A borotválkozás
a groteszk és szemérmes önarckép festője, mintha ránk hunyorítana: higgyétek csak, hogy sebészkés van a kezemben, higgyétek csak, hogy rátok nézek a tükrön át, higgyétek csak, hogy a borotválkozás csak ürügy – én közben prózaion és jóízűen borotválkozom. Ez az élet, kedves nézőim, aki nem hiszi, annak telefestem az előtérbe a két kis tálat, hadd vegye tudomásul, hogy a dolgok vannak először, és másodszor is csak a dolgok vannak. No meg az ember keze. Nem árt, ha látjuk is, hogy a kéz uralkodik a dolgokon. Ezen a képen is természetesen. A dolgok helyes aránya az, hogy a kéz aránytalanul nagy a képen. S most már – ha így értjük egymást, valóban kihunyorítok a képből a tükrön át,
Kompozíció
annak örömére, hogy egy kompozíciót egy harapófogó is egyensúlyba hozhat, éppen azzal, hogy a magát vég nélkül újraépítő művészetet a valóság súlyával rögzíti – hova?
Fogfájós
ahhoz, ami van. A fájdalom egy pillanatához, ami éppen attól lesz végérvényesen maga a fájdalom, hogy egyszeri és esendő. De sose tehetetlen. A kéz itt csak tartja a fájdalmat, csak elviseli, de tartja és elviseli,
Utcarészlet
mint az egymásra rakott házak egyensúlyát a festőállvány a kép előterében,
Anyaság
mint a parányi gyöngéd falevél az Anya súlyos kezében. Mint a betört ablak fintora az Anya és Gyermek komoly arca mögött,
Anyaság II
mint az óra biztonsága a hátrabukó fejű csecsemő fölött. Mint az életért küszködő kínját gyöngéden körülbugyoláló fehérség.
A mester tanítványaival
Rejtett önarckép? A cím árulkodik. A kép szemérmes. A nyers valóság az ifjúságba rejtetik. S a Mester keze a napraforgó mögé.
Megjelent A Hét II. évfolyama 13. számában, 1971. március 26-án.