Szemelvények Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak – beszélgetések bukaresti magyar értelmiségekkel) című, 2006-ban – Balázs Imre József szerkesztésében – a Komp-Press Korunk Baráti Társaság kiadásában megjelent kötetéből. Tán igaz se volt…
„Ilyen dosszié gyűlt össze róluk”
Mit jelentett akkor közéleti személyiségnek lenni, mennyire volt kötelező részt venni a politikai életben?
A mai fogalmak nem illenek az akkori valóságra. Közélet vagy politikai élet nem volt, legalábbis a szó valódi értelmében. A pártdiktatúra „politikai élete” kimerül a gondosan megrendezett eseményben, amilyen egy pártkongresszus, vagy -konferencia, hétköznapjait pedig kitöltik a „feladatok”, ami azt jelenti, hogy határozatokat és utasításokat kell végrehajtani. Közéleti személyiség helyett ezért indokoltabb „fontos emberről” beszélni: a korszak fogalmai szerint ő a pártaktivista vagy -funkcionárius, aki tagja az úgynevezett nomenklatúrának.
A huszonöt évig tartó Ceauşescu-korszakból mindössze kettőről mondható el, hogy volt politikai formátumuk és tartásuk. Az egyik Fazekas János, aki egészen fiatalon, a negyvenes évek végén került be a szűkebb pártvezetésbe, és „kihúzta” a nyolcvanas évek elejéig, amikor menesztették. Fontos állami tisztségeket töltött be, és mivel úgy kezelték, mint aki a magyar kisebbséget képviseli a párt és az állam vezető testületeiben, maga is megpróbált ekként viselkedni, ami kezdettől fogva nem ment könnyen, egy idő után viszont teljesen lehetetlenné vált. A másik Király Károly, aki a közigazgatás átszervezése után Kovászna megye élén játszott pozitív szerepet, majd pedig az egyedüli magas rangú magyar pártaktivista volt, aki a hetvenes évek végétől külföldre juttatott dokumentumokban nyíltan bírálta a román pártvezetés kisebbségi politikáját. Hatáskörük változó lehetőségei között mindketten támogatták a romániai magyar kultúra intézményeit és személyiségeit, ha tehették, vitás vagy kényes ügyekben kiálltak a magyar érdekek védelmében. Személyiségjegyeik, gondolkodásuk tekintetében ugyanakkor ők is jellegzetes pártaktivisták voltak: fontosságuk tudata egyenes arányban állott hatalmukkal.
Értelmiségi „politikusainkról” több jót lehet mondani, mint rosszat. A hetvenes években az idősebbek – Méliusz József, Bányai László – lassan kivonultak vagy kiszorultak az aktív szerepvállalásból. A középnemzedék tagjai – Domokos Géza, Bodor Pál, Szász János, Huszár Sándor, Gálfalvi Zsolt – egy ideig még próbálták érvényesíteni a rendszernek azt az alapelvét, hogy az arra alkalmas fórumon szabad vitázni, sérelmeket, azaz „megoldásra váró kérdéseket” hangoztatni, indítvánnyal élni, amikor azonban ezt a jogot is megvonta tőlük a diktatúra, nem maradt más választásuk, mint a passzív ellenállás, a játékszabályok felmondása és kijátszása. Így vagy úgy, mindannyian „fekete bárányai” lettek a rendszernek, amely egyre szigorúbban korlátozta és ellenőrizte őket.
Kik voltak a cenzorok, és hogy működött a cenzúra?
Felidézek néhány epizódot annak érzékeltetésére, hogyan is működött a cenzúra.
Lefordítottam a Nouvel Observateur című francia hetilap egyik riportját egy amerikai atom-tengeralattjáróról. A szerző a szöveg végén megjegyezte: a szovjet hadseregnek is van hasonló tengeralattjárója. Amikor cenzorunk ezt a mondatot ki akarta venni, azzal érveltem, hogy ez nem hadititok, ha egyszer világgá kürtöli egy nagy példányszámú francia hetilap, annál inkább része ez a tény a nagyhatalmak közötti katonai egyensúlynak. Az érv hatott, a mondat maradt. Kevesebb sikerrel jártam, amikor Semlyén István dolgozata – a lakosság demográfiai mutatóinak várható alakulásáról szólt az írás – került a cenzor elé. Ezúttal maga a Tanács éles eszű alelnöke, I. T. S. emelt kifogást a szöveg azon része ellen, amely azt fejtegette, hogy többféle oknál fogva a romániai magyarok születési arányszáma csökkenő tendenciát mutat, ennél fogva a kisebbség lélekszáma előreláthatóan apadni fog a közeljövőben. „A maguk tudósa nekem ne jósolgasson” – mondta az alelnök, s hiába hivatkoztam arra, hogy ez statisztikai adatok alapján végzett prognózis, nem volt apelláta: a szóban forgó részt ki kellett hagyni.
A hetvenes években Fazekas János időről időre történelmi tárgyú dolgozatokat tett közzé lapunkban. Célja világos volt: a magyarokat (is) érintő történelmi események „pártszerű” értelmezésével legitimálni bizonyos évfordulókat, a román-magyar együttélés tényeinek ismertetésén túl a nemzeti identitást is erősíteni. Egyik hasonló írásának bizonyos kifejezései ellen a cenzúra kifogást emelt. Kabinetfőnöke úgy tett, mintha mi, a szerkesztőség volnánk hibásak, mert nem állunk ki elég határozottan főnöke szövegének védelmében. Rövidesen a miniszteri kabinetben – F. J. akkor, egyéb tisztségei mellett könnyűipari miniszter volt – sor került a cenzorral való konfrontációra. Mivel a cenzor – a Tanács egyik főtisztviselője – a szöveg román fordítását olvasta, F. J. megpróbált azzal érvelni, hogy félreértésről van szó, az eredeti szövegben nem ugyanaz áll, mint a fordításban. Nem számított sem a magyarázat, sem a funkció – a cenzor által kifogásolt sorokat törölni kellett.
Valter Roman, a Politikai Kiadó igazgatója megjelentetett a nagyváradi Familia című folyóiratban egy visszaemlékezést Lukács Györgyről és vele folytatott beszélgetéseiről a „snagovi fogság” hónapjaiban. Mint ismeretes, Lukácsot a Nagy Imre-csoport tagjaként Snagovra hozták az 1956. októberi forradalom leverése után. 1981-et írtunk, javában tartott Lengyelországban a Solidarnost szakszervezet által elindított mozgalom, amely megingatta a rendszert, és hatalmas érdeklődést váltott ki világszerte. Valter Roman arra használta fel Lukácshoz fűződő emlékei felidézését, hogy közvetve állást foglaljon ebben a vitában, az ’56-os forradalom okairól, a szocializmusról elmélkedő magyar filozófusnak ugyanis olyan gondolatokat tulajdonított, amelyek különösen időszerűek voltak a huszonöt évvel későbbi politikai helyzetben. Jellegzetesen az a fajta szöveg volt, amelyre akkoriban azt mondtuk: „áthallásos”. Amikor a szerző kérésére a szöveget lefordítottam és az a magyar cenzor elé került, minden indoklás nélkül leállította közlését. Ezt nemcsak bosszantónak, hanem abszurdnak is találtam, abból a megfontolásból kiindulva, hogy Romániában a „sajtóirányítás” egységes, ennélfogva, ha egy szöveg megjelenik románul, akkor magyarul is napvilágot láthat. Levelet írtam a Központi Bizottság ideológiai ügyekért felelős titkárának, amelyben előadtam, hogy mind a szerző, mind a megidézett személyiség kiléte a közlés mellett szól. Levelemre nem kaptam ugyan közvetlen választ, de a szerkesztőséget értesítették, hogy a szöveg közlése nem ütközik akadályba. Azt is megtudtuk, hogy D. P., a megszólított kb.-titkár azt kérdezte munkatársától: „Ki volt az a barom, aki leállította?”
A cenzúra elsődleges hivatása az ellenőrzés volt. Az intézmény lényegében a bolsevik rendszer alapítóinak azt a meggyőződését éltette tovább, hogy mozgósító erejénél fogva az írott szó híveket toboroz vagy ellenséges érzéseket ébreszt, s ezzel erősíti vagy gyengíti a rendszert. Paranoiás változatában – márpedig a romániai a hetvenes évek végétől számítva egyre inkább az volt – a rendszer mindenben és mindenkiben ellenséget látott, ezért a cenzúra útján „túlbiztosított”.
Valamikor 1980 táján megjelent a szerkesztőségben a Szekuritáté tisztje, és tájékoztatott bennünket az újonnan elfogadott „titok-törvényről”. Ez a törvény egyebek között az államellenesnek minősülő írások terjesztésével járó következményekről is rendelkezett. Noha azt sem lett volna érdektelen megvitatni, mit is fed voltaképpen az államellenesség fogalma, mindenki úgy tett, mintha az nem szorulna külön magyarázatra. Valaki feltette azonban a tisztnek a kérdést: mi az, ami terjesztésnek minősül? A válasz így hangzott: terjesztésnek minősül, ha valaki olvasás céljából eljuttat máshoz egy írást. Ennek a válasznak azért volt számunkra rendkívüli súlya, mert azt jelentette, hogy a szerkesztőnek azonnal fel kell jelentenie egy kézirat szerzőjét, ha írását államellenesnek találja, ellenkező esetben ugyanis ő, mint a terjesztés tényében elsőként érintett, bűncselekményben marasztalható el. Mondanom sem kell: arról szó sem lehetett, hogy közülünk bárki ekként járjon el, de azt sem kell hosszan bizonygatni, hogy mindenki átérezte a munkájával járó nagyobb fenyegetettséget. Hozzáteszem azonban: a cél sokkal inkább az elriasztás volt, mint a fenyítés. A rendszernek nem volt szüksége sem áldozatokra, sem botrányokra. Csendet, fegyelmet akart, és persze szakadatlan ünneplést.
Kemény diktatúrában a félelem általános. Az emberek tudják, hogy ki vannak szolgáltatva a hatalomnak, vagyis nincsenek valóságos, megvonhatatlan jogaik. Emiatt siker-stratégiáik csakis viszonylagosak és részlegesek lehetnek, ha futja ugyan legalább ennyire erejükből. Az írók, művészek, alkotó értelmiségiek feltétlenül ilyenek. Tehetségük arányában siker-technikát teremtenek maguknak, amely, ha beválik, szellemi produktumként nemcsak rövid távon kelthet érdeklődést, hanem hosszú távon is maradandónak bizonyulhat. Ebből a nézőpontból szemlélve a diktatúra úgy ellensége a művészetnek, hogy létének értelméhez intéz kihívást, abban próbálja megakadályozni, ami a lényege, hogy tudniillik az emberi szabadságról tanúskodjék, annak köreit tágítsa és értelmezze. Abban a periódusban, amelyre az én élettapasztalatom kiterjed – vagyis 1965-től kezdődően – vereségeik és kudarcaik ellenére művelődési intézményeink, íróink és művészeink próbáltak tisztességgel helytállni, őrizni a kultúrának mint értékeket teremtő és átörökítő intézménynek a folytonosságát.
A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején keményítettek be a hatalom részéről, megszüntették a tévé magyar adását, leváltották A Hét főszerkesztőjét és helyettesét, vagyis önt. Hogy történt ez, ill. mi történt még ezen kívül?
Bukarestet 1977. március 4-én pusztítóerejű földrengés rázta meg. A több száz, összeomlott ház között volt az a Popa Tatu 11. szám alatti épület is, amelyben Dankanits Ádám és családja lakott. [Helyesen: Popa Rusu utca – a szerk. megj.] Ő és fia, Dadi, valamint a náluk tartózkodó Kobak, Hervay Gizella és Szilágyi Domokos fia a romok között lelte halálát. Gyászoltuk a nagyszerű kollégát és barátot, sirattuk a két fiatalt. Elképesztő volt azonban látni, hogy a hatalom még ezt az eseményt is kisajátítja a propaganda céljaira. A következő években a személyi kultusz egyre felháborítóbb méreteket öltött.
A főszerkesztő és helyettese leváltását illetően beérem most azzal, hogy felidézem azoknak a napoknak egy apró epizódját. Szerkesztőségünket időnként felkereste egy illegalista, C. L., aki fivéreivel együtt fontos – nem mindig áldásos – szerepet játszott az ötvenes évek történéseiben. Továbbra is bejáratos volt a pártközpontba, noha funkciója már nem volt, és leplezetlen nemtetszéssel kísérte figyelemmel egykori eszményei megcsúfolását. A leváltást követő napon elmondta: megkérdezett egy „fontos személyt”, ugyan miért kellett a lap éléről eltávolítani a két felelős beosztású szerkesztőt. „Ilyen dosszié gyűlt össze róluk”, hangzott a válasz, és a megkérdezett mutatta is a kezével: arasznyi. A cenzorok olvastak, a megfigyelők megfigyeltek, a jelentéstevők jelentést tettek.
Mit jelentett magyarként Bukarestben élni? Milyen volt Bukarest mint város/főváros abban az időszakban?
Aki közülünk, „bukaresti magyarok” közül a legmagvasabban megírta ezt a város-élményt, az Szilágyi N. Sándor, akkoriban a Kriterion szerkesztője, jelenleg kollégám a kolozsvári egyetem bölcsészkarán. Írását (a Korunkban jelent meg a kilencvenes évek közepén) azóta is sokat emlegetik és idézik, mert elfogulatlan és bölcs összegzése a mienkétől eltérő kultúrához tartozó emberekkel való találkozásnak.
Noha 1977, a földrengés éve nem a politikában jelöl dátumot, hanem a város életében, számomra valahol vízválasztó két korszak határán. A barátságos, élhető város akkor kezdett számomra idegen, bántó, fokról-fokra nyomasztó hangulatot árasztani. Természetesen nem a földrengés tette ezt, hanem az, ahogyan akkor megmutatkozott a rendszer arca, amely a továbbiakban egyre inkább belemerevedett a diktatúra félelmetes mosolyába. Ha addig a várost az emberek jelentették, egy idő után a vezér képe, jelenléte szinte elnyomta a város valóságát. Nélkülözések közepette, félelemben élve az emberek kedélye is megváltozott – a nyolcvanas évek Bukarestjében az ember börtönben érezte magát. Nemcsak képletesen, elvégre világos jelei voltak annak, hogy a politikai rendőrség embereinek szemében mindenki gyanús – sokunkat figyelték, követték, lehallgatták.
Hihetetlen élmény volt látni, hogyan talált vissza a város önmagához 1989 decemberének utolsó harmadától. Jóllehet a történészek még korántsem mondták ki az utolsó szót arról, ami azokban a napokban történt, ahhoz nem fér kétség, hogy nem mindennapi élmény a helyszínen átélni egy rendszer bukását, és egy újnak a születését. (Horváth Andor szerkesztő, majd főszerkesztő-helyettes)
„Mellékállásom volt a főszerkesztés”
A hatvanas évek közepétől, Ceauşescu színre lépésének következtében elkezdődött egy liberalizációs hullám, új, magyar intézmények jöttek létre, kicsit szabadabban lehetett gondolkodni, tevékenykedni. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
Semmiképpen sem úgy, hogy ez egy szabadabb időszak lett volna. Ceauşescu belekerült a történelemnek egy csapdájába, tudniillik ő nem vonult be Csehszlovákiába akkor, amikor a szovjetek és magyarok. Ezért a magyarokat biztatták fel a szovjetek, hogy megbüntessék őt, mert a romániai magyarság nagyon rossz helyzetben volt. Tulajdonképpen védekezésből alapította akkor Ceauşescu a romániai magyar intézményeket. Előbb maga mellé vette Fazekas Jánost és több magyar nemzetiségű aktivistát, végigment a Székelyföldön, mindent megígért, és ezzel megnyerte magának a magyarokat. Nem lehetett megtámadni Ceauşescut, mert a magyarok mellette álltak ki, értem benne magunkat, értelmiségieket is. Bukarestben létesített három nemzetiségi intézményt: a televízió magyar adását, amelynek egyik alapítója a feleségem volt, A Hét nevű magyar művelődési, nemzetiségi hetilapot, és a Kriterion Kiadót, ez utóbbi volt a legfontosabb. Ha Ceauşescu ezeket megalapította, biztosítania kellett magát arról is, hogy olyan embereket szervezzen be, akikben megbízik. Domokos Gézáról azelőtt is mindent tudtunk, mert ő sokat dolgozott és nagyon megbízható ember volt a szónak magyar értelmében is, a televízióhoz Bodor Pált nevezték ki, bár előzőleg engem akartak, én javasoltam őt. Előtte Ceauşescu felhívatta a legtekintélyesebb magyar értelmiségieket, s megkérdezte, hogy ki mit óhajt ezektől az intézményektől, kivel akarják vezettetni, így kerültem szóba én is. Mi semmiképp se valamilyen felszabadultsági érzettel indultunk, hanem azzal, hogy tudtuk: nagyon súlyos felelősség hárul ránk, bennünket fel akarnak használni arra, hogy a magyarságot úgy képviseljük, ahogy Ceauşescu elképzeli. Ennek tudatában voltunk, így indult az egész, sokáig vacilláltunk, hogy elfogadjuk-e egyáltalán ezt a munkát.
Mi volt A Hét fontossága, a legfőbb jellegzetessége?
Ilyen lap még nem volt Romániában, mert nem irodalmi, nem (tisztán) politikai, hanem tudományos és közművelődési hetilap volt. Ez azt jelenti, hogy a romániai magyarság nem ismerte a magyar tudományos nyelvet. Lejön a lány a Székelyföldről szolgálni Bukarestbe, és meglátja a villamost. Csak azt tudja, hogy ez tramvai. Kialakult nálunk egy jelszó: hazám az anyanyelv, mert más hazánk nem volt Bukarestben, és ragaszkodtunk az anyanyelvünkhöz. Így lett jelentősége A Hétnek, amelyben a tudományos nyelv, szociológia, politika először jelent meg Romániában magyarul. Egy sokoldalú, húszoldalas hetilap lett, amelynek a fő törekvése az volt, hogy megteremtse a magyar tudományos nyelvet. Ennek a lapnak alig fele szólt irodalomról, a többi tudomány, és a tudomány többi vonatkozása.
Miért pont Ön lett A Hét főszerkesztője?
Hogy kerültem én oda? Messziről kell kezdenem. Én egy székely családból származom, a 16. századból szerzett, lófőszékely nemességgel büszkélkedhetek, ez a család háromszáz évig protestáns papi család volt. Én pedig megszülettem 1929-ben katolikusnak és ipari proletárnak. Időközben, ugye, elveszítettük az első világháborút, a szüleim eljöttek Kolozsvárra szolgálni, én már ott születtem. Siklódi Lajos voltam az iskoláig, amikor felszólított a tanító néni, hogy Huszár Sándor!, néztem hátra, hogy ki az.
Amikor ki akartak nevezni A Hét főszerkesztőjének, konzultáltam a barátaimmal, abban maradtam, hogy vállalom: ha Földes lesz a helyettesem. Dumitru Popescu – a „Dumnezeu”, ahogy hívták, mert akkoriban Ceauşescu még nem önállósította magát – volt a KB titkár, ő felelt a sajtóért, rajta keresztül vették vissza Földest is a pártba. Azért ragaszkodtam Földeshez, mert egy hatalmas igazságtalanság történt vele. Kitették a lapoktól, pedig nagyon értett a szerkesztéshez. És nekünk is fontos volt, hogy egy ilyen hozzáértő ember, mint Földes, velünk jöjjön. Fazekas nem volt gonosz ember, egy hibája volt, hogy imádta Hajdut és Sütőt. Az volt a feltétel: rendben van, de legyen egy másik főszerkesztő-helyettes is: Gálfalvi Zsolt.
Miért lett a címe A Hét? Volt már két ilyen nevű elődje.
Örököltük a címet, én nem akartam, azt mondták, hogy ez semleges, mert már volt ilyen, nagy baj nem lehet belőle… Sőt, mondták, annál jobb, mert össze lehet keverni.
Az indítás napjában (október 23.) volt-e valamilyen mögöttes szándék?
Dehogy, sőt, amikor kiderült, hogy október 23-án indítunk, én felszaladtam a párthoz, de ott azt mondták, hogy nem jelent semmit.
Hogyan állt össze a szerkesztőség?
Általában nem mi válogattunk, kijelöltek embereket. De jól alakult. Mi egy közösségi orgánum voltunk, nemcsak lapot csináltunk, hanem: A Hét kiállítását Kovásznán, a szárhegyi alkotótábort, a székelyudvarhelyi Népszínházat. Még ennél is több voltunk: érdekszervezet. Beszterce mellől, Szilágytacsról jött le egy pap még valakivel, Petőfi ünnepséget tartottak, és egy olyan Petőfi verset szavaltak, amelyik nem volt benne a Romániában kiadott kötetekben: „Te rác, te horvát, német, tót, oláhság, / Mit marjátok mindnyájan a magyart?”, vagy valami hasonló. Feljelentették őket, a besztercei hadbíróság vádat emelt ellenük. Hozzám küldte Fodor Sanyi őket. Nekem a legfőbb támogatóm Fazekas János volt, mi írtuk a beszédeit. Mindig lehetett hozzá fordulni. Elmentem Fazekashoz, felhívta a főügyészhelyettest, hogy fogadjon, s ott elmondtam: „Uram, én nem magukat vádolom, itt ezek a hibásak, tudniillik nem lett volna szabad ilyesmit szavalni, de gondolja meg, ha Európában valahol megtudják, hogy Petőfi verse miatt Romániában magyar embereket tartóztatnak le és ítélnek el, akkor nagy kára lesz az országnak!” Megköszönte a tanácsomat, felhívta a besztercei bíróságot, hogy hagyják békén őket. De volt egy kikötése: „rúgja seggbe őket!”. Szabadkoztam, de hát egy papot… „Nem számít, mondta, tanulják meg!” Nekem szükségem volt az emberek szeretetére, magamért is tettem. Mellékállásom volt a főszerkesztés.
Hogy történt az eltávolításuk 1983-ban? Koholt vádak játszottak közre?
Nem egészen koholt volt: megunta az állam azt, hogy egész Erdély hozzám járt panaszra. Kerestek okot az eltávolításomra. Erdély Romániához való tartozásának az évfordulója volt, előtte voltak ünnepi számok, abban volt egy faliszőnyeg, amiről nem lehetett tudni, hogy micsoda, és a nyomdában megfordították. Nem én voltam a hibás, Szele Pétert nem menesztették, holott ő volt a nyomdai felelős, és Kovácsot se.
Kik ellenezték, vagy kik nem örültek a bukaresti lapnak?
Hajduék ellenezték Vásárhelyről, konkurencia voltunk számukra, féltek attól, hogy mi más nyelven beszélünk, és kiderül, hogy ők árulók.
Önöknek nem volt ellenérzésük Bukaresttel szemben?
Nem. Ellenkezőleg, bennünket mindenki azzal biztatott, hogy mi ott közel leszünk a vezetőséghez és tudunk intézkedni. Jellemző, az én egyik első tevékenységem az volt, amikor elfoglaltam a főszerkesztői helyet, hogy román kollégát, Gelu Păteanut vettem fel, mert ő jó műfordító volt, és tudtuk azt, hogy megindulnak Erdélyből a magyarok Bukarest felé, ha mást nem, egy kérvényt meg kell írni románul, vagy elkísérni az embereket a hivatalokba, ez nekünk nagyon fontos volt. Păteanu végig nagy szolgálatot tett ilyen értelemben. Nekünk nem volt ellenérzésünk, hogy Bukarestbe kerültünk.
Az otthonmaradtaknak nem volt?
Azoknak feltétlenül volt ellenérzésük, talán mert ők akarták ezt a bizalmi állást elfoglalni. Eleinte éreztünk is némi ellenségeskedést. De aztán amikor ránk támaszkodtak, akkor már nem. Akkor már mindenki a saját érdekeit nézte, hogy mit kapunk, mit adunk.
Önt a magyar irodalom kijáró emberei között tartják számon, azok között, akik sokat segítették az erdélyieket.
Sokmindenkit Dumitru Popescunak is köszönhetően húztam ki a bajból. Számos ilyen eset volt, de mindenre nem tudok visszaemlékezni. De ez a segítségnyújtás kölcsönös volt, mert azok, akiken én segítettem, jelezték, hogy szeretik a lapot, írtak bele, nem véletlenül volt egy jó lap, mert a legértékesebb emberek írtak oda. Dumitru Popescu „Dumnezeu” volt az egyik fő támogatóm, amíg fő funkcióban volt. ’83-ban már nem tudott megvédeni, akkorra már eltávolították, bár addig ő írta Ceauşescu beszédeit.
Mit jelentett akkor közéleti személyiségnek lenni, mennyire volt kötelező részt venni a politikai életben?
Feltétlenül részt kellett venni. Volt a román pártértelmiség között is ilyen szakadás, egy része bennünket támogatott, más része Hajduékat. Úgy, ahogy Fazekas Hajduék felé is hajlott, de tudta, hogy bennünk bízik a romániai magyarság, s a román értelmiség egy nagy része.
Volt-e valamilyen nemzedéki összetartozás a bukaresti magyar írók között?
Valamelyest volt, de nem feltétlenül, mert Méliusz József nem a mi nemzedékünk volt, mégis a legfontosabb tagja volt annak a társaságnak, amelyhez még Szász János, Majtényi Erik tartozott, és Domokos Géza, aki vezéregyéniség volt; velük testvéri viszonyban voltam.
Hogyan működött a cenzúra? Kik voltak a cenzorok?
Koppándi volt a főcenzor, a magyarság legundorítóbb figurája. Nekem nagyon sokat ártott. A leváltásom is nagyrészt az ő nevéhez köthető. Az volt a fontos, amit ő mondott, nem az, hogy mi történt tulajdonképpen. Nehéz ezekre visszaemlékezni, mert rég történt.
A különböző intézmények vezetésében részt vevő írókat késztette a hatalom, hogy valamiféle egyezséget kössenek? Nagy lehetőségeket biztosítottak A Hétnél is. Ezért cserében mit várt el a hatalom?
Mindent. Azt, hogy azt csináld, amit ők kívánnak, megsúgnak. A ceauşescui politikát népszerűsítettük, borzasztó nehéz volt úgy árulni el a magyarságot, hogy azért valami hasznunk is legyen előle. Ez volt a legnagyobb problémánk.
Kompromisszumot kellett kötni. Mi volt a határ?
A lelkiismeret. Én ezt teszem a hatalomért, s ezért milyen hatalmat kapok, hogy megvédjem a kortársaimat, megvédjem a lapomat, megvédjem a magyarságot, mert ez volt a legfőbb törekvésünk és legfőbb gondolatunk. Sok pártpropaganda-anyag jelent meg A Hétben, de tudtuk, meg kell jelentetni, bennünket fúrnak meg, és semmi hatalmat nem kapunk. Állandó játék volt az adok-kapok, s nagyon kínos helyzeteket eredményezett. Állandó volt a lelkiismeret-furdalás és a félelemérzet, hogy mit mennyiért adunk el.
Amikor Bukarestben élt, akkor bukarestinek tartotta magát?
Nem, egy percig se. Magyarnak, aki Bukarestbe kényszerült, aki ott próbál segíteni, ahol lehet. Nem volt semmilyen tervünk, azt terveztük, hogy amíg ott szükség van ránk, addig ott vagyunk, s aztán majd meglátjuk. De Kolozsvárra nem vágytunk vissza, ott egyre rosszabb volt a helyzet, főleg a román nacionalizmus miatt.
Befejezésképp: Kolozsváron születtem, és „Agyagfalván” halok meg. (Huszár Sándor, A Hét alapító főszerkesztője)
TARTALOM
| Múltfeltárás kísérlet (Bányai Éva bevezetője) | 5 |
| “Bukarestben szigetlakók voltunk és maradtunk” Beszélgetés Ágoston Hugóval | 22 |
| “Az ember is van annyira tanulékony, Pavlov kutyái” Beszélgetés Beke Györggyel | 34 |
| “Minden sokkal ellentmondásosabb és bonyolultabb, mint amit kényelmes megfogalmazni utólag és kívülről” Beszélgetés Bodor Pállal | 47 |
| “Mindent meg lehet szokni, akár a félelmet is” Beszélgetés Csiki Lászlóval | 89 |
| “Emberi kapcsolatba kerültem ezekkel az emberekkel” Beszélgetés Demény Lajossal | 102 |
| “Pár percen múlott” Beszélgetés Domokos Gézával | 133 |
| “Nálunk minden később történik” Beszélgetés Ferencz Zsuzsannával | 165 |
| “Igyekezni kell nem feledni” Beszélgetés Gálfalvi Zsolttal | 177 |
| “A Hétnél úgy éreztem, hogy a családban vagyok” Beszélgetés Halász Annával | 201 |
| “A visszatekintő emlékezetben minden átrendeződik” Beszélgetés Horváth Andorral | 212 |
| “Mellékállásom volt a főszerkesztés” Beszélgetés Huszár Sándorral | 233 |
| “Nagyon jó volna, ha most lehetne elölről kezdeni” Beszélgetés Kacsir Máriával | 243 |
| “Én nem számoltam túlélésre” Beszélgetés Matekovics Jánossal | 252 |
| “A pipám sokszor megmentett” Beszélgetés Molnár Szabolccsal | 271 |
| “A szocializmust meg kell emészteni” Beszélgetés Rostás Zoltánnal | 285 |
| “Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került…” Beszélgetés Szász Jánossal | 301 |
| “A belső cenzúra miatt az ember a gondolatait már gyomlálta ” Beszélgetés Vári Attilával | 318 |
| Az interjúalanyok életrajzi adatai |
Kiemelt kép: A Bukaresti Magyarok Facebook-csoport emblémája
