Mi a különbség a Brezsnyev-vezette csúnya-ronda Szovjetunió és a „szabad-nagyorosz” Putyin-rezsim között? Ami Szolzsenyicin és Navalnij sorsa között. Pontosan ötven év telt el azóta.
Szolzsenyicin sem akar elmenni a hazájából, pedig igencsak megtépázták az életét. Még a Nobel-díjat sem vette át, mert félt, nem engedik vissza. Amikor szorult körülötte a hurok, engedélyezte, hogy kiadják a „A Gulág-szigetvilág”-ot Nyugaton (1973).
Összeült a Politikai Bizottság. Andropov javasolta, hogy Szolzsenyicint utasítsák ki az országból. Páran mellette szavaztak, de Brezsnyev, Gromiko, Koszigin és Podgornij a letartóztatás és száműzetés mellett. Andropovot bízták meg, hogy vezesse le az ügyet, és végül az ő álláspontja érvényesült. Ötven éve, 1974. február 13-án Szolzsenyicint megfosztották állampolgárságától, felrakták egy müncheni repülőgépre, vagyis kiutasították. (Más lapra tartozik, hogy később Putyin nagyorosz nemzeti elvbarátja lett, kitüntetést is kapott tőle otthonában, erről propagandafilm is készült.)
Megtehette volna Putyin is, hogy így jár el Navalnijjal, aki szintén nem akart távozni: alig épült fel abból, hogy megmérgezték, hazatért a berlini gyógykezelés után. Úgy érezte, küldetése van. Az, hogy jogi eljárásokba csomagolt embertelen kínzásokat kapott, napnál világosabban mutatja, hogy maga Putyin és rendszere is elvesztette az önkontrollt, számára nem léteznek emberek, csak célpontok. Nemcsak ukrajnai, belső háborút is folytat, leplezetlenül. De Szolzsenyicinért erősebben kiállt a nyugati értelmiség.
Navalnijt másképpen is lehetett volna „ártalmatlanítani”. Megölni nem is volt értelme, mert stábja él és működik. Legyilkolásának egyetlen „értelme” a rezsim számára most az lehet, hogy a márciusi kirakatválasztások előtt a gyászoló és dühös emberek ellenállásának ürügyével megerősítsék a rendőrállam nyíltan erőszakos fellépéseit, megfélemlítsék a választókat.
Szolzsenyicin jelszava 1974-ben az volt: álljatok ellent, számoljátok fel a hazugságot. „Szovjetnek lenni szégyen” – hangzott egyik röpiratának címe.
Hasonló Navalnij leggyakrabban idézett mondata, amit az emlékezők kiírnak: ne adjátok meg magatokat, ne legyetek gyávák.
Moszkvában a politikai elnyomás áldozatainak emlékművéhez (a falat 2017-ben Putyin rendeletére állították) sorban érkeznek az emberek, hogy Navalnij emlékére virágot és gyertyát helyezzenek el. Fél percig maradhatnak, aki nem megy el időben, azonnal rabszállítóba dugják. A nőket vonszolják a magas hóban, a férfiaknak-fiúknak mindkét karját erőszakosan hátracsavarják. Egy idős ember arcát a hóbuckába nyomják, az ordít, aztán elhallgat. Eszméletlen állapotban felkapják, fedetlen feje csupa hó, és bedobják láthatatlan sorstársaihoz az ablaktalan rabszállítóba. Van, aki megy engedelmesen, van, aki hősiesen mosolyogni is próbál közben, és győzedelmes V betűt mutat. Sorfallal szorítják őket egyre távolabb, összezsúfolják. Aki közben elesik, máris viszik el, közben a tömeg azt skandálja: „szé-gyen, szé-gyen”. Szolzsenyicin idejében szovjetnek lenni volt szégyen, most Putyin-rezsimes orosznak. És a tömeg nem megy el. Konokul állnak, összeszorulva. És ez nemcsak a fővárosban van így, hanem országszerte, több mint százhetven helyszínen.
A független tévé (Nasztojascseje Vremja) moszkvai videóját néztem. Az újságírót háromszor igazoltatták a forgatás alatt, személyi, engedély, affiliáció. Kamerájuk előtt elkeseredett emberek, főleg fiatalok vallanak, olyan szépen és szabatosan, mintha verset vagy erkölcsi hitvallást írnának. Egy fiú kinyitja a száját, majd becsukja, és végül kiböki: nem is tudom, mit lehet még törvényesen mondani. Szabadságot, tisztességet, reményt jelentett nekik Navalnij. Vele együtt most mindez oda. Vagy helyette tovább kell vinniük.
Navalnij tudta, hogy ha más nem marad, akár mártírként is alá tudja ásni a mocskos rezsimet, ezért kihívta maga ellen a sorsot. Történelmi tapasztalat, hogy a sors ingája most a másik irányba indulva Putyint és rezsimjét kell elsodorja.
A szerző irodalomtörténész.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. február 20-án.