Radnóti Miklós: Poeme. Cuvînt înainte de Veronica Porumbacu. În româneşte de Veronica Porumbacu şi Tóthfalusi Anna. Cele mai frumoase poezii. Editura Albatros, 1974.
Az én nemzedékem húsz éve olvassa újra és újra Radnótit, és annyi hangját ismeri már, hogy nehéz akár egy jelző erejéig is újat mondanunk róla. Veronica Porumbacunak mégis sikerült. Pedig nyilván nem ez volt a célja szép Radnóti-fordításaival és kötete előszavával. Ő a román olvasóval akarja megismertetni Radnóti költészetét és sorsát, de olyan hozzáértéssel, olyan részleteket számon tartó pontossággal teszi, és olyan szerény alázattal, hogy az már vallomásnak is számít. A jól ismert hang mellé most egy új visszhang társul, s ettől még az én Radnótit könyv nélkül felmondó nemzedékem is újra felfedezheti magának a költőt.
Románul olvasva különös nyomatékot kapnak az utolsó versek. Annak az időnek a versei, amikor a razglednica még kézzelfogható reményt jelentett, tábori lapot, amely a szerelemmel, az otthonnal kötötte össze a foglyokat, a gyűjtőtábortól ágyúlövésnyire esett a bolgár határ is, a román is, mintha csak kelet-európai történelemből rajzoltak volna oktatótérképet a barakkokkal a nácik. S amikor a Razglednica verscímmé vált, akkor már az erőltetett menet volt az egyetlen valóság, az utolsó, gyilkos út, amelyen a tarkólövés nemcsak faji alapon járt ki, de a lázadóknak is – nemzetiségre való tekintet nélkül. A fasizmus éjszakája, amelyben már csak sort sor alá tapogatva, ékezetek nélkül írhatta dugva utolsó nagy verseit a költő, ugyanazt a sorsot osztotta ki Kelet-Európa-szerte. Ezért lehet otthonossá románul is Radnóti költészete.
Agyonolvasott Radnóti-kötetemben valaki megjelölte a „készülő halál“ útját az erőltetett menetig – a versek margóján, így olvasom most már évek óta Radnótit. A Járkálj csak halálraítélt verseivel kezdem, s ahogy olvasok, a margón szaporodnak a jelek. Vannak a versekben lefordíthatatlan csendek, amelyek most már visszhangzanak románul, vannak sorok, amelyek olyan természetességgel születnek új életre románul, mint a rokon gondolat:
„A mélyben néma hallgatag világok“
„Tăcute multe lumi în adîncime“
Elismerésre méltó Veronica Porumbacu Radnóti-portréja is a fordításkötet előszavában, melyben lemond a nagyon is kézenfekvő sorspárhuzamok könnyebb útjáról, szakszerűen, pontosan tájékoztat, elmondja azt is Radnótiról, ami hasonlíthatatlanul személyes, fontosnak tart minden részletet, árnyalatot, hogy annál hitelesebb legyen a rajz, s úgy vezet végig a költő sorsa poklának kilenc körén át.
S a fordító még azt is érti, hogy Radnóti hexaméterei nem az idillikus pásztori költészetbe való menekülés, hanem a harmonikus, emberhez méltó élet melletti hitvallás formája. Tudja, hogy ritmusai Berzsenyi, Vörösmarty hangját idézik. De hogy is ne tudná, mikor 1958-ban Vörösmarty-válogatást adott ki románul, József Attila fordításkötete három kiadást ért meg, 1972-ben Weöres válogatott verseit jelentette meg, s a hazaiak közül fordította Salamon Ernőt, Kiss Jenőt. (Különben: illenék már számba venni ezt a terjedelmében is jelentős fordítói munkásságot. Különösen akkor, amikor egy olyan fordításkötetet tartunk a kezünkben, amely erőteljes, egyszerű románsággal szólaltat meg egy olyan bonyolult költői világot, mint a Radnótié.)
… A fordító mindig a lehetetlenre vállalkozik; olykor hűtlennek kell lennie a szöveghez ahhoz, hogy hű lehessen a költőhöz, akit fordít. Veronica Porumbacu is Radnóti szelleméhez maradt hű. Ahol nem volt más választása, inkább egyszerűsített, mintsem hogy hamisítson. Mi is lenne Radnótihoz illőbb, mint a dísztelen hűség!
Megjelent A Hét VI. évfolyama 5. számában, 1975. január 31-én.
