel sokszor laktam a Triumf szállodában, a nem messze levő Zeneszerző Szövetségből oda ültek be vitatkozni a zeneszerző urak, s az egyik szeparéból azt hallottam, hogy magyarul vitatkoznak, röhögnek óriási nagyokat: ott ült a Román Zeneszerző Szövetség teljes vezetősége: George Sbârcea, Zeno Vancea, Oláh Tibor és Zoltán Aladár. Még ilyen szempontból is egészen más volt Bukarest, arról nem is beszélve, hogy bement az ember az írók házába, mindig talált ott ismerőst, nagyon sokszor ültem Jebeleanuval egy asztalnál, aki magyar költőket fordított. Mivel itt védettebbek voltak az emberek, közelebb voltak a hatalom bizonyos berkeihez, nem voltak annyira megfélemlítettek vagy elgyávultak, mint a marosvásárhelyi, kolozsvári vagy sepsiszentgyörgyi értelmiségiek. Itt a nagyítólencsét a fiúk másfele fordították.
Eléggé védett vad voltam. Egyrészt Bodor Pál emberileg mindig mindent megtett, hogy burokban legyek, védett legyek. És azon kívül, bármilyen furcsa, én nem voltam párttag, gyakorlatilag azért is kerültem ki innen a Román Televízióból, mert akkor már elkezdték követelni, hogy mindenki lépjen be valahova, abba az egy pártba. Majtényi Erik az Irodalmi Alapnak volt a vezetője, mindig meg tudtam csinálni, hogy az elkövetkező könyvemre apró kis előlegeket vegyek fel, amiből nyugodtan tudtam lébecolni egyetemista koromban.
Nota bene, nem voltam se KISZ-, se párttag, 1973-ban egy embert le kellett építeni a szerkesztőségből, Bodor egyik kolléganőmet akarta kitenni, aki akkor terhes volt, ha jól emlékszem, s mondtam neki, hogy „Pali, a jóisten se mossa le rólad, hogy kirúgtál egy terhest, ezt nem teheted, inkább én megyek el, aztán lesz valami”. A következő állásom csak 1983-ban lett a budapesti filmgyárnál. De azért én visszadolgoztam a televíziónak, nyilván válogathattam, mert nem volt musz-feladatom. 1978-ban felvételiztem filmrendezői szakra, a főiskola akkor érte a szegényházi korát, nem volt film, amire dolgozhattunk volna, gyakorlatilag némajelbeszéd volt az egész. Most már a büntethetőségen túl van, mert eltelt huszonöt év: de bizony loptam, a vizsgafilmjeimhez színes Fuji Colort szereztem, akkor, amikor a román tévé fekete-fehérrel dolgozott! A vizsgafilmem értékelésénél – Bertha Bulcsú könyvéből idézek: „a tudósok összedugták a fejüket és izgatottan vakarták a töküket: mi ez, mi ez, mi ez?” – ugyanis a dokumentumfilmem címe Népi elemek Kós Károly építészetében volt, s a főiskola tanári karát nézőként elvittem kalotaszegi belsőkbe, húsvét előtti kalotaszegi hangulatba, teljesen külföldön érezték magukat, emlékszem, hogy doamna Bostan felugrott, s teljesen magán kívül volt: „Unde ai găsit aceste locuri? Unde sunt, în România?!”
Ez a négy év is úgy kötött Bukaresthez, hogy ha tehettem, azonnal leléptem. Szerencsére a tanszékvezető, Gheorghe, vagyis Yorgos Vitanidis, mangáliai görög, nagyon becsülte, hogy kiharcoltam magamnak, hogy magyarul felvételizzek, és hogy filozófiából, tudományos szocializmusból, politikai gazdaságtanból magyarul vizsgázzak. Egy svihákságomat is el kell mesélnem, mindegyik ismerősöm döbbenten vette tudomásul, hogy én a Park szálló 711-es szobájában lakom, azért nem a 848-asban, mert negyvennyolc szoba nem volt az emeleten, de a szatmári béke évét az ember csak nem felejti el, akármilyen piatúra után is megy haza.
Eriknek volt egy megbízatása Szilágyi Dezsőtől, az Előre főszerkesztőjétől, egy ada-kaleh-s fém cigarettás dobozban ott voltak a százlejesei, amit arra vett fel minden hónapban az Előre házipénztárából, hogy ha megérkezik Panek vagy Szabó Gyula, vagy bárki erdélyi író, ad neki kétszáz lejt egy kétflekkes tárca fejében, ami mindig keretben jelent meg az Előrében Napló címmel. Majtényi Ági besegített az írásba, mert nem igazán találtam a betűket az írógépen. Közben megérkezett Szász Jancsi Anemone Latzinával, s kiderítették, hogy én már olyan régóta közlök az Utunkban, két éve, megérdemlem, hogy a Fondul Literar tagja legyek, s kioktattak, hogy nem kell túlzásba esni és visszaélni vele, de időnként lehet kérni élményszerző körútra vonatjegyet meg napidíjat, s akkor, amikor háromszáz lej volt egy ösztöndíj, akkor az írószövetségnél egy napi napidíj hatvanöt lej volt! És kapott az ember két darab biankó első osztályú vonatjegyet. Ez megélhetési játékká vált, rengeteg könyvet vettem meg ilyen pénzből. Eriknél mindenkivel össze lehetett futni.
A hetvenes évek elején nem éreztem itt a nyomást. Igazából akkor éreztem, amikor rövid időre hazaköltöztem Marosvásárhelyre és jöttek a házkutatások, azért is jöttem vissza Bukarestbe, hogy tűnjek el abból a körből. Amikor visszajöttem ide, négy évig csend volt körülöttem. Ugyanolyan diák voltam, mint a többi, azzal a kivétellel, hogy rendszeresen dolgoztam a televíziónak. Mivel már román fordításban is megjelent a Casanova-kötetem, pontosan mielőtt felvételiztem, divatkönyv volt a főiskolán, a tanárok azon nevettek, hogy jól kifogták, mert az egész nyári szesszióban szinte minden operatőr, évfolyamrendező, színész vagy monológot mondott belőle, vagy dramatizálták, vagy kisforgatókönyvet írtak valamelyik novellámból, hogy akkor jó, most már itt van teljes bőrkötésben a szerző. Ilyen szempontból védett vad voltam. Képzelheted, hogy a rendezői gyakorlatot vezető tanársegéd szünetben odasomfordál hozzám, és azt mondja: „Vári úr, drága, nekem van egy elfogadott forgatókönyvem, most megjelent egy kis novellás kötetem, nem adna ajánlást, hogy beléphessek az Írószövetségbe?” Hát ez a fajta viszonyom volt akkor a főiskolai tanáraimmal.
Bukarest akkor dobódott föl még jobban – mert az Előréhez sok faliújságszerkesztőből kiemelt újságíró is idekerült és trappolt a nyugdíjkorhatár felé évi 365 napi sebességgel –, amikor idejött A Hét! Én rendkívül büszke vagyok valamire. Bodor Paliéknál ott volt Fischer Pista, Huszár Sándor meg én, Huszár – akkor érkezett a Központi Bizottságtól, az aktatáskájában a lapalapítási engedéllyel – egy-két személyről tudta, hogy ki lesz a munkatársa, Földesről, Kovács Andrásról, s azt mondta, hogy egy deci válogatott, legjobb italt fizet minden fejért, akit hozunk A Héthez. A modern korban ezt fejvadászatnak hívják, akkor piaszerzési lehetőség volt számomra. S mondtam neki: „Te fedezted fel, közölted az Utunkban a novelláit, fizika szakos tanár, kitűnő íráskészséggel rendelkezik, úgy hívják, hogy Ágoston Hugó, akinek nem kell az IPM-ből kivagdosnia ollóval a tudományos cikkeket, mert akár ő is meg tudja írni.” Ajánlottam Dankanits Ádámot, aki a Teleki Tékában volt kutató, de a felesége, Varga Kati az Új Életnek volt grafikai szerkesztője. „Huszár Úr! Tudományos rovathoz egy filozófiával, történelemmel, társadalomtudományokkal foglalkozó jó tollú embert kapsz! S egyben megkapod azt a hölgyet, aki amúgy is havonta, kéthetente fent van Bukarestben (mert itt nyomták az Új Életet), neki nyomdai tapasztalata is van.” Három deci Metaxa konyakot ittam meg Huszár úr számlájára Földes Laci és Földes Marica társaságában a Tolsztoj pártszállóban néhány hónappal később, amikor – miután Huszár összeállította a szerkesztőséget, s többeknek nem volt még lakásuk – a Primăveriiben, a Tolsztoj utcai pártszállóban ültünk össze.
Negyvenéves múltam, amikor kitehettem a lakásajtómra a névjegyemet. Én soha nem voltam kényelmes ember egyetlen hatalomnak se. (Vári Attila, író, költő, tévés, kultúrdiplomata)
TARTALOM
| Múltfeltárás kísérlet (Bányai Éva bevezetője) | 5 |
| “Bukarestben szigetlakók voltunk és maradtunk” Beszélgetés Ágoston Hugóval | 22 |
| “Az ember is van annyira tanulékony, Pavlov kutyái” Beszélgetés Beke Györggyel | 34 |
| “Minden sokkal ellentmondásosabb és bonyolultabb, mint amit kényelmes megfogalmazni utólag és kívülről” Beszélgetés Bodor Pállal | 47 |
| “Mindent meg lehet szokni, akár a félelmet is” Beszélgetés Csiki Lászlóval | 89 |
| “Emberi kapcsolatba kerültem ezekkel az emberekkel” Beszélgetés Demény Lajossal | 102 |
| “Pár percen múlott” Beszélgetés Domokos Gézával | 133 |
| “Nálunk minden később történik” Beszélgetés Ferencz Zsuzsannával | 165 |
| “Igyekezni kell nem feledni” Beszélgetés Gálfalvi Zsolttal | 177 |
| “A Hétnél úgy éreztem, hogy a családban vagyok” Beszélgetés Halász Annával | 201 |
| “A visszatekintő emlékezetben minden átrendeződik” Beszélgetés Horváth Andorral | 212 |
| “Mellékállásom volt a főszerkesztés” Beszélgetés Huszár Sándorral | 233 |
| “Nagyon jó volna, ha most lehetne elölről kezdeni” Beszélgetés Kacsir Máriával | 243 |
| “Én nem számoltam túlélésre” Beszélgetés Matekovics Jánossal | 252 |
| “A pipám sokszor megmentett” Beszélgetés Molnár Szabolccsal | 271 |
| “A szocializmust meg kell emészteni” Beszélgetés Rostás Zoltánnal | 285 |
| “Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került…” Beszélgetés Szász Jánossal | 301 |
| “A belső cenzúra miatt az ember a gondolatait már gyomlálta ” Beszélgetés Vári Attilával | 318 |
| Az interjúalanyok életrajzi adatai |
Kiemelt kép: A Bukaresti Magyarok Facebook-csoport emblémája
A szerkesztő megjegyzése
Hálásak lennénk, ha valaki meg tudná mondani, hol találhatnánk jó arcképet Kacsir Mária volt kolléganőnkről. Hát még ha küldene!
