Szemelvények Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak – beszélgetések bukaresti magyar értelmiségekkel) című, 2006-ban – Balázs Imre József szerkesztésében – a Komp-Press Korunk Baráti Társaság kiadásában megjelent kötetéből. Tán igaz se volt…
„Az igazság az, hogy én mindenütt átutazóban vagyok”
Miért, hogyan, milyen körülmények között jött Bukarestbe?
Korábban kell kezdenem. Az egyetemen másod-harmadéves koromban szociológiára szakosodtam. A szociológiát akkor rehabilitálták, amikor én – ’65-ben – elkezdtem az egyetemet. Addig „imperialista áltudománynak” becézték, akárcsak a kibernetikát és a genetikát. Nagy volt a lendület, nyitás, liberalizálódás és ennek következtében a filozófia szak keretében szociológiában is lehetett szakosodni.
Az államvizsga előtti napokban már nem reménykedhettem sem szerkesztői, sem kutatói állás megszerzésében. Véletlenül halottam meg, hogy Bodor Pálnál Bukarestben a tévé magyar szerkesztőségében tíz állás van, és állítólag senki sem akar odamenni. Hogy volt-e tíz vagy sem, az ma már teljesen mellékes, de tény, hogy Bodor állandóan alkalmazott főként fiatalokat, akik aztán hol maradtak, hol távoztak a szerkesztőségből. Jelentkeztem, mérsékelten örvendett, és a minisztériumi „repartíción” már úgy jelent meg a nevem, mint akit a magyar adás alkalmaz. Egyébként 1970-ben rendkívül jó állásokat hirdettek meg, a legrosszabb hely Szeben volt, vagy Temesvár. Egy-két év múlva a filozófia szakos végzett már a Duna-deltában vagy teljesen ismeretlen helyeken lépett elő… pionír-instruktorrá. A magyar adáshoz velem egyidőben, 1970-ben került Spielmann Mihály, Bisztricsányi Klára, Ferencz Zsuzsa és Vári Attila, egy évre rá Máthé Évát és Kabay Annamáriát vette fel Bodor. Akkortájt szegődött a tévéhez Boros Zoltán, Csáky Zoltán és Csép Sándor. A legelején a magyar adásnál két generáció „fontoskodott”: mi, a huszonévesek, és a negyvenen túliak: a rádió magyar adásától átvezényelt és a tévében lappangó magyarul tudó emberek. Akkor döbbentem rá, hogy tényleg van Bukarestben magyarság, utólag jobban odafigyeltem, és nem mondom, hogy kutattam, de elkezdtem gyűjteni az anyagot…
Egyetlen bukaresti szerkesztőségben sem volt akkora mobilitás, mint a tévénél.
Hogy került a rádiótól A Héthez?
A földrengés miatt. Azaz nem éppen ezért, mert már azelőtt munkatárskodtam. ’76-ban, amikor Huszár Vilmos áttelepült Magyarországra, s az ő helye üresen maradt, filozófia szakos volt, jó barátok voltunk, s ő egyengette az utam, hogy kerüljek a helyére, mert szükség volt filozófiai-szociológiai szakszerkesztőre, mivel Dankanits történész, Ágoston Hugó pedig fizikus volt. De aztán Dalit vették fel. Dali Sándor érdekes figurája volt a magyar sajtónak, ő a KISZ- vagy a Pionír-bizottságtól került a sajtóba, de nagyon jó szervező volt. Az ő idejében nagyon feldobódott az Ifjúmunkás. A ’68-as megyésítéskor a Megyei Tükörhöz került, de bukott, amikor Király Károlyt leváltották a megyei titkári funkcióból. Akkor Huszár szavajárásával élve muszáj volt felvenni, mert odatették „zászlótartónak”. Vagyis ő volt a zászlókért felelős aktivista. Ez apróság, de jellemző a korra. Egyébként jó kolléga volt. ’77-ben a földrengésben meghalt az igazán tág látókörű Dankanits Ádám, s akkor szinte futólépésben kerültem A Héthez. Ezt tekintem a legérdekesebb periódusomnak, mert A Hét lehetővé tette, hogy végigvihessek egy bizonyos programot, elképzelést. A Hét úgy volt csoportmunka, hogy egyének munkakedvére, ötleteire épült. Itt mindenki azzal foglalkozhatott, amivel akart, s összeállt egy olyan kép, amit szerintem se azelőtt, se azután egyetlen hetilap sem valósított meg Erdélyben.
Abban a periódusban, amikor a laphoz került, elkezdődtek a megszorítások…
Igen is, meg nem is. Olyan értelemben, hogy a megszorítások nem működtek egyformán minden területen. Nemzetiségi vonalon volt egyfajta szigorítás. Különösen akkor, amikor ’77-ben megjelent Illyés Gyulának egy nagyon nagy port felvert esszéje, amelyben erdélyi kulturális apartheidról beszélt. A korábbi, 1968-ban kezdődött nyilvános nemzetiségi kulturális diskurzus valamelyest halványult, de érdekes módon ezután a fordulat után engedélyezték a TETT megjelentetését. Nem lehetett „magyarkodni”, de lehetett tudományoskodni, ismeretterjesztést művelni. Állítólag Huszár az ateista propaganda erősítése címén szerezte meg az engedélyt a melléklet kiadására. Ennek ugyan semmi köze nem volt az ateista propagandához, azonban a tudományos ismeretterjesztést így is lehetett értelmezni. Így aztán került rá pénz, papír – állás nem, mert ezt a tudományos rovat szerkesztette. Voltak olvasók, akik nem is tudták, hogy A Héthez tartozik. Olyan tudásanyagot lehetett belecsempészni, amely szinkronban volt ha nem mindig az európai, de legalább a magyarországi tudással. Talán nem is kell utólag szoronganunk amiatt, hogy az adott lehetőségeket nem használtuk ki. Persze, a ’80-as években a helyzet állandóan rosszabbodott, de nem hirtelen. Gyakran szigorítottak, aztán megfeledkeztek a saját parancsaikról. Amikor az embernek az volt az érzése, mintha kissé fellélegeznénk, akkor megint csavartak egyet a présen. 1971-től periodikusan jöttek Ceauşescu ilyen-olyan „történelmi jelentőségű tézisei”, s aztán ezt úgy forgatták-tették-vették, hogy azért két-három hónap után csaknem minden visszaállt a régi kerékvágásba. Ez volt az érdekessége a Ceauşescu rendszernek, hogy nagy, durva lépésekre szánták el magukat, s aztán az apparátus lassan eltompította a ukáz élét. Állandóan készítették a nagy „ideológiai” munkaterveket, majd beérték a terv felküldetésével. De mindez a hetilapokban nem érvényesült annyira, amennyire szerették volna. A napilapoknál viszont valóban nem lehetett tréfálni, s ott olyan emberek is voltak az élen, akik egy az egyben végrehajtottak minden utasítást. A kulturális lapoknál inkább azt nézték, hogyan lehet kibújni ezek alól.
A Hétnél hogy sikerült ez?
Egyrészt azzal, hogy az első oldalon az ember „letette a garast”. Időnként erre magát a főszerkesztőt vagy a helyettesét kérték fel, akik megpróbálták valamilyen emberi hangon, normálisan eladni azt az árut. Keserves volt, az biztos. Nemcsak a magyaroknál, hanem a románoknál is így volt. Láttuk például a România Literară kínlódását, hogy megtarthassa színvonalát. Másrészt jellemző volt az idézetekkel való játék. Egy jól látható felső sarokba odatettek egy nagy Ceauşescu-idézetet, s alatta ment a „civil” szöveg. Általában az első és a harmadik oldal volt ilyen, menős címekkel és gyakran a tartalomnak is olyannak kellett lennie. Az utolsó oldalon megint feléledt az ideológiai éberség, ugyanis a cenzorok kiterítették az egész lapot, s csak az első és az utolsó oldal látszott. A pártfőnök vagy a felesége születésnapjakor, vagy egy-egy pártkongresszus, országos konferencia alkalmával gyakran olvashatatlan volt az egész lap. Ha a konferencia mezőgazdasági volt, akkor nem kellett nagyon kapkodjunk, de ha kulturális, vagy ideológiai volt, akkor megnehezítette a dolgunkat.
Nem igaz az, hogy addig önfeledten írogattuk a cikkeket, s jött egy fölöttes én, s az lecsapott ránk! Nem. Átigazolták, átkeresztelték a sajtóellenőrzés rendszerében működő embereket. Megspóroltak egy csomó fizetést, ez hozzátartozott ahhoz a tervhez, ami már a hetvenes évek elején indult: az apparátus visszafogása. Mind több és több feladatot adtak egyre kevesebb embernek. Ha valaki megnézi, hogy A Hétnél hányan voltak az induláskor és hányan 1989 decemberében, láthatja: a fele maradt meg. Nem egyébért, csak levágtak bizonyos állásokat a keretből. Az elején volt adminisztrátor, két gépírónő, dokumentátor, minden volt, a rovatok is nagyon izmosak voltak. Visszatérve az öncenzúrára azt mondanám, hogy a sajtóélet tulajdonképpen egyfajta tapogatózás volt, hogy hol, mivel lehet kijátszani a rendszert. Például, észrevettem, hogy a szociológiát nem tiltják, de idegesek tőle. Viszont ha azt mondtam, hogy antropológia, vagy társadalomkutatás, egy szót nem szóltak, még arra sem, hogy társadalomkritika. A cenzorok egyfajta ütközők voltak a párt és miközöttünk. Ha a cenzor úgy érezte, hogy nem üti meg a bokáját, akkor nem szólt bele. Ilyen szempontból érdekes cenzor volt Pezderka és Fülesi. Csak akkor álltak a sarkukra, amikor világos volt, hogy saját állásukat sodorják veszélybe, ha engednek a szerkesztőnek. Mert a kéziratot nem csak ők olvasták a Kultúrtanácsnál, hanem a központi bizottság sajtóosztályának magyar aktivistái is. A cenzornak nem az volt a gondja, hogy átmentse a kéziratot, hanem, hogy ne üsse meg a bokáját. Távolról sem igazságról, vagy elvhűségről volt szó. A tapogatózás eredményeképp olyan témákat sikerült bevinnem, amelyek román lapnál elvéreztek. Pontosan azért, mert például a Contemporanulban a téma volt a fontos s nem az, hogy Popescu vagy Ionescu írta meg. Ha magyar lapban ugyanazt mondja el Popescu, az már egészen más a cenzor szempontjából, mert azt nézi, hogy ki írta, s nem azt, hogy mi van benne. Éppen ezért úgy vélem, hogy a szocializmusbeli nemzetiségi kulturális élet történetének a megírása nem is olyan könnyű feladat.
A Hétnél többé-kevésbé jó hangulat volt, szemben a rádióval vagy a tévével, nagyon is szerkesztő-centrikus volt a munka. Huszár is, de még Lázár Edit is megbízott bennünk, hagyták, hogy tegyük a dolgunkat. A televízió sokkal centralizáltabb volt, Bodor nem volt bizalmatlan, de mindent akart tudni, mindenben részt akart venni. Ez alkati dolog. Nekem igazi vezető beosztásom nem volt soha a sajtóban, mert az, hogy az utolsó egy-két évben szerkesztőségi felelős titkár voltam, pártszempontból nem jelentett semmit. Szerencsére olyan emberekkel dolgoztam, akik megbíztak bennem, és a kezdeményezéseimet nem fogták vissza. Időnként Huszárnak voltak félelmei, hogy „János bácsi” ezt vagy azt megérti-e vagy sem a tudományos cikkekből. Tehát visszakanyarodva a kérdéshez, semmit sem bánok. Az az érzésem, hogy a lehetőségeket kihasználtam. Azt az információt, újdonságot, amit be lehetett hozni A Hétbe, a munkatársaimmal behoztam.
A nagy megszorítások idején tőlünk, A Héttől nem rúgtak ki senkit. Huszár és Horváth eltávolításának szerintem sokkal inkább komoly személyi okai voltak. Tudniillik sem Huszár, sem Horváth nem akart valamilyen hősies gesztussal öngyilkos lenni. Szó sincs róla. Szerették A Hetet, s végezték a dolgukat, mindent, ahogy kellett.
Huszár Sándort és Horváth Andort azért mozdították el, hogy valaki a helyükbe lépjen, vagy velük akartak leszámolni? Mert egyik volt szerkesztőtársa mondta, hogy már egy évvel az elmozdításuk előtt lehetett tudni, hogy kik lépnek a helyükbe, csak fordított sorrendben. Velük akartak leszámolni.
Ez egy teljesen új dolog, erről én még nem hallottam, pedig azt hiszem, A Héthez van valami közöm, de erről nem volt szó. Itt mindenki végezte a dolgát a Kultúrtanács, a pártközpont ellenőrzésével és jóváhagyásával, emögött voltak személyes ellentétek és hatalmi harcok.
Az idő tájt szűnt meg a televízió magyar adása is, a Kriterion Könyvkiadót, Domokos Gézát is zaklatták.
De Bodor sokkal korábban lemondott. Ő utólag azt mondta, hogy nem bírta már a pressziókat. El tudom képzelni, mert a tévénél sokkal nehezebb olyan képi diskurzust létrehozni, hogy megfeleljen az elvárásoknak. A Hétnél meg lehetett csinálni, amint mondtam, hogy a sarokban ott volt egy idézet, s alatta ment a civil szöveg. De ez a játék a tévénél nem ment. Lehet összefüggés aközött, hogy a magyar adást és a vidéki rádiókat megszüntették, de a helyzet akkor lett volna azonos, ha A Hetet megszüntetik. De nem szüntették meg, sőt, Kovács András, aki szerkesztőségi főtitkár volt, a harmadik ember, a Huszárék leváltásakor tartott gyűlésen felállt, s azt mondta, ha ezek hibáztak, akkor én is, engem is váltsanak le. Erre azt mondták, ez nem szerepel a forgatókönyvben. A gyűlés után Ion Traian Ştefănescu, a miniszterhelyettes néhányunkat meghívott a szobájába a régi és az új főnökökkel együtt, és teljesen megváltozott arccal, mosolyogva megkérdezte, hogy „önök között van jogvégzett ember?” Nem volt. „Tudják azt, hogy ha egy paraszt bemegy a városba lovasszekérrel, a lovak megijednek egy autótól, és balesetet okoznak, valakit elgázolnak, a maguk véleménye szerint mi történik a paraszttal?” Nem tudtuk. „Hát bezárják! Nem ő a hibás, de csak bezárják. Az történt itt is. Nem maguk a hibásak, ez az ukáz, kész.” S ezzel utunkra eresztett. Teljesen cinikusan viselkedtek ebben az ügyben. Utána két vagy három hónapig dülöngélt A Hét hajója, majd minden visszaállt. Az általános szorításokon kívül nem nehezedett nagyobb súly A Hétre, mint bármilyen más kulturális lapnál.
Tehát Ön szerint nem változott a ’83 utáni lap az előzőhöz képest?
Persze, hogy változott, de nem azért, mert leváltották Huszárt és Horváthot. Egy darabig ezért is. De például az én interjúimon mit lehetett változtatni? Ismétlem, hogy két-három hónapig folyt a tapogatózás, egyfelől Lázár Edit és Barabás István részéről, másfelől mi sem tudtuk, hogy most mit kezdjünk egymással. Egy idő után látták, hogy mi nem akarjuk őket aláaknázni, nekünk A Hét sokkal fontosabb. Nem véletlen az sem, hogy Horváth Andor, akit 1989 után államtitkárrá neveztek ki, Gálfalvi beiktatásakor elismerte, hogy Lázár Edit nem rontotta úgy el A Hetet, ahogyan megkövetelték tőle.
Szintén egy szerkesztőtársát idézem: Lázár Edit tulajdonképpen megmentette a lapot, noha neki azt adták feladatként, hogy szüntesse meg.
Ez azért egy kicsit túlzás. De az, hogy ő szembement olyan tendenciákkal, amelyektől megszűnt volna, az igaz. De neki nem mondhatták, hogy szüntesse meg. Mert ha a párt meg akarja szüntetni, akkor megszünteti, és kész. Nem nevez ki valakit, hogy tegyen úgy mintha… Hadd mondjak egy példát. Három éven át gyártottam a személyre szóló előfizető-felszólításokat. Írtam ilyen szívhez szóló leveleket, és három ember egy hónapon keresztül gépelte őket. Nem azt írtam valakinek, hogy kedves olvasó, hanem, hogy kedves Kovács Márton. „Public relations” technikával ontottuk a leveleket. Ha ezt az ügyet Lázár Edit nem támogatta volna, nem áraszthattam volna el Erdélyt a leveleimmel. Tehát nem lehet igaz, hogy meg akarták szüntetni a lapot. Azt el tudom képzelni, hogy egyik-másik apparatcsik ezt sugalmazta Lázár Editnek, de volt benne annyi hiúság, mint minden normális emberben, hogy még azért sem! Ő eljátszotta a jó Szilágyi-tanítvány–Előrés szerepet, de bennünket senki nem akadályozott például a TETT-ek összeállításában.
Bukarestinek tartja magát?
Az igazság az, hogy én mindenütt átutazóban vagyok. Számomra nagyon természetes, hogy minden második héten Csíkszeredában, a Sapientián legyek. Mint ahogy nagyon normális volt, hogy rádiós koromban minden hónapban a Bánságban riportoztam. Azt hiszem, hogy tényleg nem vagyok igazi bukaresti. Az igazi bukaresti magyar ember, ha eljött Bukarestbe, kapott lakást, bár többé-kevésbé vonzódik vissza Erdélybe, ha a nyugdíjkorhatárt eléri, csak akkor költözik haza, ha ott jobb lakása, jobb környezete van, egyébként itt marad. Nagyon sok, a munkahelyétől, a régi kapcsolatoktól elszigetelt magyar él Bukarestben. Egy kicsit az egyházi kötődések segítenek, de nem sokat. Sok-sok szomorú eset van, de nem hiszem, hogy sokkal több, mint román eset. Mert ugyanaz a helyzet. Mert itt nem arról van szó, hogy magyarok jönnek Bukarestbe, hanem hogy vidékről jönnek emberek Bukarestbe. És egy nagyvárosban az ember így is, úgy is idegen, ha megszűnnek a társadalmi, munkahelyi kapcsolatai, viszont egyértelmű, hogy egy adott kisebbség sokkal érzékenyebb erre. Azoknak a kisebbségeknek van erre kultúrájuk, akiknek néhány száz éves a gyakorlatuk e téren: a zsidóknak, örményeknek. Ahogyan a két világháború között mondták: a kipergő búzaszemek. Ezt a szóösszetételt az Erdélyi Fiatalok forgalmazták, akik állandóan elindultak megmenteni a bukaresti magyarságot. De ez nem olyan könnyű… (Rostás Zoltán szerkesztő, majd szerkesztőségi felelős titkár)
„Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került…”
Mikor, miért és hogyan került Bukarestbe?
A magyarországi ’56-os nagy viták átgyűrűztek természetesen Erdélybe is, azt hiszem, nemcsak vitákról volt szó, de a viták alakjában jelentek meg azok az eszmei ellentétek, amelyek a rendszer fenntartása és radikális kritikája között fennálltak. Ezek begyűrűztek az Utunk szerkesztőségébe is, sokat vitatkoztunk Sőni Pállal, az Utunk akkori főszerkesztőjével, kivált én, aki a helyettese voltam. Késhegyig menő viták folytak közöttünk ’56 késő nyarán, amelynek városi visszhangja is volt, tudtak róla az egyetemen meg egyebütt is. Mondanom se kell: én a kritikai oldalt képviseltem.
Miről szóltak ezek a viták?
A rendszerről. Mert igyekeztek úgy értelmezni, mintha mindez csak Magyarországra vonatkozna. De kétségtelen, hogy tökéletes áthallása volt azért a mi állapotainkra is. Volt egy jó ismerősöm a megyei pártbizottságnál, aki szólt nekem, hogy feljelentettek, és azt tanácsolta, egy ideig tűnjek el Kolozsvárról.
Tudja azt, hogy ki jelentette fel, és hogy mi volt a feljelentés tartalma?
Nem tudom, hogy ki jelentett fel. A vád az volt, hogy rendszerellenes nézeteket terjesztek. Akkor jöttem fel Bukarestbe.
Miért éppen Bukarestbe?
Volt egy fogadott testvérem, aki filmrendező volt itt, és gondoltam, meghúzódom nála. Gyerekkori pajtásom, osztálytársam volt, elhaltak a szülei, s az én szüleim befogadták. És ismertem jól Mihai Beniucot, aki akkor az Írószövetség titkára volt, ő hozzásegített, hogy kijussak Szinajára az írószövetségi alkotóházba. Ott voltam egy ideig, majd visszajöttem Bukarestbe.
Bukarestben volt egy nemhivatalos magyar képviselet, amely a pártnál meg a Művelődési Bizottságnál szorgalmazta intézmények beindítását. Egy ilyen triumvirátus volt Domokos Géza, Bodor Pál és Szász János. Állandóan kihallgatásokat kértünk, állandóan beadványokat írtunk, ahol lehetett, felszólaltunk, szóvá tettük, hogy ezekre a dolgokra szükség van. És mit ad isten, mit adott az isten, mert akkor ők voltak az istenek, meg is történt. Így született A Hét is. Azzal érveltünk, hogy nincs olyan tömegeknek szóló lap, amely értelmiségi szinten az ország ügyeit tárgyalja, mert a Korunk egy elit lap. És ezt beszívták. Persze ezekben a szövegekben – hát, ha a kezünkbe kerülne, elborzadnánk! – mindig benne van, hogy milyen fontosak az ország eredményei, a párt politikájának gyümölcse… E nélkül nem lehetett szövegelni vagy szövegezni. Én kellemetlenül emlékszem vissza ezekre a dolgokra, de visszaemlékszem, mert ez volt a valóság. De nem ez volt a lényeg ugyanakkor.
Ez izgatott a legjobban, persze a lap minősége is, de sokkal jobban a szintézisre törekvés. Mind a kisebbségi kérdésben, mind általában minden témában, amihez nyúlt. Egy kis Korunk, de publicisztikai ihletésű, olvasmányosabb, virtuálisan többekhez szól. Az más kérdés, hogy ma az embereknek nincs pénzük fűteni sem, nemhogy lelküket fűteni. Ez egy balszerencsés helyzet.
Én nem voltam közéleti személyiség. Csak újságíró voltam, nem kellett részt vennem a politikai életben, csak az alapszervezeti üléseken, ahol, ha lehetett, nem szólalt fel az ember, ha felszólalt, akkor valami semleges témát választott: a lap belső ügyei, vagy hogy nincs jól megszervezve ez-az.
Hol volt az a határ, ameddig el lehetett menni bizonyos kompromisszumok megtételéig? A cenzúra nemcsak azt mondta, hogy mit nem szabad, hanem hogy mit kell megírni? S bizonyos dolgok megírásában meddig mentek el?
Az öncenzúránál is bántóbb volt, fájdalmasabb volt a kompromisszum tudata. Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került, hogy az ember újrakezdje a napot, s most csodálkozom, hogy teltek el az évek, annyi év, és egyszerűen kibírtam. Illetve rossz szó, hogy egyszerűen, s mégis kibírtam. Ez csak úgy sikerülhetett, hogy egyfelől a magánéletemben történt egy lényeges változás: a második házasságom se sikerült, de a harmadik igen. Egy német lányt vettem feleségül, aki szinte tökéletesen megtanult tőlem magyarul, Anemone Latzina, remek költő volt, olyan átütő erejű volt a lírája, hogy felfigyeltek rá Németországban is, s bekerült a Világirodalmi Lexikonba, a magyarba. Erre legalább olyan büszke vagyok, minthogyha én lennék ott. De hát én nem vagyok külföldi író. Azt mondják, a magyar Világirodalmi Lexikon tökéletes, egy dolog hiányzik belőle: a magyar irodalom.
Bodor Ádám interjúkötetében, A börtön szagában Balla Zsófia Önt Majtényival és Huszár Sándorral együtt a „magyar irodalom kijáró emberei” egyikeként nevezi meg. Hogy lehetett kijárni ezeket a dolgokat?
Úgy, hogy az Írószövetségnek megvoltak mindenfelé a kapcsolatai, s pusztán a titulusra, arra, hogy az ember az Írószövetség titkára volt, odafigyeltek. Így sikerült kijárni bizonyos dolgokat. Nyomdapapírtól kezdve útlevelekig, külföldi orvosságokig, az Írószövetség nyaralóiba való beutalásokig és így tovább.
A hatalomnak volt egy perverz játéka, az adok-kapok viszonyra gondolok, bizonyos kedvezményeket megadunk, de cserében viszont elvárjuk, hogy ne szidjátok a rendszert, ez is az öncenzúrát gerjesztette. A kijárásokért cserében elvárt valamit a rendszer? Benyújtotta a számlát?
Közvetlenül nem. Elvárták, hogy az ember jófiú legyen. Hogy ne pofázzon. Ilyen aprólékos könyvelés nem történt, inkább nagyjából és egészében folytak az üzletek, folyt a nagy üzlet, adtam nektek ezt-azt, ennek fejében a rendszert ne bántsátok. Tőlem egy évben egyszer kért a Scînteia egy cikket, ez a rettenetes kompromisszumaim közé tartozott. De nem mondták meg, hogy miről szóljon, én mindig a nemzetiségi kérdésről írtam, hogy az alkotmány mit ír elő, persze azt nem írhattam meg, hogy az alkotmányt nem alkalmazzák, vagy hogy a törvény ugyan megvan, de a gyakorlatban nincs meg. Általánosságban írtam a dolgokról, ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes, de hát ott volt a nevem! Ennek fejében kijárhattam mindenféle dolgokat.
Milyen volt a magyar irodalmi élet a hetvenes évek elején Bukarestben?
Maga egy illúziót kerget, és azt hiszi, hogy A Hét a bukaresti valóságból született. Ez nem igaz. Olyan értelemben született a bukaresti valóságból, hogy itt is szorgalmazták a megszületését. Méghozzá több szinten, nekem lehetőségem volt az Írószövetség útján, Domokos Géza Központi Bizottsági tag volt, Bodor Palinak ott volt Gere Mihály a Központi Bizottságtól. Akkor mindenféle kapcsolatok kellettek. Irodalmi élet azután lett. Feljött Gálfalvi írni a kritikáit, feljött Földes, írta a maga cikkeit és tanulmányait. Itt volt Huszár Sándor, írta a maga novelláit, és ekkor lett irodalmi élet. Kacsir és Halász nem favágtak a lapnál, hanem eljöttek, Kacsirból lett egy kitűnő kritikus, most jelent meg egy könyve. A Hét teremtette az irodalmi életet, nem pedig fordítva, az irodalmi élet A Hetet.
Mi volt a legkedvesebb élménye A Héttel kapcsolatban?
Mikor egyéves volt a lap, akkor volt egy pohárkoccintás, de nagyon szerény, nem szállt a fejekbe, és volt valami könnyedség és öröm az emberekben, hogy eltelt egy esztendő, ott volt az egyéves kollekció. Valahogy megfeledkeztünk arról, hogy milyen vaskorszakban élünk, és milyen nehézségek várnak ránk, azt úgyse sejtettük volna, legfeljebb csak általános megérzésként. Ott van előttem egy olyan ölelkező együttlét, csevegés, könnyedség, öröm. Ez volt a lapszerkesztés lényege: lapot csinálni öröm és nem kényszer. De hát mikor játszanak össze azok a körülmények, amelyek ezt megengedik?! Akkor volt egy ilyen sziget az időben, így történt, finom volt, megmaradt emléknek.
És a legkellemetlenebb élmény?
A legkellemetlenebb élmény az volt, amikor a fiúkat kirakták. Annál kellemetlenebb, szörnyűbb nem volt. Senki nem tudott semmit. Ők feljöttek hozzám, itt laktam közel egy másik utcában. Egyszer csak csengettek, dél volt, beállít halottsápadtan a fél szerkesztőség, elmondták, hogy mi történt. Rögtön telefonáltam Domokos Gézának, ő már tudott róla, mert Huszár felhívta, de azt mondta, kötve hiszi, hogy lehetne bármit is intézni, mert nemzeti ügyet csináltak belőle. Amikor a magyarokkal ki akarnak szúrni, akkor mindig nemzeti ügyet csinálnak a dologból. Ez régi recept. Ezt tudjuk.
Milyen lett a lap a Huszárék eltávolítása után?
Lapos. Ha lap, akkor lapos. Nézze meg, nagyon jó a jellemzés a Magyar Irodalmi Lexikonban. Engem dicsér mint az egyetlent, ahol még lobog a szellem. Ez is úgy volt, hogy Huszárék kiakolbólítása után közölte velem Lázár Edit, akit kineveztek akkor főszerkesztőnek, hogy megpróbálja, és nem fogja hagyni ezután sem, de a Naplót betiltották, teljesen rendet akartak teremteni. Aztán később sikerült neki, és én úgy tettem, mintha mi se történt volna, és írtam ezeket, az élet nem hagyja magát alapon.
Mi volt A Hét sikerének a titka?
Mindenhez hozzá tudott nyúlni, szintézist teremtve, népszerűen. Mondjam úgy, hogy demokratikusan? A szónak az igazi értelmében, hogy minél többen értsék meg. Érződött rajta az, hogy anélkül, hogy a mellét verné: magyar. Az Utunknak teljesen eltűnt az ilyen jellege, A Hétnek megvolt, és meg is maradt, riportokban, amiben lehetett, hol elméleti cikkekben, hol felmérésekben. Az emberek érezték, hogy ez róluk szól. Ez nekik való. (Szász János író, főmunkatárs)
TARTALOM
| Múltfeltárás kísérlet (Bányai Éva bevezetője) | 5 |
| “Bukarestben szigetlakók voltunk és maradtunk” Beszélgetés Ágoston Hugóval | 22 |
| “Az ember is van annyira tanulékony, Pavlov kutyái” Beszélgetés Beke Györggyel | 34 |
| “Minden sokkal ellentmondásosabb és bonyolultabb, mint amit kényelmes megfogalmazni utólag és kívülről” Beszélgetés Bodor Pállal | 47 |
| “Mindent meg lehet szokni, akár a félelmet is” Beszélgetés Csiki Lászlóval | 89 |
| “Emberi kapcsolatba kerültem ezekkel az emberekkel” Beszélgetés Demény Lajossal | 102 |
| “Pár percen múlott” Beszélgetés Domokos Gézával | 133 |
| “Nálunk minden később történik” Beszélgetés Ferencz Zsuzsannával | 165 |
| “Igyekezni kell nem feledni” Beszélgetés Gálfalvi Zsolttal | 177 |
| “A Hétnél úgy éreztem, hogy a családban vagyok” Beszélgetés Halász Annával | 201 |
| “A visszatekintő emlékezetben minden átrendeződik” Beszélgetés Horváth Andorral | 212 |
| “Mellékállásom volt a főszerkesztés” Beszélgetés Huszár Sándorral | 233 |
| “Nagyon jó volna, ha most lehetne elölről kezdeni” Beszélgetés Kacsir Máriával | 243 |
| “Én nem számoltam túlélésre” Beszélgetés Matekovics Jánossal | 252 |
| “A pipám sokszor megmentett” Beszélgetés Molnár Szabolccsal | 271 |
| “A szocializmust meg kell emészteni” Beszélgetés Rostás Zoltánnal | 285 |
| “Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került…” Beszélgetés Szász Jánossal | 301 |
| “A belső cenzúra miatt az ember a gondolatait már gyomlálta ” Beszélgetés Vári Attilával | 318 |
| Az interjúalanyok életrajzi adatai |
Kiemelt kép: A Bukaresti Magyarok Facebook-csoport emblémája
