Szemelvények Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak – beszélgetések bukaresti magyar értelmiségekkel) című, 2006-ban – Balázs Imre József szerkesztésében – a Komp-Press Korunk Baráti Társaság kiadásában megjelent kötetéből. Tán igaz se volt…
„Nálunk minden később történik”
Mikor, miért és hogyan kerültél Bukarestbe?
Bodor Pali gyerekkori ismerősöm, mondhatom, hogy félig-meddig ő nevelt fel, mert anyámat, Jagamas Ilonát segítette anyagilag – édesanyám akkor le volt tiltva, nem közölhetett. Sőt nem is dolgozhatott, a megyei pártbizottság egyetlen állást ajánlott fel neki, éspedig a vágóhídon, mészárosként. Édesanyám ezt visszautasította, s a munkaközvetítő ezért bosszút állt rajta… Akkor Pali az Utunknál dolgozott s különböző álneveken lehozta anyám írásait, kifizette neki, teljesen törvénytelen módon. A hatvanas évek végén Bodor Pali már Bukarestben volt az ESPLA-nál (Editura de Stat pentru Literatură si Artă – Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó), s miután beindult a televízió magyar adása 1969-ben, pár hónapra, talán egy fél évre rá átvette a szerkesztőséget, amelyet egy Molnár Wilhelm nevezetű villanyszerelő-újságíró indított be.
A helyzet az volt, hogy nem volt, akitől tanulni. Lehetett tanulni valamennyit a vágónőktől és valamennyit az operatőröktől. Bodor se tudta a mesterséget, s a szerkesztők se tudták. Kivéve Labancz Fridát, aki a rádiónál dolgozott annak előtte. Meg Fischer Pistát, aki akkor már neves dokumetumfilmes volt. Emlékszem az első anyagomra, Bodor a kezembe nyomott egy riportot, hogy „ezt vágd be”, volt vagy harminc perces film, amiből két perces anyagot kellett készíteni. Elkezdtem a vágóasztalon azt nézegetni, s két perc múlva azt mondtam a vágónőnek, hogy itt vágd le, vége van. A vágónő elképedt: „ja, az nem úgy megy!” Hogy a képsorokat szét kell vágni, felakasztani a filmbölcsőre, megjegyezni, hogy min mi van, meg kell írni a szöveget hozzá stb., ez volt az első „műalkotásom” a tévénél. Aztán összekerültem egy operatőrrel, aki megtanított, hogy kell filmriportot készíteni, aztán férjhez is mentem hozzá, hálából. De persze nem csak… Nálunk, a tévénél ’68 még tovább tartott, mint másutt. Mondjuk a Kriterionnál is hosszan tartott. De nálunk azért tartott olyan hosszan, mert Bodor nagyon okos ember és kiváló kötéltáncos volt. Egyszer beszélgettem vele erről, s azt mondja, hogy végeredményben lelkiismeret-furdalása van, mivel a magyar adásból egyáltalán nem lehetett megtudni, hogy mi is történik az országban, és hogy a kötél már a nyakunkon van… Mert a magyar adásból továbbra is az derült ki, hogy szabad a légkör, és szabadság van, aránylagosan. És hogy a nemzeti kisebbségek jogait betartják. Tehát hamis képet festettünk a román viszonyokról.
Ezt a viszonylagos szabadságot hogyan tudtátok elérni?
Egyrészt Pali nagyeszű, a cenzorokkal gyönyörű vitái voltak. Nálunk a cenzorok sajnos, illetve hál’istennek, eléggé hülyék voltak, primitívek. Ha nem akartak adásba engedni egy-egy anyagot, Pali három perc alatt lyukat beszélt a hasukba, s a maga lordszerű modorával meggyőzte őket, hogy nem látnak jól a szemükkel, s nem azt kell érteni, amit megértettek, hanem a fordítottját. Beengedték az anyagainkat. Egyetlen anyagról tudok, amelyen hosszan csemegéztek, de végül az is adásba került. Egyszer kaptunk egy pártutasítást, hogy a magyar adásban a vegyes házasságokat kell népszerűsítenünk. Nem mondták ki világosan, hogy a román–magyar családokról van szó. Rostás Zoli készített is egy riportot, egy székely-kínai családról. Elég nehezen került adásba… Azonkívül Palinak ott volt a sógora, Gere Mihály, KB-tag, vagyis talán PB tag, már nem is emlékszem, és tudom, hogy Gere állandóan a Központi Bizottság sajtóosztályát cseszegette, ha valamit nem akartak nekünk engedélyezni. S nem is tudtak tulajdonképp nekünk semmit ártani az első években, kivéve, hogy ránk szabadította valaki névtelen levéllel a gazdasági milíciát. Ami aztán két évig ült a nyakunkon, százötven-százhetven külső munkatársat is kihallgattak, hogy adott-e nekünk százalékot a honoráriumából, meg ilyen marhaságokat. Meg emlékszem arra, hogy éppen virágénekek-műsort vettem fel, a díszlettervező megtöltötte virággal a stúdiót. Amikor meglátták a költségvetésben, hogy hatszázötven szegfű kellett, a hülye zsaru kérte a filmet, s elkezdte számolni a szegfűket. Két év alatt nem tudtak ránk bizonyítani semmit, s végül elnézést kért a tévé vezetősége. Miután megvolt ez a gazdasági milíciás zaklatás, kezdtük rosszul érezni magunkat a bőrünkben, mert rájöttünk, hogy állandóan figyelnek bennünket. S azt is tudtuk, melyik két kolléga jelentett fel, mert Gere elvtárs utána érdeklődött: Molnár Wilhelm volt az egyik, a villanyszerelő-újságíró, Majtényi Erik felfedezettje, magyarul se tudott rendesen, a másik pedig egy Sallai Ibolya nevezetű fehérnép, aki talán most ment nyugdíjba a rádiótól. (Ferencz Zsuzsanna)
„’57 februárjában írtam egy cikket Illyés Gyula Kézfogások című kötetéről”
Hol volt az a határ, ameddig el lehetett menni bizonyos kompromisszumok megtételéig?
Amikor valami az ellenkezőjébe fordult. Tehát amikor az az igyekezet, hogy a magyar kultúra létét, egyetemes jellegét tudatosítsuk, lehetetlenné vált, akkor nyilvánvaló, hogy ezzel nem lehetett megalkudni, és nem is alkudtunk meg. A határok mindig csak nagyon konkrétan és a történetiségnek a feltételeit érzékelve és érzékeny ujjbegyekkel kitapogatva állapíthatók meg. Nincsenek egyértelmű szabályok. Mindig az adott helyzetnek az igen bonyolult összetevői döntik el azt, hogy mi az a kompromisszum, ami már nem megengedhető s mi az, ami nem jó, nem szerencsés, de végső soron közösségileg termékeny és értelmes. Például, oktatásról lévén szó: a pártfőtitkár egyik beszédében volt egy olyan bekezdés, ami arról szólt, hogy a nemzetiségiek kultúrájának megvannak a sajátos vonásai. Az egész szöveg egyébként arról szólt, hogy nem nagyon vannak. De ez a bekezdés nagyon hasznosítható volt. Lehetett rá hivatkozni. A meggyőzésnek ezt a módját nagyon nem szívesen használtam, de néha eredményes volt. Vagy egyszerűen olyan fogalmakat kellett használni, amelyeket nem ismertek. Például ha az ember a Lajtán túli és Lajtán inneni fejlődésről írt, nem értették, hogy az utóbbi a szocialista országokra vonatkozik, mert fogalma se volt arról, hogy a Lajta hol van. Vagy óriási nyomás nehezedett ránk a magyar irodalom egyetemességének ügyében. Mindent, ami arra utalhatott, hogy az erdélyi magyar irodalomnak a magyar irodalomhoz köze van, törölni akartak. Ha azt írtuk, hogy ugyanahhoz az irodalomhoz tartozunk, mint Balassi, Csokonai, Madách, Móricz és így tovább, akkor abba belekötöttek, de ha arról írtunk, hogy ugyanúgy formáljuk a szót, mint a Halotti Beszéd, a Gondolatok a könyvtárban, A Dunánál, a Puszták népe szerzői, akkor el lehetett mondani ugyanezt. Nos, az ilyen kompromisszumokat nem sajnálom, s az olvasók ezeket nagyon értették. ’57 februárjában írtam egy cikket Illyés Gyula Kézfogások című kötetéről. A fiatalabbak kedvéért mondom el, hogy ’57-ben Illyés Gyulát nem csak nálunk volt nehéz emlegetni, hanem Magyarországon is. És közkézen forgott akkor másolt példányokban az Egy mondat a zsarnokságról. Én megírtam azt, hogy olyan zseniális költő, hogy egyetlen mondatba egy világot tud sűríteni. Az olvasók döntő többsége hajszálpontosan tudta, hogy miről van szó. De ezek csak kirívó példák. A kompromisszumoknak nem a kijátszás a lényege. A hasznos, termékeny célok érdekében az embernek vállalni kell bizonyos kompromisszumokat, tudni kell azt, hogy az értelmes cselekvésnek nem csak egyetlen útja, hanem sok lehetősége van, azok között kell választani, és azok között kell azt előtérbe helyezni és alkalmazni, ami az adott körülmények és az adott időpontban célravezetőnek látszik. Ez nem kisebbíti a más utat választóknak vagy a más módszerrel küzdőknek az erkölcsi vagy egyéb érdemeit, mint ahogy az ő eljárásuk sem kisebbíti azokat, akik kompromisszumok útján próbáltak valamit elérni. Ahhoz a szellemi magatartáshoz, ami ’89 előtt érvényes volt, ahhoz a Kriterion könyvei éppúgy hozzátartoznak, mint a szamizdat. A Kriterion könyveit százezrek olvasták, a szamizdatot az illetékes állambiztonságiakon kívül sajnos kevesen. Egyik se értéktelenebb erkölcsileg a másiknál. De egy nemzetiségi közösségnek, ahhoz, hogy megmaradjon, élni tudjon, megőrizze azt, ami a lényege, ahhoz tudni kell ezt is és azt is alkalmazni, éltetni. Ez nem tervszerűen megy. Az emberi természetektől, alkatoktól, elképzelésektől, szemléletmódtól függ.
Hogyan emlékszik vissza A Hét főszerkesztőjének és helyettesének a leváltására?
Noha biztos voltam benne, hogy bekövetkezik, az a kivételesen sötét mód, ahogy lebonyolították, különösen sokkoló hatású volt, és beilleszkedett mindabba, ami az én akkori időkben megéltem. Annak viszont örvendek, hogy még fel se szólítottak arra, hogy vegyem át a lap vezetését. Nyilvánvalóan visszautasítottam volna, de az azért nagyon megnyugtatott. Nemcsak azért, mert kínos helyzetbe kerültem volna, hanem restelltem volna magam előtt. De az ötlet fel se merült. Nem tartottam váratlannak, magát a konkrét kiváltó okot igen, de abszolút biztos volt, hogy be fog következni.
Milyen jelek utaltak erre?
Az, hogy a lap iránti elégedetlenség a pártszervekben nőttön-nőtt. Másodszor pedig világos volt, hogy az a társaság, amelyik annak idején egy bizonyos elképzelésnek a jegyében, amit akkor úgy, ahogy támogattak, hivatalosan ezt a lapot létrehozta, és ezt a levegőt magával hozta, nem kívánatos abban a sajtóéletben. Függetlenül attól, hogy mit írt vagy mit nem írt Huszár vagy Horváth Bandi, egymagában az, hogy ezek az emberek ott voltak, azok, akikhez kapcsolódott A Hét elindulása, a pártszervek számára ez tűrhetetlen volt. A Hét főszerkesztőváltásában egy olyan folyamat egyik állomását láttam, aminek előre be voltak tervezve a különböző mozzanatai, egyáltalán nem tartottam meglepőnek, felháborítónak igen, vészjelzőnek igen, arról nem is beszélve, hogy a személycsere se olyan volt, ami sok mindent ígért volna, világos volt, hogy milyen irányban, jelleggel történik meg. Ez egy félreérthetetlen jelzés volt, ami az egész romániai magyar sajtónak és a román sajtónak is szólt, és teljesen beilleszkedett abba, hogy vissza akarták csinálni mindazt, amit a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején sikerült kivívnunk.
Huszárnak régóta volt vitája Koppándival.
Ez hozzájárult az események felgyorsításához. És az is hozzájárult, hogy ebben a vitában Huszár Sándor túlbecsülte a saját lehetőségeit.
Azért, mert a cenzorral volt vitája, aki a hatalmat képviselte?
A cenzor és a hatalom ugyanaz. Akkor nem is cenzornak hívták, a sajtóosztályon dolgozott. Koppándi egy bizonyos politikai elvárást képviselt, és azt akarta ráerőszakolni a lapra, Huszár meg ezt képtelen volt csinálni. Ez meggyorsította a folyamatot, de előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna. Egy kiadó élén maradhatott valaki, mert a kiadónak a közvetlen hatása – mert a tágabb hatása az más – nem ugyanaz volt, mint egy hetilapé. Egy hetilap benne van a politikai események sodrásában. Domokos Gézát minden okosságával, előrelátásával, hozzáértésével, higgadtságával is leváltották volna A Hét éléről. (Gálfalvi Zsolt, A Hét főszerkesztő-helyettese, majd munkatársa, 1990-től főszerkesztője)
Milyen volt A Hét beindítása előtt a bukaresti magyar szellemi élet? Kik voltak a meghatározó személyiségek? Ön akkor már itt volt Bukarestben.
Persze, én ’48 óta vagyok itt, az Előrénél töltöttem huszonhét évet, ebből ötöt már dolgoztam A Hétnek, és akkor hívtak át. Itt volt a Petőfi Ház, ahova a fiatalok összegyűltek táncolni, előfordult, hogy jó vezetés volt, előfordult, hogy rossz; utána jött az az időszak, amikor egész egyszerűen elvették. Volt egy periódus, amikor áldoztak rá, renoválták, hogy fellendüljön, Matekovics nagyon aktív volt, jól működött minden, aztán pénzügyi bajok voltak, elment. A Hét megindítása egy ugyanolyan akció volt, mint a Magyar Szó megindítása 1947-ben. Tehát azt akarták, hogy legyen itt a párt körül magyar értelmiség. Én akkor együtt jártam egy fiúval, nem házasodtunk össze, mert az elején kiskorúak voltunk, három évig éltünk együtt, őt követtem ide, Bukarestbe. Őt az Ifjúmunkáshoz hozták, én jöttem találomra, és egyenesen odakerültem a Magyar Szóhoz. Egy elég jó társaságot szedtek akkor össze. Tulajdonképpen mi fel akartunk menni Pestre, beszéltünk a váradi barátainkkal, akik a propagandánál voltak és istápoltak, azt mondták, hogy „menjetek inkább Bukarestbe”. Ez így volt: ember tervez, Központi Bizottság végez. Akkor itt egyszerre megalakult az Ifjúmunkás, a Magyar Szó, később lett a Tanügyi Újság is, aztán az a Művelődési Útmutató, amiből a Művelődés lett, a Tankönyvkiadó, tehát egy csomó intézménynél voltak magyarok és főként a Közgazdasági Egyetemen. Tövissy Lajos, aki nemrég halt meg, dékán is volt. A Bolyain végzett közgazdászok nagy része az oszlopa volt a bukaresti Közgazdasági Egyetemnek. És volt a magyar rádióadó és az iskola. Eleinte, emlékszem, a Magyar Népi Szövetség kantinjába jártunk ebédelni a laptól, tehát elég szoros kapcsolat alakult ki a Magyar Népi Szövetség, a lap és központi bizottság között, ez utóbbi is tele volt magyarokkal, már amilyenekkel, és a gyerekek mind a magyar iskolába jártak. Persze mindig meg voltunk híva a követségre is, hogy ha valamilyen buli volt, aztán eljött az idő, amikor valószínűleg nem kaptuk meg a meghívókat sem. De azon nem lehetett változtatni, hogy az iskolában a szülői értekezleten együtt legyünk. És valahogy úgy alakult az időben, hogy a legnagyobb értelmiségi arány a magyar iskolában volt. Mert ott két típus volt: vagy a magas szintű értelmiségi, akit hoztak Bukarestbe, hogy itt dolgozzon, vagy az építőmunkások. Középréteg nem volt. Voltak a székely parasztgyerekek és voltak a „valakiknek” a gyerekei. A nyolcvanas években jött egy román angoltanárnő, egy szekusnak a lánya, aki behozta a román tagozatot, ezzel teljesen elzüllesztette az iskolát, és ’89-ben minden kezdődött elölről. A szülői értekezleten, az iskolai ünnepségeken mind együtt voltunk. És a Petőfiben is voltak programok, amikre eljártunk, például egy időben, még a Matekovics idején, színház- és filmtörténeti kurzusfélét is tartottam, a diákok is látogatták ezeket az előadásokat. Akkor valamelyik igazgató helyett Szilágyi Dezsőt, a volt katonatiszt Előre-főszerkesztőt kérték meg, hogy küldjön valakit igazgatónak. Ő küldött is valakit, aki újságírónak teljesen használhatatlan volt: egy jogászt, egy szekus nevelte árvát, aki aztán ráült a Petőfi Házra, amit még mindig nyögünk. ’89 után kiadta a Petőfi Házat bérbe egy sztriptízbárnak, hiába kaptuk vissza… Amikor a filmtörténeti előadásaimat tartottam, kértem filmeket az archívumból, de ez az új igazgató, Antall Miklós nem azt hozta, amiket kértem, hanem olyan vonalas filmeket, a levegőbe beszéltem, és nem is tudtam, hogy mi történik, csak évek múlva, amikor Bara Gyula és Verestóy Attila elkezdtek engem ölelgetni: ők akkor itt voltak diákok és jártak az előadásaimra. Nagyon sok minden történt ott a Petőfiben egész addig, amíg ki lettünk onnan marva. De volt idő, amikor ott rendszeresen táncház volt, illetve mindig voltak előadások, megbeszélések. Akkor még itt volt mindenki, aki elment azóta. Itt volt, a fontosabb értelmiségiek közül, elsősorban Majtényi, aztán A Héttel idekerült Földes László, Huszár Sándor, Horváth Andor (ő nagyon fiatal volt, amikor idekerült, Méhes György ajánlotta be a laphoz), Dankanits Ádám, aki egy egész kiváló történész volt, Ágoston Hugó, aki fizikatanár volt Szászrégenben. Volt egy fiatal mag is, aztán időnként jött egy s más, jöttek-mentek az emberek. A Magyar Szónál annak idején az alapemberek voltak: Robotos Imre Váradról, Kőműves Imre Brassóból, aki a Brassói Lapoktól került ide, és Jakab Antal, aki egész fiatal volt, 35 körüli. Anti egy nagyon nehéz alak volt, nagyon kellemetlen szerkesztő, aki kicsúfolta az embert, szigorú volt, csúnyákat mondott, de ami szakmát tanultam, azt tőle tanultam. Elég eleven volt itt a kultúrélet. Amikor a börtönből kijött, idejött Méliusz, és megpróbált egy ilyen rendszeres klubéletet összehozni, de a dolog nem jött ki… Itt volt Bodor Pali, ő is nálunk kezdett, a Magyar Szónál, aztán elment Kolozsvárra, majd visszajött a tévéhez, és mind innen indultak aztán tovább. Nagyon egymás között voltunk. Az újságíró-szövetségnek voltak bulijai, voltak saját bulijaink, meglehetősen zárt társaság voltunk.
A Hét beindításáról mit lehetett hallani?
Akkor megint volt egy nyitás, és azt mondták, legyen itt egy olyan lap, mint a Contemporanul. És felhozták ezt az igen jó társaságot.
Hogy állt össze a szerkesztőség? Ki döntötte el, hogy ki jöjjön ide? Hogy ki legyen a főszerkesztő, a helyettese…
Azt hiszem, hogy ezt megbeszélték a kolozsvári pártbizottsággal, ott mindig voltak magyarok a pártvezetésben. Itt is voltak, volt egy Ardeleanu Döme nevezetű barom, aki a cenzúra főistene volt, annak a felesége volt a sajtóosztály vezetője. Egy jó társaság jött, megindították a lapot, Földes László a képzőművészetin volt tanár, és amikor perbe fogták ’56 után, akkor bejárt, és azt mondta, „engem büntessenek, mert mindezt tőlem tudják”. A katedráját meghagyták, de nem volt szabad többet közölnie, évekig nem közölhetett semmit. Sajnos nem volt egy elég szorgalmas ember, hogy közben írjon. Huszárnak, aki előzőleg színigazgató is volt, nagyon jó volt a doszárja. És a doszárja mellett még egy jóravaló fiú is volt. Kolozsváron őt kinevezték újságírónak, kinevezték írónak, kinevezték színházigazgatónak, és végül kinevezték A Hét főszerkesztőjének. És az első dolga az volt, hogy Földes Lacit hívja. A lapnak a magas rendű intellektuális szintjét Laci határozta meg, sajnos két év múlva meghalt rákban. Dankanits és Ágoston Hugó a tudományos rovatban kitűnően dolgoztak, nagyon-nagyon szépen indult ez a lap, persze Gálfalvi is átkerült. Gálfalvi nagyon jól feküdt a minisztériumban. Mert ő – egy időben színházigazgató volt Vásárhelyen – egy sima és civilizált fiú, aki nem bántott, ha nem volt muszáj, általában úgy oldotta meg a dolgokat, hogy ne legyen rossz. Azt, hogy jó legyen, nem lehetett megcsinálni… Tudom, hogy valamikor ő volt az iskolák dísze-virága Vásárhelyen, mindenki úgy beszélt róla, aki onnan jött, és megvolt a családban valószínűleg az a jogászi hagyomány, hogy tudják, hogy kell az ügyeket rendesen, simán keresztül vinni. És különböző tisztességes dolgai voltak a színház élén is. Akkor felhozták őt is, és azt mondta, hogy engem azért nem visz át, mert nem tud megfizetni. Nem azért nem vitt át, hanem mert Kacsir Mária kolléganőm mindenáron át akart menni. Nagyon-nagyon szépen indult a lap, nagyon nagy érdeklődés vette körül, és rögtön hívott át engem Huszár. Huszár egy olyan ember volt, aki bajban félisten, és jó dolgában kibírhatatlan. Úgy a fejébe tudott szállni minden…. És a laphoz felhozták Kovács Andrást is, aki azelőtt az Igazságnak volt a főszerkesztője, aki egy végtelenül derék, tisztességes és dolgos ember, aki gyakorlatilag, mint úgynevezett szerkesztőségi főtitkár, elvégezte azt, amit egy lap szerkesztésével el kell végezni, és minden számhoz megírta azt az elfogadható, civilizált politikai vezércikket, amit még az iskolai tanárok is felhasználhattak a gyerekeknek a politikai órákon. Huszár nagyon csúnyán bánt vele, azt mondta, hogy „ez volt az, aki engem kirúgott, ez volt az, aki mellett én senki voltam”. Andris hallgatott. Amikor megjelent neki a szombatos könyve, azt mondtam neki, hogy „Andris, ismerlek harminc éve, fogalmam nem volt erről”. Azt mondta, „nézd, egyvalamit megtanultam a szombatosoknál: hallgatni”. Egyrészt a munkának a kellemetlen részét, a politikai vezércikket, és egyáltalán a szerkesztést átvette Andris, és a hatóságokkal való kapcsolatot átvette Horváth Bandi.
Mit jelent az, hogy a „hatóságokkal való kapcsolatot”?
Hát a központi bizottsághoz időnként el kellett menni gyűlésre. Pofafürdő. Bandi ment. Huszár nem ment, ugye. És olyankor mindig kellett néhány szót is mondani. Voltak ilyen dolgok, hogy mindig az én volt főszerkesztőm jelentette fel a lapot. Vagy pedig Koppándi, aki a cenzúránál volt. Akit egyszer meg is kérdeztek, hogy mi bajod neked A Héttel. Azt mondta: „Az, hogy én ebből az állásból akarok nyugdíjba menni”. Volt valami Dávid Ferenc-évforduló. Akkor felhívták Huszárt, és azt kérdezték tőle, hogy „miért írnak maguk mindig ilyen vallási személyekről”. Mire azt mondta, hogy „kérem szépen, Dávid Ferenc egy forradalmár volt”. „Igen, minden magyar forradalmár” – jött rá a válasz. „De Dávid Ferenc német volt.” Erre az ügy elült. Ezer ilyen kicsi marhaság volt, amikor ügyekért meg kellett harcolni, és ami nem volt könnyű. És eljött az a ’83-as év, amikor hatvanöt éves volt Nagy-Románia, és ránk kényszerítették, hogy közöljünk memoárcikkeket azoktól, akik annak idején az egyesülést véghez vitték. Borzasztó utálatos dolog volt ilyesmivel megtölteni a lapot, nekünk kellett őket fordítani, rémes volt. Nem tudom pontosan, mi történhetett akkor, amikor elhatározták, hogy ezzel a társasággal végeznek. (Halász Anna, színikritikus, filmkritikus)
TARTALOM
| Múltfeltárás kísérlet (Bányai Éva bevezetője) | 5 |
| “Bukarestben szigetlakók voltunk és maradtunk” Beszélgetés Ágoston Hugóval | 22 |
| “Az ember is van annyira tanulékony, Pavlov kutyái” Beszélgetés Beke Györggyel | 34 |
| “Minden sokkal ellentmondásosabb és bonyolultabb, mint amit kényelmes megfogalmazni utólag és kívülről” Beszélgetés Bodor Pállal | 47 |
| “Mindent meg lehet szokni, akár a félelmet is” Beszélgetés Csiki Lászlóval | 89 |
| “Emberi kapcsolatba kerültem ezekkel az emberekkel” Beszélgetés Demény Lajossal | 102 |
| “Pár percen múlott” Beszélgetés Domokos Gézával | 133 |
| “Nálunk minden később történik” Beszélgetés Ferencz Zsuzsannával | 165 |
| “Igyekezni kell nem feledni” Beszélgetés Gálfalvi Zsolttal | 177 |
| “A Hétnél úgy éreztem, hogy a családban vagyok” Beszélgetés Halász Annával | 201 |
| “A visszatekintő emlékezetben minden átrendeződik” Beszélgetés Horváth Andorral | 212 |
| “Mellékállásom volt a főszerkesztés” Beszélgetés Huszár Sándorral | 233 |
| “Nagyon jó volna, ha most lehetne elölről kezdeni” Beszélgetés Kacsir Máriával | 243 |
| “Én nem számoltam túlélésre” Beszélgetés Matekovics Jánossal | 252 |
| “A pipám sokszor megmentett” Beszélgetés Molnár Szabolccsal | 271 |
| “A szocializmust meg kell emészteni” Beszélgetés Rostás Zoltánnal | 285 |
| “Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került…” Beszélgetés Szász Jánossal | 301 |
| “A belső cenzúra miatt az ember a gondolatait már gyomlálta ” Beszélgetés Vári Attilával | 318 |
| Az interjúalanyok életrajzi adatai |
Kiemelt kép: A Bukaresti Magyarok Facebook-csoport emblémája
