Végül
Hallgatsz, hallgatsz,
s én forgok a csendben fuldokolva.
Visszájára fordult ez a szerelem is,
visszaüt minden, mint a bumeráng.
Maradék erőm, elnyűtt idegeim,
minden félbehagyott vacsorám,
át nem aludt éjszakám, minden,
minden itt vibrál a versben,
elfordított szemeden.
Elfordul a világ is, visszaüt,
visszaüti vágyaimat,
kifordulnak,
„Ez kellett!” – ütnek visszafelé,
fonákjára fordul a nap,
kiráz a hideg,
visszafelé futnak a vizek,
befelé hull a fájdalom,
hiába mondok érted akármit,
itt kopognak a szavak a falon,
hiába koptatom napjaim,
ellenem fordul, amit akartam,
forgok, forgok a szavakban.
(És nincs akinek elmondjam magam.)
Hó
Álmomban a padláslépcsőn ültünk,
arcunkba hullt a hó,
a nap csak rád sütött,
aztán nem voltál már,
nem volt már csak a hó.
Ballada arról, aki…
Felkelt, fogat mosott,
fogta a kulcsait,
s munkába indult.
Egzotikus papagájokkal
társalkodott,
s nagyítóval a kezében
napokig vizsgálta
egy furcsa kacsacsőrű emlős
hártya-nyomait.
(Ugyanis
embertannal foglalkozott.)
Néha azt hitte, gondolkozik.
És nem vette észre,
mikor
koponyájából
kilakoltatták.
A két vers megjelent A Hét II. évfolyama 25. számában, 1971. június 18-án.
