Képein vízióvá válik a táj. A ház, a kapu, a kettészelt kerék önálló életre kel valami különös lebegésben, asszonyok sötétlenek fehér fénybe zártan, házba, kapuba zártan. Egy ág nyúlik be a fénybe, aztán már az sem, csak nap, kapu, asszonyok, egy ház hanyatt esik az égen, óriás lámpaüveg világít, egy kapu földre zuhan.
Világa egyre dísztelenebb, a külső táj eltűnik, egyre világítóbb a belső. A dolgok lényege válik vízióvá – ettől lesz egyszerre tündöklő a szigorúság, lebegő a rend, meleg a sötétség, vakító a fény.
A dolgok lényege rendeződik ritmusba – ettől tágul ki a kapuba zárt táj, ahogy a kendőbe kötött asszonyok szállnak a nap alatt, hold fölött, sugárzó feketeségben.
Fest kerítésre, kettéhasított fatekenőre, megszámlálhatatlanul sok változatot készít, mindegyre visszatérő témája: anya gyermekével. Nem fél az ismétléstől – és igaza van –, képről képre egyre tisztább, egyre áttetszőbb a vízió, mintha a dolgok valahol egy láthatatlan tájban önmaguktól rendeződnének látomássá.
És lebegni kezd a mozdulatlanság, a zárt formák sugárzani kezdenek, a színek nyugtalansága harmóniává válik.
Kiemelt képünk: Ambrus Imre Madonna
